Három éjszaka II.

A második éjszaka nagyjából úgy kezdődött, mint ahogy az első. Lucien ismét vacsorával várta a szalonban. Fekete ruhában állt a kandalló mellett, a lobogó tűz táncoló árnyakat vetett a kőfalakra. Amikor Aveline lecsúsztatta magáról az arcát takaró csuklyát, Lucien szembefordult vele, megigézte a kámzsa surranó nesze.
A lány az ajtó előtt állt. DuFeron olyan elmélyülten bámulta, melyre nem volt szava, a levegő hirtelen úgy megsűrűsödött körülöttük, hogy alig tudta belélegezni.
Lucien kimért lassú léptekkel közeledett a lányhoz. Aveline szíve úgy dübörgött, mint vágtató lovak patája alatt a föld. Tudta mi következik, ismerte csókjai ízét, kezének érintését a testén.
- Tehát nem ijesztettem el örökre? - túrt a hajába ujjaival. Hangjába élcelődés vegyült. - Csaknem biztos voltam benne, hogy nem jön el újra a tegnap éjszakai kis virtuskodásunk után.
Pír öntötte el Aveline arcát.
- Nem félek öntől Lucien
Nevetést kapott válaszként.
- Valóban? Nem?
Aveline felvonta a szemöldökét.
- Az előző éjszaka után úgy vélem már nem képes meglepni semmivel.
A férfi ajka mindenttudó mosolyra görbült.
- Biztos benne?
Mosolya felizgatta Aveline-t.
- Semmiben sem lehetek száz százalékig biztos, uram, ha önről van szó.
- Jól van. - Lucien kigombolta a lány ruháját és egyetlen mozdulattal lehúzta a válláról. - Mert ma este meztelenek leszünk.
Aveline tettetett közönnyel válaszolt.
- Voltam már kettesben önnel mezítelenül.
- Egész éjszaka - csillant meg a férfi szeme. Aveline háta mögé csusszant és olyan szakavatott mozdulatokkal oldott meg minden fűzőt és gombot, hogy a legrátermettebb cselédlány is megirigyelhette volna. - Egész éjszaka Aveline. suttogta szájával a fülét csiklandozva. Ajkának forrósága áthevítette a lányt. - Mezítelenül eszünk. Szeretkezünk. Alszunk. Meztelenül ... mindent.
- Eszünk? - valami csoda folytán nem remegett meg a hangja.
- Meztelenül fog vacsorázni. - Lecsúsztatta a lány ruháját, szabaddá téve melleit, melyet már csak egy vékony kombiné takart. Lucien szégyentelenül kihasználta előnyös helyzetét, előre nyúlt és megragadta őket.- Meztelenül alszik. Meztelenül sakkozik.
- Én nem ... nem tudok sakkozni. - Aveline térdei rogyadoztak. Nekidőlt a férfinak, szempilláit félig leeresztve adta át magát a tapasztalt kezek cirógatásának.
- Megtanítom - Ajkát a lány nyakának szorította, nyelve sebesen járta be hófehér bőrét. - Első lépés: a király sakkot ad a királynőnek.
Karjába kapta a lányt és felvitte a lépcsőn a hálószobájába.

- Jöjjön ide kedvesem - rántotta le a vékony takarót a lányról, szeme elé tárva mezítelen idomait. - Megtanítom sakkozni.
Pír ömlött el Aveline arcán. Bár nem tudta megmagyarázni, miért zavarja annyira meztelensége.
- Sakkozni? Azt hittem csak viccel. A magafajta férfiak nem sakkal múlatják az időt egy ilyen órán.
- Miért ne? - Amikor Aveline kinyúlt, hogy visszahúzza magára a takarót, játékosan a hátsójára csapott. A lány felsikkantott, s a fenyegető pillantás, melyet a támadójára lövellt, megnevettette a férfit. - Hagyja a csudába azt a takarót, maga engedetlen csitri. Nem emlékszik, mit mondtam, mielőtt feljöttünk?
- De - ellenkezett volna Aveline, amikor rájött, hogy Lucien komolyan gondolta a dolgot. - Nem tanulhatok meztelenül sakkozni!
- Már hogyne tehetné! Ne feledje, én nem öltözöm fel.
A lány hirtelen pillantást vetett Lucien lába közé, majd rádöbbenve, mit tesz, felemelte a tekintetét.
- Azt hittem viccel.
A férfi felnevetett.
- Sosem viccelek, ha meztelenségről van szó, drágám.
Egyetlen mozdulattal elfojtotta a lány tiltakozását, és nemsokára ott ültek a sakkasztal mellett a tűzhely közelében. Aveline felhúzta a szemöldökét, annyira koncentrált a feladatra.
Az első zavart követően Aveline élvezni kezdte a lángok vetette árnyak játékát a férfi izmos, mezítelen vállain. Lucien haja kékesfeketén csillogott, ahogy elgondolkodva a sakktábla fölé hajolt.
Milyen könnyen összeszokott vele, mélázott Aveline. Ha valaki két nappal ezelőtt azt mondta volna neki, hogy tökéletes kényelemben üldögél majd egy férfival anélkül, hogy akár csak egy pántocska is takarná a testét, biztos lett volna benne, hogy az illető elvesztette ép eszét.
Mégis, itt ült, szemérmetlen perszóna, és sakkozni tanult, miközben a férfi fáradhatatlanul legeltette rajta a szemét. Még csak nem is zavarta igazán a pillantása.
El kellene pirulnia. Tiltakoznia kellene. Ez már túlzás! Ugyanakkor énjének egy bizonyos része végtelenül élvezte a férfi szemében csillogó elismerést, akárhányszor végignézett rajta. Azon vette észre magát, hogy számítón mindig más bájait mutatja a férfinak. Az hamarosan észrevette, mire megy ki a játék és mindenttudó mosollyal az arcán számtalan módját találta ki, hogyan érintse meg. Lábával cirógatta az asztal alatt. Lágy csókokat nyomott ujjaira. Mire a játék véget ért, mindkettejük szíve hangosan zakatolt, s Aveline bőre lángolt a szexuális izgalomtól.
Igen ... azért tett mindent, hogy mentse apja életét. De amikor Lucien megnyerte a játékot, mattot adott a királyának, felállt a székéről, és vállát megragadva vadul a gyűrött ágyra lökte, akárha csatát vívnának, s azt kiáltotta, hogy ő a hadifoglya, Aveline már tudta, hogy ennél sokkal többről van szó.
Énjének egy része mindig is erre vágyott. Erre a tudásra, amit csak a férfi adhatott meg neki. Azt gondolta, a férje tanítja meg majd neki mindezeket az érzéseket. Most azonban, amikor úgy érezte, mindent tud, el sem tudta képzelni, hogy valaha is odaadhatja magát másnak, Lucienen kívül.
Lucien megcsókolta, feje fölött összefogva a lány kezét, akár egy győzedelmes harcos, s Aveline átadta magát az élvezetnek. Elfogadta, amit tőle kapott.

Gyorsan teltek az órák. Aveline-t újra meg újra csodálattal töltötte el mindaz, amit amegtanult a testéről. Többet tudott meg saját magáról ez alatt a két éjszaka alatt, mint az addig eltelt tizenkilenc év során.
Az ágyban feküdtek, Lucien szorosan átkarolta. Hátát a férfi mellkasának támasztva nézte, ahogy az ég egyre világosabb lesz.
Elkezdte lefejteni magáról a takarót, de Lucien nehéz keze megállította. Zavartan nézett rá. A férfi csak nézte őt, sötét szemében olyan örvénylőn kavarogtak az érzelmek, hogy képtelenség lett volna megnevezni őket.
- Mennem kell - suttogta Aveline - Kelőben a nap.
Lucien még ekkor sem szólalt meg, csak a lány kezébe csúsztatta tenyerét, s összekulcsolta ujjaikat. Aveline szíve mintha megolvadt volna mellkasában. Mire gondolhat? Miért nézi úgy, mintha valami különleges titok kulcsát rejtegetné?
- Tudja, hogy nem maradhatok tovább.
A férfi továbbra is őt nézte, s lassú csókot nyomott ujjaira. Szemét behunyta, s a leeresztett, sűrű pillák végtelen sebezhetőségről árulkodtak egy hosszú pillanatig.
Aveline lélegzete elakadt. A feszültség egyre nőtt, érzelmek hálója szorult közéjük, egyre erősebben taszítva őket egymás felé. Jó ég, mi történik? Hol van a megszokott fesztelen nőcsábász?
Megszorította Lucien ujjait, az kinyitotta a szemét és egyenesen ránézett. Aveline csak némán bámulta őt, nyelvét bilincsbe verték a szavak, melyeket nem mert, félt kimondani. Megnyalta ajkát ... Talán mégiscsak beszélnie kellene.
A férfi arckifejezése egy pillanat alatt megváltozott, pillantása zárkózottá vált. Elengedte Aveline kezét, gyors csókot nyomott az ajkára, aztán lehengeredett az ágyról és a ruhája után nyúlt. A pillanat elszállt. Visszatért a szokásos, egykedvű Lucien, mintha semmi sem történt volna.
Aveline lemondó sóhajtással emelkedett fel az ágyról.
Véget ért a második éjszaka.