Emlékül...

...Sötét van nagyon. Keresgélem a falon a villanykapcsolót, kicsit félek így itt egyedül ebben a nagy házban. Persze nem vagyok teljesen egyedül, mert dédimamám is velem van itt a házban. De ő idős, és ilyen későn este már mélyen alszik. Hirtelen zajt hallok az egyik szobából. Megdermedek egy pillanatra. Próbálom megnyugtatni magam, hogy csak képzelgek, de nem, mert a zaj csak egyre erősebb és közeledik felém. Valaki hozzám közeleg, már az alakját is látom. Megijedek nagyon. Sikítani akarok de nem jön ki egy hang sem a torkomon. Az alak magához ránt, a szájamra szorítja a kezét és beránt a sötét szobába.

Remegek a félelemtől. Ekkor feloltja a régi kopott narancssárga búrás lámpát. A hirtelen fény erős, vakítja a szemem és az Övét is. Hunyorgok, de már látom az alakot, az arcát. Belém hasít a felismerés: ezt az embert én ismerem. Nagyon jól tudom ki ő. Most találkoztam vele egy hónapja, egy temetésen. Ő, Korneil, a családunk ,,fekete báránya,,. Felismer engem ő is, látom a szemében. Levág egy régi poros ágyra. És csak hallgat. Én sem merek megszólalni, majd végül ő szól hozzám. Megkérdezi a nevem. Elmondom neki, hogy hívnak. Azt mondja, hogy meséljek. Meséljek mindenről, magamról a családról és hogy mit keresek én itt most. Beszélgetünk, mesélek én, és ő is. Sok mindent tudunk meg egymásról egy éjszaka alatt.

Hajnalodik, megszólalnak a kakasok. Tudom, hogy mennem kell, mert észreveszi dédi, ha nem a saját ágyamban ébredek. Ő korán kell nagyon. Elbúcsúzom, holnap éjjel újra látom...
Ez volt az egyik leghosszabb délelőtt az életemben. Alig vártam, hogy eljöjjön az éj, és mehessek fel hozzá. Tudtam, hogy nagyon kell vigyáznom, nehogy bárki is megtudja, hogy ő nálunk van. Bujkál. Ült börtönben egy pár éve, drogkereskedés miatt, de kihozták őt, óvadék ellenében pár hét eltelte után. Most keresik őt a nehézfiúk, ő meg itt húzza meg magát, amíg tudja. Megfürdök lent, felöltözök, megvárom, míg elalszik dédi és elindulok fel a ház másik szárnyába az emeletre. Hideg van, és csönd. Kicsit fúj a szél és megremegek. Nyitom a kaput, a régi öreg zárak hangosan nyikorognak. Halkan megyek fel a lépcsőn. Már vár engem. Megállok előtte. Mint tegnap, ma sem szól semmit, csak néz a tengerkék szemeivel a szemembe. És én is nézem őt. Nem kellenek most szavak, csak a csend. Megfogom a csuklóját és odasúgom a fülébe, hogy hoztam neki még enni is. Tudom, hogy fáradt, feszült és éhes is már. Nem tudja, még ő sem, hogy mi lesz vele, de azt tudjuk, hogy nem maradhat itt egy szobában örökre. Ma is és a nyár minden éjszakáján együtt voltunk. Senkivel nem töltöttem még el ennyi időt, senkivel nem beszélgettem még ennyit, és senkivel nem voltunk még egymáshoz ilyen őszinték. Soha.

Ma reggel a Nap is máshogy kelt fel, mint eddig. Szokatlanul korán elkezdődött a nap és túl gyorsan telt is el. Összepakoltam az összes holmim, persze nincs túl sok ruhám. Holnap korán indulok, már 5 órakor. Most sietnem kell, hisz ez lesz az utolsó éjszakánk együtt. Benyitok a szobába, és nem látom, őt. Megnézem, hogy nincs-e a fürdőben, de ott sincs. Óvatosan, kicsit felhúzom a redőnyt, hogy addig kiszellőztessem a szobát, kihajolok az ablakon és behunyom a szemem. Mélyet szívok a friss nyár végi tiszta levegőbe. Csodás érzés. És most valaki hátulról végigsimítja a hátamat, és magához húz. Megölel. Furcsa, de nagyon kellemes bizsergés fut végig a testemen. Megfordulok, a szemébe nézek, ugyanolyan mélyen, mint amikor először megláttam őt. Becsukja a szemét, és én is. Megcsókol. Nem csókolózunk hosszan, de érzelemteljesen, érzékien. Újból rám néz, és mosolyog. Most először. Sosem láttam még őt mosolyogni. Nem egy boldog ember, rossz családi körülmények közt nőtt fel és nem is egy olyan, aki bármilyen érzelmét is kivetíti a világnak. De most nevet, és mosolyog rám. Szeretem őt, és ő is szeret engem. Nagyon rég nem érezte már ő ezt. Őt nem szerette senki, nem számított az eddigi életében csak a pénz és az érdekek. A legszebb nyár, legszebb és legrövidebb éjszakája volt a mai. A mi búcsú éjszakánk. Ma vége. Mindennek. ...

... Cseng a telefon. Anya veszi fel. Nagyapám az. Tárgyilagos, de mélyen mégiscsak szomorú hangon közli édesanyámmal, hogy az unokatestvére, Korneil dédiék házában az emeleten fejbelőtte magát a pisztolyával. Öngyilkos lett. Meghalt. Csak egy búcsúlevelet hagyott, amelyben azt kéri, hogy a temetésén hallja meg az egész világ, amit nem tudhat senki sem....:

,,Mosolyt csalt arcomra.
Elfelejtettem azt a sok rosszat.
Amit tőletek kaptam.
De Ő, is elhagyott. Elment.
Értettem, hogy miért tette ezt.
Sírtam, de előtte nem mertem,
Féltem, hogy kinevet.
Tudtam. hogy nincs már bennem annyi erő,
Hogy tovább éljem az életem.
S most itt vagyok.
Szeretni mást soha nem tudok.
Nem is próbálok, mert, már nem akarok.
Minek él így az ember.
Nem tudjátok, hogy ki ez a Lány.
De most tőle búcsúzom, akárhogy is fáj..."
Most azt kívánom, hogy ezt ne értse meg senki, és ne tudja meg senki, mert nagyon fáj!!!