Fény a sötétségben

Első fejezet: Az ismeretlen

- Karen mindjárt fél 8! Kelj, fel vagy el fogsz aludni megint! Hallod?! - szólt egy éles hang az ajtó felől. A hang tulajdonosa nem volt más, mint Karen édesanyja Mirjam.
- Mi??- válaszolt Karen és szinte kirepült az ágyból a szekrényéhez.
- Anya kérlek, menj, ki öltöznöm kell, el fogok késni! - habogta a lány.
- Ha nem szólok, édes lányom te még húzod a ló bőrt délig is. - válaszolta morcosan az anya. Majd, becsukta az ajtót maga után.
- KÖSZÖNÖM! - kiáltott az anyja után Karen.
Kintről harsányan lehetett hallani a választ.
- Nincs mit, kicsim - és még egy kis nevetés is hallható volt a mondat után.

Karen 17 éves. Barna vállig érő haja van és világos barna szeme. Körül belül 168cm magas lehet és 50kg körül. A viselkedése néha gyerekes, de amúgy nagyon megfontolt és érett lány. Karen szobája nem volt túl nagy, de a ruháit sose találta meg, se a táskáját, amikor szüksége lett volna rá.
A szoba falai Zöld színűek voltak, tökéletesen passzoltak a barack színű szekrényekhez, amik az ablakkal szembeni fal oldalon helyezkedtek el. Karen ágya felett egy nagy kép volt kitéve, egy pár volt a képen egymásba borulva egy hídon álltak, alatta egy nagy folyó volt, amit a telihold fénye világított meg. Tökéletes éjszakát ábrázoló festmény. Az ággyal szemben helyezkedett el egy kis asztalon Karen számítógépe.
- Már megint hova lett a fekete nadrágom?! Ez nem igaz! Anya! - sipákolta a lány a szekrény ajtaja előtt.
Nem halotta választ ezért neki indult az ajtó felé. a földön halmokban hevertek a ruhák, amiket kiszedett a szekrényéből keresés közben. Már nyúlt volna a kilincshez, amikor az ajtó kinyitódott és az édesanyja belépett rajta.

- Anya már megint nem találom a fekete nadrágom, ugye nem mostad ki? Este szóltam, hogy ne tedd be a gépbe!
- Ott van a szék vállfáján, Karen... - mondta unottan az anyja, és kiment a szobából.
-"Ott van a szék vállfáján " , blablabla én nem oda tettem az este , cöhh .. - mormogta az orra alatt a lány.
- És tegyél, rendet mielőtt elmész! - kiabált vissza Mirjam a konyhából Karennek.

Nem elég, hogy elaludtam és még az se, hogy nem találtam a kedvenc nadrágom, de még tegyek rendet neki a saját szobámba, amikor késésben vagyok!. Ez felháborító. - Gondolta magában a kis hebrencs közben összeszedte a földről a ruháit és bedobta az egészet a szekrényben majd becsukta az ajtaját. Zsebébe tette a telefonját, vállára vette a táskáját és elindult az előszobába.

- Szia, anyu, elmentem! Majd jövök valamikor! 
Felhúzta a cipőjét és elindult az iskolába, mielőtt becsukta volna maga mögött az ajtót halotta, hogy az anyja válaszolt neki.
- Rendben, vigyázz magadra!
Karen épphogy kifordult az utcájukból egy hangos kiabálásra lett figyelmes a háta mögül. Gyorsan megfordult és egy személyt látott messziről futni. Barátnőjét ismerte fel a hangoskodó személyben. Akinek a haja ide-oda lobogott a futás közben.
- Kareeeeeeeen! Várj meg! - szinte már visítozott a lány.
- Nyugi nem mozdulok Libby! - nevette el magát Karen.
Mikor oda ért a barátnő hozzá, enyhén kifulladva köszöntötte Karent. Libby egy 17 éves lány, magas szőke hosszú hajú, vékony testű lány 50-55kg körül lehet talán. Már több mint 5 éve ismeri Karent a lány és nagyon jó barátnők. A lány összeszedte magát megigazította hosszú szőke haját és eltette a füle mögé a szemébe logó tincseket. Még egy kis igazítást végzett a ruháján majd vidáman mosolygott egyet és jelzett barátnőjének, hogy készen áll a tovább haladásra.
- Csak nem elaludtál Libbike? - szólt viccesen Karen a lányhoz.
- Ohh ezt miből vetted észre? Abból, hogy futottam vagy abból, hogy levegőt alig kaptam? - vigyorgott a tini lány.
- Hehe, jól van, na. Ha ez boldogít, nem vagy egyedül! - mondta a lány.
- Hát ez az egy boldogít! - felelte Libby egy kis mosollyal.
- Öhm, mi lenne, ha már nem mennénk be suliba? A doki is rendel, tudnánk igazolni a lógást is! Na? - vetette fel az ötletet a kis szőkeség.
- Fhu hát nem is tudom, öhm anya tuti kinyír, meg ma írunk dogát is, és és még szép, hogy megyünk a dokihoz! - felelte Karen boldogan.
- Ez a beszéd! - majd átkarolta Karent a derekánál.

Sétáltak az úton közben a tegnap esti filmekről beszéltek. Meg a neten megbeszélt hétvégi bulizásról. Észre sem vették, hogy mennyi utat tettek meg a beszélgetés alatt, csak mikor a Rendelőnek majdnem a sarkánál jártak. Fordultak volna éppen be amikor egy magas vöröses barna hajú srácba botlottak. A fiú hátrált egy két lépést majd megállt. Sajnos Karen nem ilyen szerencsésen járt.. Ö a földön landolt és a tenyerét megvágta a betonból kiálló kődarab.  Az ismeretlen fiú ijedten és meglepetten állt.. Libby mázlista volt, ö a fal mellett állt meglepett arcot vágva és hol Karen-t, hol az ismeretlent leste. A kis vörös észhez tért majd felsegítette Karent a földről.

- Bocsánat ne haragudj! Nem akartalak el lökni, csak siettem és nem figyeltem! - hadarta aggódóan a gyerek.
- Nem gond, nem történt semmi - sziszegte Karen, majd a tenyerére nézett.
- Nem történt semmi?!Te csak elnézést kérsz, mert rohansz az úton, mint egy buldózer, Karen meg miattad megsérült!  - háborodott fel Libby, mikor meglátta barátnője kezét.
- Nem, nem gond nem vérzik annyira! Nyugi, Libby! Nem akarattal csinálta! - próbálta nyugtatni Karen a kis barátnőjét.
- Bocsánat tényleg! - szólalt meg ismét a fiú, és a zsebéből egy zsepit húzott elő, majd a lány tenyerére tette óvatosan.
- Köszönöm.
- Ha már fellöktelek ennyi alap. De most mennem kell, ne haragudjatok meg. Sziasztok! -A fiú elindult, majd még egyszer visszanézett a két lányra és intett nekik.

Karen még egy ideig nézett a fiú után majd észhez tért és vállon ragadta Libbyt és bementek a rendelőbe. Leültek egy szabad padra, a lábuk mellé letették a táskájukat és csöndben ültek és vártak. Libby betette a fülhallgatóját a fülébe és zenét hallgatott. Karen pedig az előző pár percben lezajló eseményekre gondolt vissza. A magas vöröses barna hajú srácra, akinek még a nevét sem tudta. A lány teljesen önkívületi állapotba került a gondolkodás során észre sem vette, hogy már ő a soros, de szerencsére Libby meglökte és észhez kapott. Felpattant a padról és bement az orvosi szobába.
- Szervusz! Foglalj helyet és mond el, hogy mi a panaszod. - mondta az őszes hajú orvos.
- Jó napot! Öhm tegnap este lázam volt és hányingerem. Édesanyám nem engedett ma iskolába ezért.
- Értem!  Nyisd, ki nagyra a szád kérlek! - hajolt felé az orvos.
- Ááá - követte a doktor utasításait Karen.
- Hmm, a torkoddal és a manduláddal minden rendben - állapította meg az idős férfi.
- Szerdáig kapsz igazolást, ha addig rosszabbodna az állapotod, akkor azonnal gyere vissza és írunk ki neked gyógyszereket.  Igyál sok folyadékot és pihengess fejfájásra Algoflexet vegyél be, hányingerre pedig Cerucalt. - mondta az orvos Karennek az igazolás írása közben, majd mikor a lány kezébe adta egy kis mosollyal elköszönt tőle.
- Jobbulást! Szia!
- Köszönöm! Viszlát!

Karen távozott a szobából vissza a váróba és Libby már ment is be helyette. A barna hajú lány vissza leült a helyére és folytatta a merengést arról a fiúról, aki fellökte az utcán. Néha-néha a tenyerére nézett és a zsebkendőre, amit a fiútól kapott, néha csak úgy maga elé."Milyen jó lenne újra találkozni azzal a sráccal" - gondolta magában a lány.

- Nah mehetünk! - szólalt meg Libby megtörve Karen gondolat folyamatát.
- Oh, gyors voltál! Meddig írt ki téged? - kérdezte Karen.
- Szerdáig, végre egy kis lazulás!! - lelkendezett a szőke lány.
- Ja, huh, jó lesz!! - mondta egyetértően Karen, majd elindultak ki az utcára.
A barna hajú lány magában azt hajtogatta -"Bárcsak itt lenne! Megkérdezném a nevét! - de sajnos a fiú nem volt ott.  A lány sóhajtott egyet és Libbyvel a bal oldalán elindultak a legközelebbi boltba, nassolni valót venni, mert kezdett korogni a gyomruk. Át mentek az út másik oldalára majd lefordultak a Dale Streeten és a legközelebbi pék sütis boltba bementek.

- Jó napot! - köszöntek közösen a lányok. Majd rögtön a pulthoz léptek.
- Sziasztok! Mit szeretnétek?  - kérdezte kedvesen a mahagóni hajú eladó nő.
-Ö huh, két kakaó-s csigát meg két gombás tejfölös pizzát kérnénk - felelte egy kis nézelődés után Libby.
- Tessék! Még valami? - kérdezte a nő.
- Nem köszönjük! - felelte ismét Libby.
- Rendben, akkor ez így 655Ft-t lesz - felelete a nő, majd oda adta a szőke hajú lány kezébe a péksütiket.
- Köszöntük! Viszlát! - mondta Karen, és távoztak az boltból.

A Dale Streetről visszakanyarodtak arra az útra ahonnan az orvostól jöttek az Old Streetre és útnak indultak haza. Pontosabban Libbyékhez, mert Karen édesanyja éjszakás műszakban van, ezért jelenleg otthon tartózkodik. Elértek Libbyék házához. Egy kis udvar nyílt a kapuból és kövezett út vezetett a bejárati ajtóhoz. Libbyék háza nem volt nagy, összesen három hálószoba volt, egy fürdőszoba, egy konyha egy kis főzőkonyhával és egy előszoba. Gyönyörű képekkel és növényekkel volt tele a ház. A szőke hajú lány édesanyja gyűjtötte a különleges növényeket és képeket.

- Beviszed a szobámba a nasit? Addig én hozok poharat meg Colát - mondta Libby.
- Persze, nekem majd a kedvenc poharamat hozd léci, az epres mintásat - mondta Karen, és közben már úton volt barátnője szobájába.
- Oké! - halattszódott a konyhából Libby hangja.

Karen otthonosan mozgott Libbyéknél már szinte családtag volt, ugyanúgy, mint Libby náluk.  A barna hajú lány bement bekapcsolta barátnője gépét és betette kedvenc zenéiket, majd lehuppant a lány hatalmas ágyára és ismét a fiún járt az agya. Libby is csatlakozott az ágyon heverő lányhoz amint beért a szobába és letette az asztalra a poharakat és a Colát. Pár percet lustálkodtak az ágyon majd elővették a táskájukból a pizzákat és a csigákat és megreggeliztek. Az evés végeztél egy-egy pohár Colát megittak. Most, hogy teli voltak kifeküdtek ismét az ágyra és elaludtak. Libby összecsavarodott akár egy kis cica. Karen pedig hasán feküdt jobb kezével takarta az arcát bal keze csak a teste mellett helyezkedett el.

Egy vörös színű szobában találja magát Karen egy fiúval. A szobában egy kandalló helyezkedett el vele szemben egy kis asztal az mögött pedig két bőrfotel. Karen és a fiú a bőr fotel mögött voltak. A barna hajú srác mögött egy szépen megmunkált fa ajtó helyezkedett el, amin érdekes faragások voltak. A lány mögött két hatalmas szekrény helyezkedett el. A szekrény fából készült, az ajtóhoz hasonlóan ez is szépen meg volt munkálva.
- Jajj hova mész? Maradj még! - szólalt a rövid barna hajú srác.
- Nem nem maradok! Most azonnal elmegyek! - válaszolt dühösen Karen, és egy ajtó felé vette az útját, amikor a srác megragadta a kezét és visszarántotta.

- Nem mész te sehova angyalkám! - nevettet huncut módon a fiú.
- Ezért még kapni fogsz, azt ugye tudod! - dühösen szólt Karen a fiúnak, de a srác csak nevetett egyet.
- Lehet, hogy kapunk, de lehet, hogy nem! - szólalt meg egy női hang a szoba sarkából és halk kacaj kísérte a mondatát.
- Úgyis kapni fogtok!Tudom! - mérgelődött még mindig a lány.
- Oh Katie te is itt vagy észre sem vettelek. - mondta gúnyosan a srác.
- Chh, nem lepődök meg ezen Martin. - válaszolt hasonló hangnemmel a nő.
- Engedj, el vagy nagyon megbánod!  - Förmedt a kezét szorító srácra Karen.
- Nyugszik! - már épp lendítette a kezét Martin, hogy adjon egy pofont a lánynak.
- Karen! KAREN! Ébredj! Hallod!? - szólt Karenre hangosan Libby és közben rángatta a lány karját.
- Mi mi? Fent vagyok! - ébredt fel hirtelen a rángatásra a lány.
- Úristen Karen mit álmodtál? Üvöltöttél, hogy "Most azonnal elmész" és hogy "Engedjelek el, mert nagyon megbánom”, mit álmodtál? - kérdezte a szőke hajú lány rémülten.

- Öh nem tudom valami hülyeséget, ne haragudj! - mondta szomorúan a lány.
- Nem gond! Csak megijedtem, hogy kiabáltál - mondta Libby majd átölelte barátiasan Karent.
Kicsit észhez tértek mindketten, ismét zenét hallgattak a gépen kedvderítés kép.
- Ah, ez a kedvenc zenénk! - mondta nagy vigyorral Libby, és adott egy kis hangerőt a zenére.
- Uh, tényleg, milyen régen hallgattuk ezt - mondta a barna hajú lány most már vidáman.
A kedvenc zenéjük Flyleaf-All Around Me. Ezt a zenét hallgatták, ha rossz kedvük volt vagy csak merengtek egyes dolgokon. Nagyon meg tudta nyugtatni őket bármikor bármilyen helyzetben és most is jót tett nekik a rossz álom és ébredés után...
- Ahh már 17:13, gyorsan elrepült az idő. Szerintem megyek, mert anyu még a végén aggódni fog. - szólalt meg a lány és a táskájához ment. Behúzta a cipzárt rajta, majd feldobta a vállára.

Karen elköszönt barátnőjétől és elindult haza. Már kezdett sötétedni, mikor már messze járt Libbyék házától egy utcán lefordult gyorsan haza akart érni mi előtt még besötétedik. Hogy ne unatkozzon elővette fülhallgatóját és elkezdett zenét hallgatni. Körülbelül húsz perce sétált és észrevette, hogy nem ismerős neki ez a hely.

- Oh, ez nem igaz. Rossz utcán kanyarodtam le. –mondta Karen bosszúsan. Majd elindult vissza az utcán.
Mire visszaért az utca elejére ahol lekanyarodott, már teljesen besötétedett. Az ég felhős volt és eltakarta a csillagos eget és a teliholdat, ezért csak a lámpák halovány fényeiben látszódott néha a lány. Elindult tovább az úton, mikor észrevette, hogy valaki sétál előtte a járdán. A lámpa fénye alá érve megvilágította a sétáló személyt, a haja néha-néha megcsillant és vörösesen csillogott a fénytől. Karen szívverése felgyorsult.

- Csak nem ö az? –kérdezte csendben saját magától a lány.
Lábait szaporábban kezdte szedni.  A fiú kiért az utca végére és lefordult balra. Karen szinte már kocogott, hogy utolérje a vöröses hajú srácot.
- Na nem! Nem fogsz megszökni előlem! - mondta csendben a lány, és lépteit megszaporázta.

Mikor oda ért az utca sarkához lelassított és szép lassan befordult. ’’ Remélem nem ért túl messzire ’’ –gondolta magában a lány. Ám nagy meglepetés érte Karent. A fiú pont ott állt az utca sarka mellett neki támaszkodva a falnak a bal lábát a falhoz felhúzta és támaszkodott. Kezeit zsebre tette és bámult fel az égre. Már kezdett tisztulni az ég. A lámpa fénye messzebbre esett, ezért a fiú egy árnyéknak tűnt, de a lány észrevette. Pár másodperc után a fiú észrevette a lányt és nagy szemekkel nézett Karenre.
- Szia –nyelt egyet a fiú, majd folytatta. – Karen, remélem nem a délelőtti dolog miatt jöttél! Ugye nem akarsz bántani?- tette fel a kérdést a lánynak teljes komolysággal.
- Hello. Mi? Tessék? - habogott meglepettségében a barna hajú lány.
- Nyugi csak vicceltem. Hogyhogy egyedül sétálgatsz ilyenkor? – kérdezte kedves hangon a lányt.
- Honnan tudod a nevem? – nézett értetlenül a fiúra Karen.
- Ohh, hát a barátnőd ma mondta mikor ellöktelek.
- Tényleg… Már emlékszem –mondta mosolyogva a lány, s közben elpirult.
- Nem gond – nevette el magát a fiú, mikor észrevette, hogy a lány elvörösödött.
- És, hogy-hogy egyedül sétálsz ilyenkor? –kérdezte meg ismét a lányt a fiú.
- Hazafelé megyek. – mondta Karen ismét elpirulva.
- Értem –válaszolta a fiú.
- Téged, hogy hívnak, megkérdezhetem? – kérdezte kíváncsian a lány, és közben tett egy két lépést a fiúhoz.
- Titok! – felelte a fiú egy kis mosollyal és kacsintott egyet a lányra, aki ettől ismét elpirult.

Az égbolt kitisztult és a telihold fénye rávilágított a két fiatalra. Mindketten felnéztek a holdra majd egymásra.
- Amúgy, Erick Waldron a nevem – mutatkozott be a fiú most már illedelmesen.
- Örülök, hogy megismerhetlek Eric – mondta vidáman a lány.
- Én is – mondta a fiú.

Egy ideig nem szóltak egymáshoz, csak néztek hol az égre hol egymásra. Végül Karen törte meg a csendet, mikor elővette a telefonját a zsebéből és meglátta, hogy már 18:47 perc van.
- Uhh, már ennyi az idő?! Ne haragudj, de mennem kell. - mondta Karen.
- Merre laksz? Elkísérjelek? –kérdezte Eric a lányt
- Köszi, de nem kell. Nem lakok messze – mondta Karen.
- Rendben, akkor vigyázz magadra az úton. Majd találkozunk, még remélem. - mondta a fiú.
- Valamikor biztos – mondta Karen majd hozzá tette. – Remélem. Szia! –gyorsan elfordult, hogy Eric nehogy meglássa, hogy elpirult.
- Szia! – szólt a lány után a fiú.

Kis idő elteltével Karen visszanézett a fiúra, viszont Ericet nem látta sehol. Egy pillanatra megállt jobban megnézni, de nem látta a fiút. Karen lenézett a földre, sóhajtott egyet majd tovább ment haza. Fülhallgatóját visszatette a fülébe és ismét a kedvenc zenéjét hallgatta. Két utcát ment feljebb a lány majd lekanyarodott még sétált öt métert és a házuk kapujához ért. Bement, a ház ajtajánál a kis macskája várta, Mimi. A macska hízelegve Karen lábához dörgölőzött jelezve, hogy simogatásra vár.  A lány a kezébe vette Mimit és bement vele a házban. Édesanyja, Mirjam már kezdett türelmetlen lenni, hogy hol lehet már a lánya.

- Végre, hogy haza értél! Már hívni akartalak! Merre jártál? – sorozta a kérdésekkel Mirjam a lányt.
- Csak sétálgattam. –mondta Karen, majd elpirult.
Az anyja észrevette a lányán a pirulást és így szólt.
- Csak nem fiú van a dologban? – kérdezte kíváncsian a lányt.
- Öhm, nem vagy igen, még nem tudom –mondta a lány és kezével próbálta takarni az arcát úgy mintha a haját igazítaná.
- Nah, mesélj. –mondta az anyja túlbuzgóan akár egy kis gyerek.
- Öö inkább megyek, kicsit pihenek, elfáradtam. – terelte el a szót Karen.
- Rendben. – mondta az anyja kicsit kiábrándultan, amiért nem halhatta, hogy miért is volt távol a lánya. Pontosabban kiért…

Karen bevonult a szobájába a táskáját ledobta a számítógépje mellé majd lefeküdt az ágyára és nézte a plafonját közben hallgatta tovább a zenéket a telefonjáról. A hold fénye bevilágított az ablakjából. Visszagondolt Ericre és a beszélgetésre vele. A fiú selymesen lágy hangjára. Ismét elpirult az emlékek felidézése miatt kezébe vette a párnáját majd szorosan magához ölelte. Elképzelte, hogy Ericket öleli ettől még jobban elpirult, már kezdett melege lenni.
’’ Nagyon aranyos és helyes ” –jegyezte meg magában a lány és újra elpirult. A sok pirulástól melege lett ezért felállt kinyitotta az ablakát és kicsit szemezett a teliholddal, majd mosolygott egyet és visszafeküdt az ágyára a párnáját magához húzta és átölelte. Pár perc múlva mély álomba merült a lány. Ugyan abban a szobában volt, mint amikor előzőleg aludt barátnőjénél, de ö most felülről, külsős személyként figyelte a cselekményeket.
Martin és Katie a kandalló előtt ültek a bőr fotelekben és beszélgettek. Az ajtón belépett egy személy, akiben Ericet vélte felfedezni. Ám most nem volt jó kedvű a fiú, sőt kifejezetten rossz kedve volt.

- Hol voltál Eric? –kérdezte Katie.
- Szétnéztem a városban és… –a mondatát nem érkezte befejezni a fiú, mert félbe szakították.
- Várj, kitalálom. Enni voltál –mondta Martin gyerekes hangon.
- Igen, vagyis nem. Megzavartak ezért ma nem ettem semmit.  –hadarta el a mondatát Erik.
- Ki képes téged megzavarni? – kérdezte Katie.
- Mindegy majd holnap eszek... –zárta le a beszélgetést Eric, de nem bírta, mert Katie ismét kérdezett.
- Csak nem egy lány hálózott be ismét?  –nevette el magát a Katie.
- Fejezd be Katherine! –förmedt rá a nőre Eric.
- Jól van, azért a fejemet nem kell leszedni –dörmögte az orra alatt a nő majd kezét lengette a fiú felé.

Martin csak csendben ült a fotelben és bámulta a tüzet majd felállt megveregette Eric vállát és távozott a szobából.
- Mond el, hogy mi van. – vette komolyra a szót Katie.
- Éhes vagyok! –jelentette ki a fiú.
- Akkor mért nem ettél? Ki zavart meg és hogyan? –kérdezte a nő.
- Az a lány, akiről ma meséltem.. Észrevett és utánam jött egy utcán –mondta Eric.
- Az, akit ma fellöktél? Aki Jessicára hasonlít? Az lehetetlen, ő már rég meghalt, és ha élne is már vén öregasszony lenne! - jelentette ki határozottan Katie.
- És ha reinkarnálódott? – kérdezte Eric.
Hosszas csend követte a beszélgetést, majd Katherine megszólalt.
- Talán lehetséges... –mondta. - De nem emlékszek arra, hogy valaha is lett volna gyereke. Egyáltalán van neki ereje? Tudja használni? Tudja egyáltalán, hogy mi ő? –tette fel a kérdéseket villám gyorsan a nő.
- Nem tudom, hogy tudatában van-e a képességeinek, de ha igen mellette kell, hogy legyek! - Jelentette ki Eric.