Etüdök

I.

Tettesnek kéne lenni, elkövetni, nem megbánni. Lehetetlen gondolatok, bizarul hatva a valómba.
Jó vele. csak rá gondolok, keveredve vágyaim másik lovasával, jelenik meg képe fejemben és még ki tudja, hány arc bukkan fel, mind jelentkezve az esélyre, övé lehessek. Nem. Az enyémek legyenek.
Vacak egy érzés ez, kizárva minden mást. Gondolkodás nélkül találkoznék vele, bűnbe nem esnénk, hisz azt nem lehet. Minden egyes találkozás alkalmával eljutunk ide, és mindig meggyőzi magát arról, ez nem az az élet.
Nem érzi, milyen jó vele. Elképzelhető, hogy a testiség elrontaná ezt. Szerencsére mindig eltaláljuk azt a pontot, mikor kell egy kissé szüneteltetnünk a dolgot, hogy ne zuhanjunk a mélybe, hogy testünk láncával a magasba érve, kéjektől tiporva egymáséi legyünk.
Mit érdekelne mindez…
Spontán ”csak” dugni nem lehet. Sem ő, sem én képtelenek lennénk többé egymásra nézni, egymás mellett létezni. A lelkiismeret a bűnös és végtelenül bántó a léte. Kéne egy alkalom, amelyet több is követne, függetlenül ezen létünk vonalától, párhuzamosan evvel, erőmerítés céljából.
Vagányan átbillennénk, megbeszélnénk, találkoznánk és sétálva, beszélgetve, szépet téve és nézve futnánk egymás ölelésébe. Simogatni bűn lenne. Tenyere égetné testem.
Olyan mérhetetlen vágyat éreztem, kezét a lábamra tegye… Odategye… Oda.
Nadrágom csíkjai összefolytak szememben, annyira akartam, hogy megérintsen. Elment és meg nem érintett tetememet felzabálta az éjszaka.
Vele hallgatni is érdemes.

Mennek a hajók, gyúlnak a lámpák. Egyre közelebb érünk egymáshoz.
Találkozunk. Lényünk körüli energiafelhő részecskéi egymásba ütköznek és onnantól kezdve nem nézhetünk egymásra. Provokáció. Nézem. A szeme nedves. Keze. Füle. Őt nézem. Érzi, de nem mer rám nézni. Van benne elég. Lassan fordítja fejét. Ide fog nézni és én elveszek. El kell fordulnom, mert lehetetlen ellenállni. El kell fordulni. Olyan borzalmasan éget. Érzem a húsom illatát. Benne élek már, bekebelezzük egymást. Érzem, hogy nem fordulhatok oda, mert felesz.
Ugyanarra mennénk, ugyanazt választanánk. Akkor van jó kedvem, amikor neki és fáj az élet, ha neki fáj.
Sétálunk. Ölbe tett kezem keresztbe vándorol, hogy véletlenül se érjek hozzá. Zsebében a keze, neki, aki undorodik ettől a tartástól.
Oh, Mennyei Atyám! Add a párhuzamos lét lehetőségét.
Ahogy közeledünk, lassítja lépteit, és addig is felvett ritmusa lassul, lassul. Utójáték. Simogat a szavaival, hangja és arca mélyen emlékeimbe ivódik és elraktározom mélyre az el nem feledhető dolgok közé.
El kéne jönnie egy pillanatnak, amikor aztán igazán mindegy. Leéltük az életünket, és megnyomorodva létünk súlya alatt egymáséi leszünk egy elveszett pillanatban. Érzékenyen tapintva rég vágyott testünk, és részeink felfedezése homályba vész lelkünk kitágult síkja és tengere közt.
Vágyom őt látni és hallani hangját, nem tudva vagy nem akarva tudni, ezt nem tehetném meg. Ez most nem lényeg. Érzem azt a sóhajt feltörni lelkemből, amely azt mérhetetlenül nyomja…
Fogai közé lehelni a csöppet sem egyoldalú vágyat és beteljesedni hagyni azt az addig meg nem történhetőt. Néz. Nem lehet nem érezni, ahogy szemeivel énemben kutat. Hisztérikusan felnevetek a boldogságtól, hogy ez megadatott nekem. Hogy néznek és nézhetek, szemgolyónk találkozását elkerülve, mert az a vágy vég nélküli tengere. Ámen.
Itt ülök a befogadhatatlan fölött és megingathatatlanul ő jár a fejemben. Gondol-e rám? Miért tenné? De én gondolhatok rá és ennyi elég. Nézem a telefonom, de semmi. annyi mindent tudnék ma vele csinálni…elsétálni ide, felcaplatni oda, behatolni a testébe és izgulva félni, ne nézzen a szemembe.
Egyszer hagytuk a másodperceket, nem csúsztattuk és megtörtént, aminek nem szabadott volna. Belenéztünk és belefeledkeztünk, látva a következményt, megijedtünk tőle. A forgó világ közepén próbáltuk rabláncaink letépését. A lélek tükre.
Átzuhantam. Fülem blokkolt, zsigereim felé húztak, lelkem nagyot sóhajtott.
- Érted?! - halkan mondja. tudom, ha nem állnánk képzeletbeli aknamező szélén, közelebb lépne és bőrömet érintve szedné szét a belsőmet. Mondjam, hogy nem?!
Selyemre hullnak harmat hangjai, szájából láthatatlanul csobog az érzékiség. Nem tudnék megszólalni, felesleges bármi. Belém kapaszkodó szemei elfolynak szempillái közt, és feledhetetlen pillanatok hullámai zúgnak át rajtunk. Nézzük egymást. Tudja, hogy a köztünk lévő távolság kell és pont elég, közelebb nem léphet. A messziről szűrődő lámpa fénye már nem érdekes. Tekintetünk egymásba zár és csak nézzük egymást.
Gondolatban túl vagyunk a meleg leheletű csókon, a hajak selymes, puha simításán. Túl vagyunk zsigerig lehatoló, egymás illatát beszívó szempillantásán. Túl vagyunk a pihegő mellkasok egymáshoz tapadásán és kezünk mélyen a hátunkon nyúlt. Gondolatban már érzem, akar és mindegy, hol vagyunk, öleljük egymást. Gondolatban játszanak a színek és a feltűrt, letolt ruhadarabok eltűnnek a sötétben. Gondolatban…
El akarok már nézni, mert zavar. Nem akarom ezt, mert bánt. Érzem rajta, tudja, nem léphet közelebb. Mélyen bekerítem. Nem lép. Tétova. Ne tétovázz, hapsikám. Ne áltasd magad. Semmi esélyünk e földi létben. Közelebb jössz, végünk.
Legyünk ennél… khm:értékesebbek?! Lennünk kell? De kinek, minek tartozunk ebben a rohadt életben?


II.

Ilyenkor jelenik meg. Falat félre, szendvics a kukába. Nem akarom, hogy itt legyen. Lelkem olyan nyugiban volt, lerendeztem, létezését keresve sem találtam, elnyomtam, megsemmisítettem. És itt van.
Olyan szép, hogy testet ilyen szépnek ritkán lát az ember. Mozdulatai visszafogottan kihívóak és ezt ő is érzi, kétségtelen. Meglát és szeretném hinni, azért néz még kétszer hátra, mert én jövök mögötte.
Kiütközik a szokásos kisebbségi komplex és szeretnék a föld alá vagy az ölébe bújni, vagy olyan közel, vagy olyan távol lenni a testéhez, hogy fizikai létem megszűnhessen. Elképzelhetetlen, hogy akármilyen szinten érdekelhetném őt.
Pedig a magam javára járó pillanatokban nem is egy érvet tudok felhozni, ami mellettem szól és kétségtelenül jó partivá varázsol.
Nem kérnék tőle semmit. Csak szex. Ha ő nem is szívvel, én igazán, aztán csüngve egymás ajkain úgyis minden mindegy. Lihegünk néhányat egymás nélkül, szabálytalanul és szabályok nélkül szeretkezünk, és mind tisztán tudjuk, nem egymás mellé teremtett az Isten, de a sors kikerülhetetlenül megilletett minket a lehetőséggel. Danke.


III.

Tűzijáték. Meleg teste magába ölel, nincs menekvés. Illata orromon keresztül, agyamig hatol el. Megszokott mozdulataim bizarul ingerlőek és agresszíven nyílik a vaginám kényes nyögésére. Kell, hogy betegye. Feltorlódó egyéb képek az agyamban félresöpörhetetlenül megjelennek. Nichts. Ich will nichts. Dehogynem. Csak azt akarom. Megvalósul azzal, akivel erkölcsileg lehet, agyamban pedig sorra mások képei derengenek elsöpörhetetlen pofátlansággal.
Megoldás csak egy van: párhuzamos létsíkok a térben…


IV.

Nézem az utcát és kérdezem, hogy lehet bárki másnak joga hozzád?! Hozzátok…
Begyűjtenélek benneteket és élnénk díszes társaságban, néhol ezzel, néhol azzal hálnék, épp, aki a kielégíteni vágyó oldalam csillapíthatná. Mi kell még telhetetlen lelkemnek?
Hívjatok fel, gyerünk, rajta! Sorban. egyik ezért, másik azért. Mind kelletek. Nem létezik az, aki egyben mindenben jó lenne nekem. Vagy még nem ismerem. Mind jók vagytok, tévedés, mind. De mind kell valamiért…
Szomorúan veszem tudomásul, ez lehetetlen. Ha mind így éreznénk, és erkölcsileg megtehetnénk, lábaim előtt hevernétek, éjszakára asszonyaitok vackába bújva, mezítelen testetek vágytól csillapítva tennétek le melléjük és lassan simogatva, türelmesen fogadnátok újra és újra kebletekbe őket.
Személyem létezése ködös, éteri lenne, fizikai valóm az én saját emberem mellett öltene testet.
Nem kell ez? Csodálkozom. Kelljen. Legyen víg az élet!


V.

A pajzán gondolat messze röpít el, hol a testiség nem átok, hanem érdem és ahol lelket nem nyom a jövő, a holnapi nap nem a tegnap elkövetett bűnök terhével kel fel.
Ketten simogatnak és becéznek, négy kéz matat testemen, kifeszülve várom a halált és a megsemmisülés furcsa ködvárát. Négy szem vizslat hűségesen és többféle illat kelti fel bűvköréből zsigereimet. Minden a kétszerese és végre úgy érzem, kielégíthetetlenségem megszűnni kénytelen. Képek a szobából, konyhából, zuhany alól a szűrt fényű nyári lakból, ahol semmi nem fontos már, csak a kielégített vágy.
Félmeztelen kecses testek fűben játszott onániája, tengernyi bogár kutatja, mik adják a hangokat.
Visszafelé út, ahol békés csendben alakot ölt a kiölt vágy és semmissé válik az erkölcs bármilyen formája. Felváltja az odafele út feszült csendjét a sóhajtások érthetősége, és izmokká válunk, eggyé válunk a létben. Utalásoktól már nem zúg a verda, csend van. Titkunkat mélyre ássuk és kiteljesedésünk átcsap valami bizar félelembe, a kiderülés veszélye valóssá válik és megijeszt.
Keressük némán a gyenge láncszemet és véd - és dacszövetségünk megdönthetetlenségén kételkedünk. Ő vagy ő vagy ő lesz az, aki társasági estéken a gyanakvás morzsáit szórja szét a gyepen? Méreg az érzelem.


VI.

Felajánlotta, hát elfogadtam. Mit tehettem volna. Vékony alakja sürög-forog. Mindent helyre rakott. Halk zene szól. Felesleges. Mosdó. Jól van, itt vagyok. Ez nem gáz, legyek olyan, mint a nagyok. Baráti szex, semmi egyéb. Mit kell ezen úgy odalenni…?
Lekerül a blúz, a bugyi, kombiném csipkéi halálosan unalmas rendben ismétlődnek. Nincs kedvem, vele nincs. Izgága és vicces. De ha más most nem lehet, őbelé nem vagyok szerelmes. Még ez a szerencsésebb…Eszembe jutnak arcok, képek és szerelmeim profilja felvillanyoz. Kombiném anyaga megfeszül és nincs menekvés, a vágy elönt.
Szürkület, peszgő. Csókok érzéki tengere, pont ott, ahol kell. Mégiscsak ért hozzá valamit ez az ember. Nem hiába bukik ki lénye mögül néha az érzéki árny, ami most tálcán kínálkozik elém. Minden mozdulat, minden csók jó. Jókor, jó helyen. Más nem kell. Testünk elkerülhetetlenül egymáshoz ér, filmek, arcok a fejemben, riadt tekintettel meredek, mit tettem… Élvezni fogom, élveznem kell. Lehet is. Gyakorlott szerető mozdulataival kerít hatalmába, ki tudja, hányadik nedves pina, amit matat, az enyém. Selyem zuhan, test durran, vége.
Kiállok az éjszakába, hajam simogatja vállam. Fel kell hívnom. Szeretném, ha eljönne. Táskámban matatok, készülékem elveszett. Megvan. Szám. Név. Hívom. Mással van. Beszélünk és újra a szerető karjaiba kell futnom, hogy az iránta érzett túlfokozott érzelem ki ne csurogjon a lelkemen. Megesz a düh. Légy itt, kérlek, miért nem vagy velem? Együtt kéne most lennünk…
Hűtő, pia. Ő is megérkezett válláról a nyári ruha pántja leszedhetetlen. Odaégett. Néma csend, se szó, se hang. Száraz ajka közül kéjes sóhaj tör elő meztelen valóm láttán. Bemegy, de kibírhatatlan, hogy ne nézzem végig, ahogy a vízcseppek végigfutnak a bőrén… Kibírhatatlan, hogy most ő nincs velem. Dühömet észrevéve nyúl az erotika erejéhez és törülközőbe burkolt napbarnította testét az alkonyi fényben felajánlja, tessék.
Mindenki ébred, kinek kell és fájdalmam újra átcsap a végtelen orgazmusok tengerébe. Nedvesen szeretkezik három ember az esti Duna parti nap lemenő fényében. Ők egymásra gondolnak, meg rám, én meg egész mást látok és érzek. Elmém száll.
Elmegyek ébredés előtt és ő vár. Utálja, hogy itt voltam, utálja a szagomat, utálja az egészet, hogy érthetetlenül ide vonz az Élet.
Magához visz, lefürdök és fáradtan, kiégve ledőlök a friss, puha ágyba. Nekem vetette újra. Mosógépben az előző nő szaga.
Alszik ő is, és álmunkban szeretkezünk, egymás karjaiban szemrehányón ébredünk.
Még nem, még nem jött el a mi időnk.