Evangélium

Gospel for the day.



I.

Lassan felébredek. Büdös van, pedig nyitva van az ablak.
Nem mintha nem szarnám le(talán pont ezért a szag). Nem tudom hány óra van, fél 2 lehet. A nyakam kitörik, beleizzadtam a plédbe.
Kinézek az ablakon. A lámpák koszsárgán virítanak. Az utcán éppen a szemétmaffia szedi össze a lomtalanítás maradványait. Mindenkinek meg kell élnie valamiből.
A csaj még alszik.
A tököm kivan! Ma is melózni kell. Beleásítok a sötétbe és visszafekszek.
Szuszog. Mellettem. Egyenletesen. Neki könnyű. Pénzért mindent.
Benyomom a tévét. Kapcsolok, kapcsolok, kapcsolok. Egyik faszfej a másik után.
Ezzel az erővel én is sztár vagyok. Színész… Zenész…Minden.

II.

Előveszem a hangszert.
Dobog a szívem. Nem ronthatom el.
Már vagy fél 5 lehet. Még mindig sötét. Végiggondolom az első felvonást.
Rezzenéstelen arccal kell, se mosoly, se sírás. Ne legyen túl színpadias.
Realizmus.
Az előadás nemsokára kezdődik. Hajnali felvonás.
A kocsi halkan dorombol alattam. Pedig egy régi szar. Vagy csak én nem figyelek rendesen.
Mer hát ezért megy a rádió. Eltereljen. Ne nézzem az utcát. A sok tántorgó tizenéves kis buzit. Ripacsok, akik még náluk is fiatalabb lányokkal szopatják magukat. De hát ilyen az élet.
Rágyújtok. Ócska ViceRoy…
Újra megnézem a hangszerem. Nem fogom elrontani.(már biztos.)
Meg kellett volna inni valamit. Erőset. Csak hogy a lámpaláz feloldódjon.
Ez az én darabom, az én szimfóniám. Remélem minden a helyén lesz.
Kicsit azért izgulok.
A cipőm mocskos, érzem ahogy a fűzök között áterjed a nyomott lábszag.(majd megszokom)
Lehúzom. Az ablakot.
Beleszívok a cigibe. Kaparja a torkom. A hamut szétbassza a besüvítő szél.
Nehéz dolog a művészet. Átadni valamit a másiknak. Kicsit terrorizáló. Ráerőltetni a meghatottságot, a szépséget, az utálatot, a gúnyt, a nevetést. Megjátszott, gyenge, hazug.
Őszintén azt hazudni, hogy átlátni az életet csak azzal lehet, amit a művész ad tanulságként levonni, összeadni, levetítetni magunknak a szimbólumok ezreinek hányadosa alapján, amit sohase akartunk vagy gondoltunk. Apró látszatcselekvésekbe szőni az elcseszett valóságunk körvonalait, mint szeretet és odaadás. Hol az odaadás, hol a szeretet?!
Mert bennem nincs. Az fix.
Pedig művész vagyok, ha valakinek hát nekem kurvára le kéne esnie: Mi is ez az egész?!
Az egész az élet. De szerintem az élet kurvára nem egész. Sőt még egy fél se. Inkább fecni.
Mint mikor a budipapírról leszakad egy darab. Na annyi az élet.
Egyre közelebb kerülök a színpadhoz..
Világosodik.(napról napra.) Átgondolom a darabot.
Bemegyek, elkezdődik a dráma. Először a kibontakozás, lassan a bonyodalom, és a tetőpont. Megoldásként a hangszerhez nyúlok és játszani kezdek.
Szívből. Szívbe.(lehetőleg)
A szél beömlik a kocsiba. Feltúrja a hajam, nem is rossz.
Látom a színházat. Normál. Semmi extra, lepukkant, de annyira nem gáz.
A hangszer nálam, kiszállok, bebaszom az ajtót (nem keménységből, de csak így záródik!)
Elindulok. Drámaian. Ahogy kell. Nincs taps, nem is kell.
Eldobom a csikket. Szűrőig szívtam.

III.

Makogsz valamit, hogy már vissza akartad adni, csak valami balblabla… kurvára leszarom kifogás.
Nem dolgozod fel te fasz, hogy most egy előadáson vagy. Az enyémen:
Én vezetem a szálat. Tetszik az előkészítés. Ahogy nyöszörögve könyörögsz.
Irracionális hanggal esedezel, mint ha rajtam múlna…
Pedig nem.
De már nem gondolkozok. Csak az alakításomra koncentrálok.
Előveszek egy újabb cigit, fokozásképpen
A gyufát a szőnyegre dobom. Most csak én játszom.
Most csak én vagyok. Én és a hangszerem. Lassan veszem elő.
Figyelek a ritmusra, mikor kell elindítanom a dallamot.
Már behangoltam. Évek óta azt csinálom.
Mikrofonpróba: egy kettő egy kettő
Tudod mit gondolok – mondom magabiztosan, suttogva, játszva a hangommal- lefosom miért nem szerezted meg a tartozásod. Mindenkinek vannak problémái. Ha nem lennének, akkor már meghaltál volna. Nem érdekel, hogy anyádnak kellett a műtétjére, vagy a fiadnak a sulira. Legyél mártír bazdmeg, de akkor vállald is! Nincs lelkiismeretem, igen, eltaláltad. És nem hiszek se a pokolba, se a mennyországban. Csak az hisz, aki túl gyenge saját magának megváltoztatni a sorsát.
Magadat vezeted csapdába, hogy védekezel az ellen amiben élsz. A világ ellen. Mert a világ elnyomás, önzőség, pénz, hatalom, nyomor. Minden, ami szar. Utópista elképzelés hinni valami jobban, mikor te is ugyanúgy tönkreteszel nap, mint nap másokat. Ahogyan én is.
Igaz, te csak szavakkal, gesztusokkal vagy azoknak a hiányával de térdre kényszerítesz embereket. Neked csak annyi előnyöd van, hogyha engem elkapnak akkor életfogytiglan. De neked csak a lelkiismereteddel kell elszámolnod. Háborúban élünk. Ha tetszik, ha nem.
Istent játszok, mert az is vagyok. Tökéletesen elcseszett. A szánalomban rejlő csoda. Élet és halál. A te életedé és halálodé. Egyszerű, de te mégse érted. Te is Isten lehetnél, csak gyenge vagy eljátszani a szereped. Mindenkiben benne van a teremtő és a pusztító. Ördög és az Isten. Értsd már meg bazdmeg. Én vagyok az Úr. Minden és a semmi…
Próbálsz válaszolni, hogy a szeretet, és a többi közhely.De mégis minek?
Tovább folytatod, én hallom mindjárt eljön a közbelépésem üteme.
Felkészülök, az ujjam a húron.(…megindító pillanat…)
És akkor meghallom: Könyörület.
Amint kimondod elkezdem a játékom. Rövid és tömör vagyok.
A kezem hátraugrik, a fejed előrebukik. Megoldás…
A cigi a számban, a füst csípi a pofám.
A szívedhez kapsz. Letaglóz az előadásom. Sokat gyakoroltam…
Vér…