Érzés

Kiráz a hideg, amikor arra gondolok, hogy örökké egyedül maradhatok.  Örökké nem lesznek barátaim. Unom már az elutasítást, a megaláztatást, a szánalmat.
Engem nem kell sajnálni. Nem vagyok bolond, csak magányos, akinek nincsenek barátai, se szerelmei. Se élete, csak a munka. Ki lépnék, ki lépek, de nincs még hova vagy kivel. Amikor látod, hogy mindenki körülötted szárnyal, te, pedig mint egy szárnyaszegett madár csak látod, és irigykedsz az olyan rossz. Nem kell engem sajnálni, a magunk szárnyaszegett fajtákat, de nehezebb érvényesülnünk, mivel, az első lépés, az első lépések megtétele nehéz. Majdnem egyenlő azzal, mintha biztosító kötél nélkül ugranál. Kötél nélkül hatalmas bátorság kell, hogy megtegyél egy utat. Az út maga nem is olyan ijesztő, de az első km-ek, az első lépések. Amikor látod, hogy nem is olyan szürke minden és színtelen. Amikor akik kedveltek vagy felkaroltak, eldobnak, mert nem vagy érdekes, mert nem vagy elég színes és tömeg. Mert nem vagy olyan amilyennek látnád, látnának téged. Tömegnek lenni nem jó, de a magány, az, amikor ott állsz a körön kívül ezerszer rosszabb. Amikor kinéznek a kőr széléről vagy a körön kívülről is. Amikor nem állsz igazából sehol csak vagy, és nem akarsz siránkozni, sajnáltatni magad.
De belül sírsz, mert utálod ezt a helyzetet. Mert utálod, hogy nem kellesz senkinek, és nem vagy elég színes, elég rikító, hogy észrevegyenek. Mert akarsz valahova tartozni, csak még nem sikerült azt a helyet megtalálni, se a személyt.