Hazafele mindig nehezebb

Vége, elmúlt a fesztivál. Azt hittük viszontagságainknak vége, de rosszul. Előző este égszakadás volt, a sátor összedőlt és beázott, minden ruhánk csurom víz, az össz szárazon maradt holmim egy pár zokni originál műanyag csomagolásban, amit még reggel valami isteni sugallatra zsebre vágtam. Béla még rosszabbul járt, ő az összedőlt sátorban aludt megosztva a hálózsákját 10 centi magas vízzel. Miközben rádőlt a sátor, mi ketten a Yotzooval a Hubinkat iszogattuk, és Zolikával a metálos gitárossal társalogtunk akit előtte és utána se láttunk többé.

Azért egész kellemes volt. A végeérhetetlen sztori áradat, aminek 90%-a kamu volt, a tömény szesz jólesően átmelegítette elgémberedett testünket. Miután a sötétben, úgy ahogy összeszedtük a két sátort, és a hátizsákokba gyömöszöltük megmaradt készleteinket, elindultunk sáron, vízen át a vasútállomásra. A restiben már gyűltek az emberek, de azért találtunk egy szabad asztalt. Dög fáradt voltam, a többiek úgyszintén. Személy szerint én a 3 nap alatt 4 órát aludtam, és kezdtem kissé lassulni agyilag. A szomszédos asztalnál két akkora gyökér ült, hogy egy favágónak ingerenciája támadt volna kiásni a földből. Majd halálra röhögtük magunkat azon amit az a két srác művelt. Szegény tulajnak már az összes haja szála égnek állt. Nem részletezem, a lényeg az volt hogy a restiben vagy 300 légy pihent, és ezzel kapcsolatban születtek az elmés megjegyzések, mint például: ”Itt már bevezették a légykondicionálót?” vagy a másik „Légypuskával lőtt itt valaki?” esetleg a „Mi az ott, légybeömlő nyílás?” is igen humorosnak tűnt számunkra abban az alfa közeli szellemi állapotban. Hajnal 4 kor végre beengedtek a váróba. Megvettük a jegyeket, eredetileg úgy volt, hogy Bála Pestre megy, mi a Yotzooval meg haza, Kiskőrös felé. Nagykáta után Béla meggondolta magát, és ő is haza akart jönni, hisz kilóéterben a jegyek ugyan annyit mutattak.

Épp hogy befutottunk a következő állomásra 4 perc késéssel, láttuk, hogy már bent áll a vonatunk. Leszállunk, és erre a vonat elindul. Futunk utána, de nem sikerül felugrani. Megkérdezzük a kalauzt, mikor indul a következő. Azt mondta 45kor. Megnéztem az órám, nekem még megvolt, és láttam 8:30 volt. A kalauz meg is mutatta, melyik vonat megy tovább, felültünk rá, úgy voltunk vele ezt a 15 percet kibírjuk. Üldögélünk, és kezd gyanússá válni, hogy nincs rajtunk kívül senki a vonaton illetve, hogy nem indul pedig már 50 elmúlt. Mint kiderült nem 8:45-kor, hanem 9:45kor indult a vonat. Kissé kezdett emelkedni a vérnyomásunk, de legyen, kibírjuk. Következő állomás mily meglepő, a fentebb említett módon ismét lekéstük a vonatot. De itt már rafináltabbak voltunk, hárman megrohamoztuk a restit, vettünk 8 féle Fornetti pogácsát, több mint 2 kilót, és még 3 pohár gyümölcsteát, majd nekiláttunk 3 nap után az első komolyabb táplálkozásunknak. Ez rendben le is zajlott, felszálltunk a vonatra. Sikerült elaludnunk, így megint lekéstünk egy csatlakozást, már profizmussal szemléltük az elsuhanó vonatunkat. Igaz már vagy 4-5 órája jöttünk hazafele, de még mindig volt bennünk remény.

A reggeli felemésztette szinte az összes megmaradt pénzünket. Kókadtan aluszkáltunk az egyik „Born to be wild..” érzetű vonaton, aki ismeri a kifejezést, az tudja hogy a régi lepukkant műbőrpados vonatra céloztam, amikor is jött az ellenőr, jegyeket bérleteket bla bla bla, elővesszük a jegyeket. A fickó nézegeti firkál rá majd megkérdi hova megyünk. Kiskőrös volt a válasz, akkor még csak Kiskunmajsa előtt járt a vonat. 2 perce hagytuk el Majsát, amikor visszajön két pofára vigyorogva, hogy a jegyünk csak Majsáig szólt és neki most szomorú kötelessége bírságolni. 1780 forint körül volt a bírság a 3 személyre.

Ezt is még valahogy összekapartuk, bár igazságtalannak éreztük, hisz arról mi nem tehettünk, hogy Mezőtúron a pénztárnál rossz jegyet kaptunk, de fulladjon bele, ezt még kifizettük. Kiskunhalason voltunk 12:40re. Mivel Halason tanulok, így tudtam, hogy 1kor indul haza busz, Bélával úgy döntöttünk, hogy a vasutat messze elkerülve busszal robogunk haza. Futunk, majd kiszakad a tüdőnk, odaérünk. Vasárnap lévén a járatot törölték… Azt hittük ennél rosszabb már tényleg nem lehet. Tévedtünk. Végső kétségbeesésünkben elindultunk telefonfülkét keresni, találtunk is négyet. A négyből kettőben nem volt telefonkagyló, a harmadikba beledobtunk 3 ötvenest, és akkor derült ki hogy nem működik. Az utolsó forintjainkat is elszipkázta. Leges legutolsó reményünk Béla rossz telefonja volt, amin a hangszóró a beázás miatt tönkrement. Így ő felhívta a szüleit, elmondta, azonnal jöjjenek át értünk Halasra, de azt már nem tudtuk, vajon megértették-e az üzenetet, mert nem hallottuk a válaszukat. Sarasan, koszosan, a végsőkig kimerülve, de eltelve a fesztivál élményeivel ültünk a padon.

Kilátástalan helyzetünkön már csak rekedten nevetni tudtunk. Ekkor mi történt? Hát persze, ránk akaszkodott egy csöves. Ő is a történeteivel boldogított minket. Már mozdulni sem tudtunk, amikor végre megláttunk a Béláék Opeljét. Úgy éreztem, egy meztelen nő látványa sem okozott volna nagyobb boldogságot, bár féltem, hogy csak a szemem káprázik. Végül is alig több mint 7 óra utazás után, mely alatt 300 kilométert tettünk meg, úgy éreztem végre hazaértem…