Érzések 2.

Amióta Csenge másfél éves is elmúlt, kizárólag elalvás előtt kellett tisztába tenni.
– Gyere, megyünk pancsizni – fogta kézen a gyerekét Klári, miután kivette az etetőszékből. A fürdőszoba felé tartva a kislány lassan tipegett mellette; nagyon jó kedve lett hirtelen, immár nyoma sem volt az iménti visításnak.

A fiatalasszony a kádba állította és lemosta a fenekét. Csenge mindeközben egy sárga műanyag halacskával volt elfoglalva, amit még akkor sem engedett el, amikor tiszta rugdalódzót kapott.
– Kész, elég volt – zárta el Klári a csapot. – Most pedig megyünk hamikázni. - A fiatalasszony a franciaágyra ült, s a hátát párnákkal támasztotta ki. Csenge már alig bír magával. Befúrta magát anyja az ölébe; a mellbimbót a szájába se kellett igazítani, azonmód bekapta, majd erőteljesen szívni kezdte. Közben két csöpp kezével belekapaszkodott Klári keblébe. A fiatalasszony gyöngéden nézte kislányát, amint az szopik; eközben látta saját, hatalmasra duzzadt mellein a sötétkék ereket, a szabadon lévő piros bimbó csúcsán az újra megjelenő és lassan legördülő tejcseppeket, amelyek lassan, egymás után csordultak le a hasára.

Eszébe jutott, hogy volt férje a melleit szerette a legjobban. Ilyen senki másnak nincs – mondogatta, élvezettel simogatva a halmokat, amelyek csúcsán büszkén ágaskodtak az óriási, kupolaszerű, halványbarna bimbók. „Örülök, hogy tetszik”, válaszolta ilyenkor szerelmesen Klári, noha ő maga soha nem volt elragadtatva a fura formáktól. Mint a kecskéké – állapította meg némiképp boldogtalanul serdülő évei végén, amikorra cicijei már teljesen kifejlődtek. Ebből eredő gátlásai miatt még a barátnői előtt sem vetkőzött volna félmeztelenre; utóbbiak hiába irigykedtek az alakjára, a fiúk pedig hiába fordultak meg utána az utcán, hosszú ideig a csóknál tovább egyetlen srác sem jutott nála. Miután megszületett Csenge, Klári megbékélt eme adottságaival. Úgyis az a funkciójuk, hogy a gyereket táplálják, minden egyéb másodlagos – vélte. Legnagyobb örömére ez a mostani állapot jó ideje tartott: a kislány lassacskán húsz hónapos, és még mindig szopik.
– Akkor hát nem mindegy, hogyan néznek ki? – vonta meg vállát gondolatmenete e pontján a fiatalasszony. – Lacinak hiába tetszettek, mégsem maradt velem. Itt hagyott az egyéves gyerekkel és kész.

Ekkor az előszobában megszólat a csengő. Klári összerezzent, mert senkit nem várt ebben az időpontban. Anyja, húga, valamint Erika, a legjobb barátnője is többnyire az esti órákban ugrottak át hozzá.
– Ki vagy? – kiáltotta, miközben a hátára terítette fürdőköpenyét.
– Évi vagyok, a szomszédból – hallotta a bátortalan lányhangot az ajtó másik oldaláról. Évi, az a szép arcú, csinos kis fruska, aki két éve költözött ide a szüleivel. Richterék – jutott eszébe a nevük is. Annak idején jártak náluk bemutatkozó látogatáson, és megnézték Csengét is, amikor a világra jött, de az udvariasságon túl később sem került közelebb egymáshoz a két família. Évi... Kedves, illemtudó kölyök, ismerte el Klári, noha mindig bosszankodott, amikor a lány a találkozásaik alkalmával csókolommal köszönt neki. Soha nem volt még itt egyedül. Vajon mi járatban lehet?
– Bújj be, nyitva van! – szólt hangosan.
– Csókolom – dugta be a fejét némi bizonytalan botorkálás után a hálószobába a vendég, és szemmel láthatóan meglepődött, amikor megpillantotta az idillt. – Elnézést... Majd visszajövök – hebegte, s már araszolt is volna kifelé, de Klári kedvesen rászólt:
– Maradj csak! Ott találsz helyet magadnak – intett a fésülködő tükör előtti zsámolyra.

Évi illedelmesen helyet foglalt, miközben egyáltalán nem oldódott a zavara. Alig mert Kláriék felé pillantani, inkább a pipere holmikra szegezte tekintetét. A fiatalasszony is érezte a kínos csendet, ezért pár pillanattal később megkérdezte: – Mi újság?
– Csak egy sötétkék aljat szerettem volna kölcsönkérni... Az enyémet tavaly óta kinőttem, amikor felpróbáltam, akkor derült ki, és holnap lesz az évzáró, és oda kellene... – darálta egyetlen szuszra. – Már mindenhol megpróbáltam, de senkinek nincs, és anyának jutott eszébe, hogy próbáljam meg Klári néninél, mert nagyjából egyforma az alkatunk... Klári a „néni” szóra felkapta a fejét, de úgy döntött, egyelőre nem teszi szóvá. Elvégre is, hány éves lehet ez a lány? Tizenkettő? Legfeljebb tizenhárom? Mustráló tekintetét csöppet sem palástolva végigmérte, s megállapította: néhány esztendő múlva nagyon vonzó nő lehet belőle. Még így, ültében is látszott, hogy legalább olyan magas, mint ő. Az arca szép, a bőre hibátlan, a szemei kékek. Haja a válláig ér, s csak kétoldalt fogta össze világoskék csatokkal. Ugyanilyen színű topot visel, fehér csípőnadrágot és kissé magas sarkú fehér papucsot. Ahogy a zsámolyon előrehajol, a nadrágderéknál kibújik szatén bugyijának halványrózsaszín félholdja. Máris remek alakja van – állapította meg magában.
– Ha van időd, várj egy kicsit, amíg jóllakik Csenge. Lehet, hogy szerencséd lesz.

Egy ideig ismét csak a baba erőteljes cuppogását lehetett hallani. Klári válláról lecsúszott a köntös, megint csak egy szál bugyiban ült, karjaiban a látszólag mérhetetlen étvágyú gyerekkel. Évi lassan, még mindig bátortalanul rájuk nézett, a gyönyörű, fedetlen mellű nőre meg a kislányára, és mintha enyhült volna a megilletődöttsége.
– Milyen édi, ahogy eszik! Még soha nem láttam ilyet – csúszott ki a száján, mire Klári rámosolygott.
– Tudja, hogy az anyatejet semmi sem pótolja. Hál' Istennek, van belőle bőven. - Hamarosan Csenge mégiscsak befejezte az evést. Nyújtózkodott, majd anyja fülbevalója után kezdett érdeklődni. Klári felemelte és magához szorította.
– Most büfizik néhányat – jegyezte meg. És valóban, a kislány hamarosan megszabadult a feszítő, fölösleges levegőtől. Anyja felegyenesedett. – Na, irány játszani. Elnézést, mindjárt jövök.

Azzal átvitte Csengét a gyerekszobába, a járókájába tette, majd még mindig bugyogóban visszament Évihez.
– Elképesztő, mennyit tud enni – roskadt az ágyra, majd megemelte melleit. – Nézd csak, még mindig mennyire feszülnek! Alig bírom tartani őket!
– Finom lehet – mondta Évi az előbbi jelenetre gondolva, mire Klári elmosolyodott.
– Az. Már sokszor éreztem az ízét – törölt le egy újabb cseppet a kupoláról a fiatalasszony, majd ösztönösen lenyalta az ujjáról. Szinte nem ismert a saját hangjára, amikor a következő mondat elhagyta a száját:
– Nem szeretnéd megkóstolni?

(...Folytassam...?)