Ezt most neked...

Sok idő kellett, amíg össze tudtam szedni minden apró dolgot, minden mélyről jövő gondolatot, ami bennem lapult.
Tudod Balázs… Van, amikor egy ember olyan vonzalmat ébreszt bennünk, hogy amikor csak beszélünk vele, elgyengülünk, és az eszünk harcol ellene, de a tagjainkban érezzük azt a mérhetetlen vágyat, ami elől hiába menekülnénk, mert a szívünk diktál. Én hittem a szívemnek, ezer csalódás után is. És amikor elkezdtem hinni, ezáltal benned is fokozatosan bízni kezdtem. Féltem. Nagyon. De te mindig megnyugtattál és eloszlattad minden kételyemet. Hittem neked, szinte vakon lépdeltem őszintének hangzó szavaidba kapaszkodva. Sikerült meggyőznöd, hogy neked rám van szükséged, nem kell más, csak én, velem akarsz lenni, vágysz rám. E szavak hatására szinte szárnyaltam. Ezeket a szárnyakat te adtad nekem. És a végén Te is tépted le őket. De már nem haragszom rád. Csak nem értelek.

Fájt. Fáj. És fájni is fog. Reggeltől estig, estétől reggelig szenvedni fogok. Ez az állapot eltarthat hetekig, hónapokig vagy akár egy évnél is tovább. Aztán /talán/ egy szebb napon, mint az elmúltak, arra ébredek, hogy túl vagyok a nehezén. A szívem elég súlyos sebet kapott, de majd begyógyul, és akkor majd újra olyan leszek, mint régen és tudok örülni az élet szépségeinek.

Történt már velem ilyen, és még fog is, ebben biztos vagyok. Ha valaki elmegy, az azért van, hogy az élet megmutassa: nem ő volt a tökéletes. Pedig mennyire hittem, hogy Te meg én. Hogy mennyi vidám percünk lesz együtt. És mosolyogva gondoltam azokra a kisebb viták utáni boldog *egymáshozbújásokra* , amik olyan önfeledtek lehettek volna. Az együtt töltött éjszakák édes perceire, ahogy végre teljesen érezhettelek volna. Ahogy még soha senkit.
Az fáj az egészben a legjobban, hogy tudom, ha találkoznánk, már semmi nem lenne olyan, mint volt. Ismerem magam eléggé ahhoz, hogy tudjam, ismét elcsábítanál és aztán megint nekem fájna. Százszor jobban, mint most.
Ne aggódj, megedződtem már az ilyen helyzetekre. Képes vagyok túlélni. A szemem-igaz- könnybelábad néha, de én ennek csak örülök. Ez annak a jele, hogy valaha boldog voltam. Veled, és közben mégis nélküled.
Nem tagadom, még most is jól esne hozzádbújni, megcsókolni. De van bennem annyi büszkeség, hogy nem teszem meg. Mert nem tehetem meg!

Az igazság az, hogy magamnak sem vallottam be, hogy ez így nem lesz jó. Hogy magamhoz szorítok valamit, amit már régen elvesztettem.
Lehet, hogy sikerülne újból, de nem most. Időre van szükségem. Sok időre. Rendbe kell hoznom magamban mindent.
Bennem van a hiba!? Túlreagálom!? Talán. De akkor is, fáj kimondani. De hazudtál. Én végig őszinte voltam és sosem játszottam meg magam. És a végén mégis én lettem átverve.
Szükségem van rád. Ez igaz. De az agyam lázadozik. A szívem viszont erősebb.
Továbbra is tartani szeretném veled a kapcsolatot, hisz tudom, hogy ami egykor éltetett, az nem múlhat el csak úgy…