Forró szív a jégen

József Attilával terveztem múlatni, átmulatni az időt, az időt, ami állítólag nem is létezik, ám hirtelen, amikor a csikkpöccintésnyire tündöklő jégpályáról meghallottam egy gyerekes, minden komolyságtól, s felnőttségtől mentes sikítást, elöntött az érzés, ami a bölcselőt is elöntötte akkor, mikor kitalálta, s ami miatt később elhintette a köztudatba ezt a pár szót: az ember, társas lény. Esteledett, és milyen szépek is a téli esték! Jó ilyenkor embernek lenni. Megállni, és rádöbbenni, hogy nem is kell más, nem is kell több, csak az élet. Hát, ha még csúszkálni is lehet, emberek, hol a mosoly az arcotokról?

A korcsolyám a hetvenes éveket idézvén, akár intellektust is kölcsönözhetett volna ifjonti mivoltomnak, ám otthonszagú fekete mackóalsóm ezt nem hagyta. Mediterrán indulatok ostorozását kellett átélnem, de megérte, hogy megvettem Firenzében, a torinoi focicsapat, a Juventus sálját, most büszkén hordhattam nyakamra tekerve. A lábamról még annyit mondanék, hogy már öt perc elteltével sajgott, tudjátok, hetvenes évek, ám fájdalmamat feledtette, amikor meghallottam, hogy megfelelő dallammal kísérve, Robbie megkérdezi Houston-t, hogy ugyan hallja-e őt, pláne, hogy aztán engedélyt kért landolásra.
Kingával, naná, hogy összefutottam. Éreztem, hogy ez nem is lehet majd másképp. Egy éve láttam őt utoljára, ugyanitt, korcsolyázáskor. Csinos. Kár hogy kihalt belőle az, amit mindannyian kapunk, és amit majd’ mindannyian elveszítünk, mert bizony elveszít az ember valamit, amikor megtudja, hogy a Jézuska fiú, hogy a matektanár nem tud számolni, hogy a Jacko fiatalokkal vigasztalódik, és hogy adót, s ha a mennybe akarunk jutni, a hazugságainkat is be kell vallanunk.

Szóval megkomolyodott. Nagyon. Huszonkét évesen ez még nagyobb bűn, mint mondjuk egy másik húszassal később. Beszélt arról, hogy szereti a barátját, meg hogy ő, mármint Kinga maga, tudja mi az: élet, ő fel van vértezve, amikor valahonnan leesett (nem hiszem, hogy az égből), a talpára érkezett, és hogy simán kimenne külföldre, a barátjának, akit – pár perc elteltével úgy mondta – imád, secpec bye-bye-t intene, és egyáltalán. A pasija olyan éretlen. Nem vállal felelősséget a tetteiért, és még egyéb bűnökkel is aláássa önnön tekintélyét, nem szólván arról, hogy az effajta gyerekesség az ember barátnőjére sem vet túl jó fényt. És hát milyen nő ugye az, aki nincs megvilágítva? Hallgattam Kingát, megadóan bólogattam. Amikor már nem bírtam tovább a szótlanság bölcsességében megnyilvánulni, azt mondtam: - te hülye vagy! És amikor láttam, hogy komolyan vette (pedig csak félkomoly volt), úgy döntöttem, maradok a bölcsességnél, és kussolok. Lányok, nektek úgyis ez kell. Ugye, tudtok róla? Némán bólogattam neki, néha odavetettem egy-egy igent meg ahát, és egész végig a haiku járt az eszembe, hogy: „Holt szavaktól vagy poros, / mosakodj meg csönddel”.

Kinga jól korcsolyázik. Hátrafele is tud, ahogy én nem. Profinak hatott, ahogy, amikor odasiklott más fiúkhoz. Miután feltűnt, hogy már nincs mellettem, abba is hagytam, amit épp elkezdtem mondani. Visszadugtam a fülembe a zenét. Találkoztam aztán a húgom barátnőivel. Öt év mínuszban. Sok. De jó velük beszélgetni. Ők nem tartanak magasztos értekezést a nagybetűs életről. Ők nem, nem beszélnek róla. Ők csinálják. Miután a Lettike megosztotta velem, hogyan is kéne valójában űzni e nemes sportot, és miután én hallgattam rá (vagyok olyan okos hogy ne tudjak róla, milyen okos is vagyok), elmúlt a fájdalom a combomból. De megállni azért továbbra sem tudtam. Csakis a súrlódási erőt kihasználván, hiszen előbb-utóbb mindenki megáll. Csak, ha úgy döntesz elég, ne lökd meg magad újra, és várj pár másodpercet. Nincs itt semmi gond, kérem.

Mindig is csodáltam a bátorságot és a tudást, hogy egyes írók megpróbálnak leírni, lefesteni egyes embereket. Én nem teszek így. Nem vagyok elég jó, hogy el tudjam mondani, milyen is volt ő. Szinonimákat, azokat kereshetek. Angyal. Tündér. Istennő. Hű! – ez már nem szinonima. Soha nem láttam még őt a faluban, ilyen nagy lenne a község? Pedig egy ilyen lány, ugyan, kinek nem tűnik fel? Nekem feltűnt volna, biztosan. Szóval még nem láttam őt itt, mifelénk. Jól mozgott. Kecsesnek hatott és nőiesnek. A barátnőjével volt. Remélem, csak barátság van köztük. Bámultam őt.
Elhatároztam, hogy begyorsulok. Begyorsulok, ahogy tudok, aztán nekiesem. Igen, ez direkt kétértelmű! Fetrengenék rajta, mint valami balek, csak úgy szórnám a sok bocsit, meg hogy nem tehetek róla, milyen béna vagyok, aztán…. Felsegíteném, nekilendülnék, és nyomatnék két dupla axelt, egy háromszázhatvankét fokost, majd így szólnék: országosban ezüstérmes vagyok, csak nem jutott eszembe semmi frappáns. Szóval, ezt így frankón, mind elhatároztam. Ezután arra gondoltam, szimplán megkérem, tanítson meg megállni. Vagy hátrafelé menni. Vagy koszorúzni – a Lettike óta tudom, hogy bizony, van ilyen. Ez mind-mind reálisabb tervnek tűnt. De nem. Gyáva vagyok.

Ülök itthon, és nincs kedvem József Attilához. Ő biztos nem volt ilyen fatökű, de akkor sincs hozzá kedvem. Vagy épp ezért. Kihez lenne kedvem? Géraldyhoz? Tagoréhoz? Olvassam az éjfél gyermekeit? Sok zsenge formátlan, tagolatlan szösszenet után próbálkozzak végre egy szonett megírásával? Á, maszturbálni kéne inkább. De még mindig le vagyok fagyva. Még a végén letörném, vagy valami. Elterülök az ágyon. Elterülöm az ágyon – mondaná, aki túlzottan figyel az ikes igékre. Egész jó cd-t dobtam össze az Évinek. Berakom azt. „Mozdulj, mozdulj, mintha lennél ember”. De én már nem mozdulok. Akkora lúzernek érzem magam, mint amekkora lúzer a Garfield. A Metroban (újság) olvastam róla régebben, hogy allergiás a macskaszőrre. Hát, én meg csak azokat a csajokat nem merem leszólítani, akik tetszenek. Van ez így. Miért van az, hogy amikor a gondolataimban önhitten – milyen édes is az! – elmerülve, nyugodt, örömteli, harmonikus lelkiállapotban szívom a cigim a nagy Pestbudán, a villamosra várva, minden csöves azonnal megtalál, hogy adjak már neki is egy szálat. A lányok miért nem találnak meg? Nem vagyok én csúnya, kérem. „Tudom, nem vagyok egy Marlon Brando, de hát most nézz rám: hát csúnya vagyok én?” - Cinema Paradiso. Hm. Holnap megkérem, hogy tanítson meg megállni. Addig nem hagyom békén, amíg tényleg el nem sajátítom a technikát. Aztán hálám jeléül meghívom moziba. Ú, anyáméktól pénzt kell kunyiznom. Lehet, hogy nem fognak adni. Akkor hálaképp inkább mást teszek. Megtanítom én őt az én megállási módszeremre. És akkor hátha ő lesz hálás, és hátha ő hív meg moziba engem. Ú, nincs bérletem, anyáméktól pénzt kell kunyiznom.