Én, Peter Morrison 10.

Hat előtt pár perccel indultunk, és még fél hét előtt eljutottunk a bárig. Isaac felhúzta az egyik fekete parókámat, én a bajuszomat ragasztottam fel, és miután kellőképpen elváltoztattuk a külsőnket, valamivel bátrabban közlekedtünk az emberek között. A bár belülről semmivel sem volt jobb vagy rosszabb, mint egy átlagos mulató, talán csak a törzsvendégek emelték a színvonalát, mivel amint körülnéztem, rögtön láttam, ez az egyetemisták és mecénásaik törzshelye. A világ minden tájáról idesereglett emberek kis csoportokra válva ültek asztalaiknál, és egyszerre legalább tíz különböző nyelven folytatták eszmecseréjüket. Szinte a bejárat mellett az egyik asztalnál néhány lelkes indiai fiatalember ecsetelt valamit nagy hévvel, az egyik sarokban mintha orosz szót hallottam volna, de az is lehet, hogy ukrán vagy valami más szláv nyelv szófoszlányai ütötték meg a fülem. A legérdekesebb mégis az a belsősarokban lévő asztal volt, ahonnan jellegzetes német szavak, és valami más dallamosabb hangok jöttek.

Az asztalnál hárman ültek. Egyikük szőke, kékszemű és magas férfi volt, a korát úgy harminc évre becsültem de lehetett akár fiatalabb is. A hangulatvilágítás nem túl jó látási viszonyokat biztosított. Ha emlékezetem nem csal, akkor valahol olvastam, hogy azokat az izzókat, amik ehhez hasonló fényt bocsátanak ki, már csak speciális helyeken lehet beszerezni, mivel az ilyen típusú szénszálas izzók nem túl gazdaságosak, legnagyobb mennyiségben éppen Németországban gyártják. A férfi előtt egy korsó sör, a korsó mellett pedig egy Heinekenes üveg volt. Tőle balra egy szemüveges, barna hajú bajuszos férfi ült, aki biztosan fiatalabb volt tőle, de látszott rajtuk, mindketten egyenlő félnek tekintik a másikat. Ruházatuk megfelelt az átlagos értelmiségi fiatalok egyenruhaszerű viseletének, kockás ing és farmer. Mindketten sportcipőt viseltek, cipőfűzőjükön látszott, hogy gazdájuk ritkán veszi a fáradságot kibontásukhoz, ehelyett inkább lerúgja a lábáról, majd amikor ismét szüksége van a lábbelire, egyszerűen csak felhúzza, mint egy mamuszt. Éppen heves vitát folytattak németül, a szőke mindenáron meg akarta győzni az igazáról a szemüvegest, látszólag kevés sikerrel. Harmadik asztaltársuk nem avatkozott bele a vitába, hanem csendben iszogatta a poharában lévő vörösbort, és rögtön töltött is, ha az netán kiürült. A szemüveges csak üdítőt ivott, ami elég szokatlannak tűnt számomra.

Amikor még egyetemista voltam, volt egy magyar szobatársam, ő sem ivott csak nagyritkán alkoholt, de ha ivott, akkor képes volt bárkit asztal alá inni, és szinte sohasem rúgott be. Nagyon emlékeztetett erre a barátomra a szemüveges arcformája, majd olyan dolog történt, ami minden kétséget kizáróan igazolta a nemzetiségét, egy hatalmasat káromkodott. Ilyet eddig életemben még csak magyaroktól hallottam. A káromkodásra végre harmadik társuk is felfigyelt és elkezdte csitítani őket. Lassan lenyugodtak a kedélyek. Amíg ezt a kis szóváltás figyeltem odajött hozzák egy pincérnő és felvette a rendelésünket. Én martinit kértem, Isaac egy kis brandyt.
Amikor a lány kihozta az italokat, szóba elegyedtem vele.
- Kisasszony, esetleg meghívhatom egy italra?
- Sajnálom uram, de munka közben nem fogyaszthatok alkoholt.
- Semmi baj, nem tudja véletlenül az a két férfi a sarokban min veszett úgy össze? Már kezdtem azt hinni, hogy ha nem fejezik be, még a végén egymás torkának esnek.
- Ó, ők mindig ilyenek- felelte mosolyogva- Két jó barát, de szinte soha nem értenek egyet. Már lassan egy éve ez a törzshelyük.
- Kisasszony, véletlenül nem ismerte Tony Ferrerot? Ha jól tudom az utóbbi időben rendszeresen eljárt ebbe a bárba.
- Ismerek egy Tonyt, miért kérdezi?- a hangja kissé gyanakvóvá vált, és a mosolya mintha ridegebb lett volna.
- Régi ismerősöm, de egy ideje már nem találkoztunk. Szeretném vele újra felvenni a kapcsolatot. Nem tudja véletlenül, hol találhatom meg? - láttam rajta, hogy a gyanakvása nem enyhült, de már az is haladásnak látszott, hogy nem hagyott faképnél.
- Nem tudom, hol lakik, általában ebben a bárban lehet megtalálni a hét szinte minden napján, és épp azoknak az uraknak az asztaltársaságánál szokott ülni, akikről az előbb érdeklődött.
- Köszönöm a felvilágosítást- mondtam mosolyogva.

Hűvösen visszamosolygott és eltűnt a pult mögött. Egyelőre jobbnak láttam, ha nem tudja meg Tony halálát. Később még hátha a hasznomra lehet ez a körülmény. Közben megtelt a terem, és a cigarettafüstön szinte alig láttam át, így nem csoda, hogy nem vettem észre, mikor hagyta el a termet az általam érdekelt három személy. Isaac szinte teljesen részeg volt, úgy kellett kitámogatnom a kocsihoz. Szegény ember, nem csoda, ha egy ilyen megrázó nap után italba fojtotta a bánatát. Befektettem a hátsó ülésre, én is beszálltam a volánhoz, és már majdnem elfordítottam a kulcsot, amikor feltűnt, valaki éppen kitámolyog az ajtón. Hans volt az, de furcsálltam, hogy egyedül van.