Gyászinduló

Az ősz kellemesen meleg oldalát mutatta 1977. szeptemberében. A gyerekek az iskolába tartottak a Minesota állambeli Hollow kisváros Tower Streetjén, ki gyalog, ki pedig a helyi iskolabusszal. Egyvalaki azonban az egyik ház padlásablakából leste az önfeledten beszélgető, kergetőző diákokat. Wendy Watson egy tizenkét éves, szőke hajú és barna szemű kislány volt. A városban alig ismerték, sokan a létezéséről sem tudtak. Wendy gyermektelen szülők neveltlánya volt. A mintacsalád képét mutató mostohaanya még két hónapos korában vette magához akkor még szingliként.

Rá két évre férjhez ment egy alkoholista férfihoz a pénze miatt. A kislányt a házasság előtt nagyon szépen gondozta, de miután a férfi odaköltözött felkerült a palásszobába, ahonnan azután alig engedte ki a naponta részegen hazatérő apa. Az anyja lassan átvette a férfi szokását és egyre kevesebbet törődött lányával. Nyolc éves korában beíratta ugyan az iskolába, de Wendy nagyon ritkán járt be, később viszont már egyáltalán nem, mert apja elitta az összes pénzüket és a tandíjat sem tudta állni. A látszatot megőrízvén a szülők állították, hogy lányuk egy magániskolában tanul, így hogy senki se gyanakodjon csak hétvégenként engedték ki a házból és legtöbbször a szobájából... Wendy szellemileg kezdett leépülni a sok verés és egyedül töltött idő miatt. Minden reggel az ablak előtt állt és nézett le az utcára. Miután ezt az apja észrevette, ütni verni kezdte szegényt. ’Mit tettél?Mi lesz, ha meglátnak?’ mondogatta közben a férfi. Ennek ellenére a kislány minden nap újra és újra megszegte a szabályt, csakhogy más gyerekeket is láthasson. Sajnos az apja terrorizálása napi szintű, sőt óránkéntiek lettek, és az anyját is verni kezdte.

Három év elteltével egy nyári nap reggelén Wendy veszekedésre kelt. A földszinti nappaliban szülei ordítoztak egymással. A kislány füleire szorította kezeit, ahogy máskor is ilyen helyzetben, de így is hallott mindent. Észrevette, hogy az ajtaját nyitva felejtették, így lassan elindult lefelé. A konyhába ment ennivalóért, de a pulton egy kést talált. Ösztönösen felvette, mikor meghallotta anyja jajgatásait, miszerint apja verni kezdte. A nappaliba ment, ahol anyja a földön feküdt és zokogott. Az apja szokás szerint részegen állt mellette és motyogott neki. Wendy felszólította, hagyja anyját békén, de a férfi csak nevetett és a kislány felé indult. Wendy gondolkodás nélkül felemelte a kést és apja hasába szúrta, aki előbb a kislány karját szorította meg, majd összeesett. Szájából és a hasából ömlött a vér, elárasztva a parkettát. Anyja sikítani kezdett és zokogni. Wendy nem mozdult. Nem is fogta fel igazán mit tett. Anyja odament hozzá és ordítozott, majd megütötte lányát. Wendy anyja szemébe nézett és egy újabb szúrással vele is végzett...

Két héttel ezután Wendy-t bácsikájához vitték, egy közeli faluba. A gyilkossági tárgyaláson a lány szellemi állapota miatt felmentették őt, így nem kellett nevelőotthonba adni. Bácsikája rendes embernek tűnt és mindent megadott neki, amire szüksége volt. Legalábbis egy ideig. Wendy végre járhatott iskolába, a többi gyerekkel is beszélgethetett, de szellemileg sosem jött rendbe. Pár hónappal később bácsikáját előléptették munkájában és egyre többet dolgozott és egyre fáradtabban ment haza. Feszültségét pedig Wendyn vezette le. Egyik nap túl messzire ment és annyira megverte Wendyt, hogy kórházba kellett volna vinni, de nem tette meg. Félt a rá váró büntetéstől és a falubeliek reakciójától. Wendy egyik karja és pár bordája eltört, lába pedig véresre volt verve. Bácsikája annyira megijedt saját tettétől, hogy otthagyta a lányt a nappali padlóján eszméletlenül, éjszaka pedig kivitte a közeli erdőbe és megfojtotta. Egy sírt ásott és belerakta a falfehér arcú lányt a gödörbe, majd eltemette. Sosem derült ki mi történt a lánnyal, a bácsikája azt állította, hogy elszökött otthonról.

Egy évre rá pontosan ugyanezen az éjszakán a férfi épp a tv-t nézte a szobájában, mikor zajra lett figyelmes a nappali felől. Lement körülnézni, és dermedten állt meg a nappali ajtajában. Wendy ott állt ahol egykor bácsikája szinte halálra verte. Ugyanolyan volt mint akkor. A férfi nem hitt a szemének. Wendy nem szólt semmit, csak halkan dúdolt valami dalt, lágyan, de magas hangon, amitől bácsikája a padlóra esett és könyörögni kezdett neki, hogy bocsásson meg. A lány csak tovább dúdolt és nézte a térdelőt. A férfi lassan megőrült a daltól. Wendy elindult felé, mire az felállt és rohanni kezdett. Wendy pedig követte őt. Követte egészen az erdőig. A sötétségben csak a lány fénylett vakítóan fehérben. A kifulladt üldözött egy a földből kiálló gyökérben elbotlott. Wendy utolérte őt, és a dalt még mindig énekelte, most már hangosabban. A kezében azt a kést tartotta, amivel megölte szüleit. Arca kifejezéstelen volt. A férfi most már felismerte a dalt. Gyászinduló... Lassú, vontatott és hidegrázó... Wendy ugyanazzal a mozdulattal szúrta hasba bácsikáját, mint egykor apját...

A szél egyre jobban fújt, az emberek körülállták a sírt a temetőben. Sokan sírtak és emlékeztek a halott legszebb élményeire. Senki sem értette, ki tehette és mért, hogy ilyen kegyetlenül leszúrja a falu egyik tisztes férfiját. Csak találgattak és egyre hihetetlenebb dolgokat vetettek fel. Sajnálták őt, hogy az egyetlen rokona is otthagyta, elszökött tőle. Sokáig tartott a ceremónia, sokan lerótták kegyeletüket. A szél erősödésével egyre többen mentek el onnan később. Már csak a sírásó maradt ott, aki a koporsóra hányta a sír mellett domborodó földkupacot. Az esti homály ült a helyre mikor már majdnem befejezte. Csend volt körülötte, majd a távolból halkan szólt a gyászinduló. Keservesen, lágyan énekelte egy lány hangja, ami ezután már sosem nyugodhatott békében.