Az életem eddig olyan volt, mint egy csendes, de biztos folyó: nem túl zajos, de tele apró örömökkel és kihívásokkal. Sikeresen leérettségiztem, és most a Testnevelési Egyetemre jelentkeztem, mert mindig is szerettem a sportot. Középiskolás korom óta röplabdázom, és ez nemcsak az időmet töltötte ki, hanem formálta a testemet és az önbizalmamat is. Büszke vagyok arra, hogy sportos és formás az alakom, még ha nem is vagyok az a típus, aki ezt különösebben hangoztatná.
A családom mindig támogatott mindenben. Az édesanyám a legnagyobb támaszom, ő az, aki mindig meghallgat és tanácsot ad, ha bizonytalan vagyok. Az apukám inkább csendesebb típus, de tudom, hogy büszke rám. Van egy öcsém is, aki néha bosszantó tud lenni, de igazából nagyon szeretem őt.
A barátnőim, Zsófi és Lili, szintén nagyon fontosak nekem. Ők azok, akik mindig kihúznak a komfortzónámból. Én alapvetően félénk és visszahúzódó vagyok – nem szeretek kezdeményezni sem társaságban, sem más helyzetekben –, de ők mindig arra bátorítanak, hogy próbáljak ki új dolgokat. Például Zsófi volt az, aki rábeszélt a röplabdára is.
Lili mindig is a csapatunk lelke volt – energikus, vidám és tele van ötletekkel. Ő az, aki mindig kitalál valami izgalmas programot vagy segít abban, hogy kimozduljak a komfortzónámból. Zsófi pedig csendesebb, de nagyon megértő és támogató. Ő az, akihez fordulhatok, ha tanácsra van szükségem vagy csak ki akarom önteni a szívemet. Ketten együtt tökéletes egyensúlyt teremtenek az életemben.
A félénkségem néha akadályoz abban, hogy igazán megnyíljak mások előtt. Például egy buliban inkább csak meghúzódom a háttérben, és figyelem az embereket. Sokan azt mondják rám, hogy jó hallgatóság vagyok – talán ez igaz is –, de néha szeretném bátrabban kifejezni magam.
Mostanában nagy változások előtt állok. A felvételi miatt izgatott vagyok, de egy kicsit félek is az új helyzettől. Vajon hogyan fogom megállni a helyem? Szerencsére a barátnőim mindig mellettem állnak. Lili például nemrég azt mondta: "Emma, te sokkal erősebb vagy annál, mint amit magadról gondolsz. Csak bízz magadban!"
Ez az egyszerű mondat sokat jelentett nekem. Talán tényleg itt az ideje annak, hogy ne csak másokra hallgassak, hanem magamban is higgyek egy kicsit jobban. Az élet most egy új fejezetet nyit számomra – remélem, hogy sikerül kihoznom belőle a legtöbbet.
Minden a tizennyolcadig születésnapom előtti héten kezdődött. Bár örülnöm kellett volna a közelgő ünnepnek, valahogy nem ment. Néhány nappal korábban szakítottam a barátommal, Danival, miután kiderült, hogy megcsalt egy másik nővel. A csalódás és a fájdalom szinte elviselhetetlen volt.
Emlékszem, ahogy szembesítettem Danit: "Mondd, hogy nem igaz! Tényleg megcsaltál?"
Dani lesütötte a szemét. "Emma, én... sajnálom. Nem akartam, hogy így tudd meg."
"Hogy így tudjam meg?!" kiáltottam. "Szóval az nem zavart, hogy megteszed, csak az, hogy kiderül?!"
"Nem úgy értettem..." kezdte Dani, de félbeszakítottam.
"Tudod mit? Nem érdekel, hogy értetted. Vége. Nem akarlak többé látni."
Aznap este felhívtam a legjobb barátnőimet, Zsófit és Lilit. "Nem értem, hogy tehette ezt velem" – panaszkodtam. "Azt hittem, szeret... Azt hittem, különleges vagyok a számára."
"Sajnálom, Emma" – válaszolta Zsófi szánakozó hangon. "Dani egy idióta volt, és nem érdemelte meg, hogy veled legyen. Te ennél sokkal jobbat érdemelsz."
"Igen, igazad van" – mondtam halkan. "De most nem tudok másra gondolni, csak arra, hogy mennyire fáj."
"Emlékszel, mit mondott neked Dani az első randiotkon?" kérdezte Lili, próbálva elterelni a figyelmemet.
Elmosolyodtam a keserű-édes emléken. "Azt mondta, olyan vagyok, mint egy ritka virág, amit gondozni és óvni kell."
"Na látod," mondta Lili, "és ő volt az, aki letépte és eldobta ezt a virágot. Nem érdemli meg, hogy tovább bánkódj miatta."
A születésnapom reggelén izgatottan ébredtem. A barátnőim szeretete és gondoskodása valahogy erőt adott. A lakás tele volt színes lufikkal és vidám dekorációkkal.
Zsófi és Lili egy kis csomaggal vártak. "Boldog születésnapot, Emma!" – kiáltották egyszerre.
Kíváncsian bontottam ki a csomagot, és egy egyszerű tortát találtam benne. "Ez... nagyon aranyos" – mondtam meghatottan.
"De van még valami!" – mondta Lili izgatottan. "A szüleidtől kaptál egy ajándékot: egy 2 éjszakás párizsi vonatutat!"
"Mi? Párizsba?" kérdeztem elképedve.
"Igen! Egyedül utazhatsz," mondta Zsófi. "Tudtuk, hogy szükséged van egy kis kikapcsolódásra."
"Ez fantasztikus!" – kiáltottam felvidáman. "De miért éppen Párizs?"
"Mert Párizs a szerelem városa," válaszolta Lili mosolyogva. "Talán ott újra megtalálod önmagad."
"És képzeld el a Szajna partját! A híres látnivalók! Végre egy kis időt tölthetsz magaddal," tette hozzá Zsófi.
Bár a szívem még mindig fájt Dani miatt, a barátnőim szeretete melegséggel töltött el. Tudtam, hogy ez az utazás lehetőséget ad arra, hogy újra felfedezzem magam és elfelejtsem a múltat. Talán ez a születésnap mégis egy új kezdet lehet számomra.
Miközben fújtam el a torta gyertyáit, már csak arra gondoltam: „Párizs vár rám!”
Az utazásom előtti este izgatottan készülődtem. A bőröndöm már félig tele volt, de még mindig nem tudtam eldönteni, mit is vigyek magammal Párizsba. Lili éppen nálam volt, hogy segítsen a pakolásban.
"Emma, mit szeretnél látni Párizsban?" – kérdezte Lili, miközben egy szép sálat próbált a bőröndömbe gyömöszölni.
"Ó, annyi minden van! Az Eiffel-torony mindenképpen kötelező," válaszoltam. "De a Louvre is érdekelne, szeretném látni a Mona Lisát."
"Persze, az alap," mondta Lili nevetve. "De mi a helyzet a Montmartre-ral? Szóval a Sacré-Cœur-bazilikát sem hagyhatod ki!"
"Igen! A kilátás onnan biztosan gyönyörű lesz," mondtam izgatottan. "És szeretnék sétálni a Szajna partján is. Képzeld el, ahogy a naplementében hajókázok!"
"Ez csodásan hangzik! És mi lenne, ha beülnél egy igazi francia kávézóba? Megkóstolhatnád a croissant-t és egy jó kávét," javasolta Lili.
"Ez is benne van a tervben," mosolyogtam. "De tudod, mit képzeltem el? Hogy egyedül ülök egy kávézó teraszán, nézem az embereket és csak élvezem a pillanatot."
"Ez tényleg szuper lenne!" – lelkesedett Lili. "Párizs tele van inspiráló helyszínekkel. Talán még írhatnál is valamit!"
"Jó ötlet! Talán egy naplót is viszek magammal," mondtam. "Szeretném megörökíteni az élményeimet."
"Ne felejtsd el a fényképezőgépet sem!" – emlékeztetett Lili. "Olyan sok gyönyörű hely lesz, amit meg kell örökítened."
"Már alig várom!" – mondtam boldogan. "Ez az utazás tényleg új kezdet lehet számomra."
Ahogy beszélgettünk, egyre inkább éreztem, hogy ez az utazás nemcsak a fájdalmam elfelejtéséről szól, hanem arról is, hogy újra felfedezzem önmagam. A szívem tele volt reménnyel és izgalommal, miközben készültem az útra.
Ma van az indulás napja! Alig bírom elhinni, hogy ez tényleg megtörténik. A reggeli készülődés közben egy rövid, kék farmernadrágot és egy feszes, fehér pólót vettem fel. Nyár van, és a meleg. A póló alatt viselt sportmelltartó diszkréten kiemelte a melleim formáját, a feszes anyagon keresztül kirajzolodnak a körvonalai, de épp csak annyira, hogy ne legyen közönséges. A rövid nadrág pedig kihangsúlyozta a formás lábaimat.
A tükörbe nézve elmosolyodtam. A röplabda edzéseknek köszönhetően feszes a hasam, a lábaim erősek és izmosak, a popsim pedig kerek és formás. A nadrág épp csak annyit mutat, hogy az ember fantáziája beinduljon. Elégedett voltam a testemmel, és tudtam, hogy ebben a szerelésben is remekül nézek ki. Párizs, készülj fel! – gondoltam magamban. Emma érkezik!
"Itt lesz, a 8-as kocsi, 23-as kabin" – mutattam a jegyemet, miközben Zsófival és Lilivel felszálltunk a vonatra.
A folyosón végig sétálva megtaláltuk a fülkét. Kinyitottam az ajtót, és rögtön szemügyre vettem leendő "otthonomat" az elkövetkező éjszakára. A kabin kompakt volt, de meglepően rendezett. Két ülés egymással szemben, amik éjszakára ággyá alakíthatók, az ablak mellett kis lehajtható asztalka. A bézs színű falak és a bordó kárpitozású ülések elegáns hangulatot árasztottak. Az ablakon és az ajtón nehéz, sötétbordó függönyök lógtak, amelyek tökéletes sötétséget biztosíthattak az éjszakai alváshoz.
"Hm, szóval nem egyedül utazol" – jegyezte meg Zsófi, amikor meglátta a két ülést. Az arcom kissé elkomorodott.
"Igen. Remélem, normális lesz az útitársam" – sóhajtottam, miközben felraktam bőröndömet a csomagtartóra.
"Képzeld el, hogy egy helyes francia srác lesz!" – mondta Lili kuncogva. "Talán még szerelem is szövődik a vonatút során."
"Jaj, ne hülyéskedj már!" – válaszoltam, de azért elmosolyodtam. "De mi van, ha egy öreg bácsi lesz az útitársam, aki egész úton horkol?"
"Vagy egy nagymama, aki folyton a régi szép időkről mesél?" – tette hozzá Zsófi.
"Jó lenne valaki, aki nem akar egész úton beszélgetni," mondtam. "Szeretnék olvasni, zenét hallgatni, és csak élvezni az utat."
"De mi lenne, ha egy titokzatos idegen lenne?" – fantáziált Lili tovább. "Egy olyan, akinek sötét titkai vannak, és csak te tudod majd megfejteni őket."
"Lili, te mindig is szeretted a romantikus filmeket," nevettem. "De komolyan, csak remélem, hogy nem lesz valami furcsa alak."
"Vagy mi van, ha egy nő lesz az útitársad? Talán egy divattervező, aki Párizsba megy ihletet gyűjteni," mondta Zsófi. "Elképzelem, hogy órákig beszélgettek a legújabb trendekről!"
"Bármi is lesz, remélem, elviselem majd," sóhajtottam. "A lényeg, hogy Párizsba jussak."
Leültem az ablak mellé, és néztem, ahogy a barátnőim eltűnnek a peronon nyüzsgő tömegben. Közben azon töprengtem, vajon ki lesz az útitársam a következő tizenkét órában. A hangosbemondó épp ekkor jelentette be, hogy öt perc múlva indul a vonat Párizs felé. Vajon ki fog belépni ezen az ajtón? Izgatottan vártam, de egy kicsit féltem is.