Emberek

János iszonyú fejfájásra ébredt. Hosszú percekig tartott, míg legalább annyira magához tért, hogy tudatosuljon benne, előző este nagyon berúgott. Pedig soha nem volt szokása. Utoljára tíz éve, fia, Hansi esküvőjén nézett mélyebben a pohár fenekére. De akkor sem volt ilyen cefetül. Először csak feküdt, s figyelte, hogyan pörög az ágya. Aztán fölült, hogy újabb erőt gyűjtsön a fölkeléshez, de feje azonnal meglódult, s emelkedni kezdett gyomra. Nagy nehezen kitántorgott a konyha elé, s a virágágyás fölé hajolva könnyített háborgó gyomrán.
– Na, így már sokkal jobb – mondta az epétől keserű szájjal. Ahogy hasogató fejével a tegnap még gyönyörű virágágyást összerondító hányadékra pillantott, azonnal elszégyellte magát, s a locsolókanna után nyúlt, hogy eltakarítsa a mocskot. Félúton azonban megállt a mozdulat. Eddig a rosszulléttel volt elfoglalva, ekkor azonban eszébe jutott, miért is rúgtak be előző nap sógorával, Franzival.
– Az Isten verje meg őket – szakadt ki belőle az elkeseredés.

Egy ideig tétovázott, majd anélkül, hogy folytatta volna mozdulatot, vissza akart lépni a konyhába. Mielőtt azonban átadhatta volna magát a konyha magányában az elkeseredésnek, meglátta Rézit, amint az istállók felől a kút felé halad, hogy megitassa az állatokat. Elszégyellte magát. Aztán mégis csak eltakarította az előző napi ivászat maradékát a gondosan művelt ágyásból.

Ő is kiment az állatokhoz, s míg az asszony itatta őket, csendesen beszélgetett velük. Először a tehenek tarka hátán pihentette kezét, s arra a sok száz hektó tejre gondolt, amelyet a tejcsarnokban összegyűjtöttek az elmúlt húsz évben, amióta ő felelt az elszámolásokért. Végig akarta számolni, hány marhát is nevelt fel az első háború óta, de mintha üres lett volna a feje. Semmi sem jutott eszébe. Pedig tudta, hogy név szerint emlékezett minden állatra, amelyet a valaha a világra segített.

Elsötétült tekintettel kifordult az ajtón, s a disznóólak felé indult. A sertéseket aztán semmi nem zavarta. Vidáman csámcsogtak, miközben orrukkal zörgették az oldalfalat. Kinyitotta az ól ajtaját, s vakargatni kezdte a legnagyobbik oldalát. Az kéjesen röfögött, s hatalmas fejével bólogatott, mintha búcsút intett volna neki lifegő füleivel.
– Hát te is tudod? – kérdezte megbicsakló hangon, s egy pillanatra abbahagyta a vakargatást. A nagy állat várakozón ránézett, mire ő folytatta a vakarást. Aztán csendesen becsukta az ólajtót, s határozottan a lovakhoz indult. Lába körül a baromfiak szokásos napi teendőiket végezték. A tyúkok kapirgáltak és csipegettek, ha valamin összevesztek hangosan káráltak, míg a kakas közébük nem csapott. A kacsák folyamatosan hápogva billegtek a szemétdombig, s ott az előző esti zivatar pocsolyáin vesztek össze egymással, s a föl alá sétálgató libákkal.
János a fal mellett ballagott, mint mindig, ha sáros volt az udvar. Nem szerette, ha fölöslegesen besározódik a csizmája.

A disznóólnál még határozottan koppanó léptei egyre lassabbak, egyre bizonytalanabbak lettek. Akármennyire is szerette volna elodázni, egyszer csak odaért az ajtóhoz. Sanyi, a kedvenc már akkor fölemelte a fejét, amikor elindult, s izgatottan dobogott. Amikor már biztos volt benne, hogy az istállóba jön a gazda, boldogan felnyerített.

Belépett. Behajtotta az ajtót. Aztán csak állt. Sanyi már alig bírt magával, dobogott, nyerített, majd kirúgta az istálló oldalát. De ő rá sem nézett. Csillag csendesen álldogált, szinte mozdulatlanul. Csak a legyeket hajtotta odébb időnként a farkával. Lassan megsimogatta, a sörényébe kapaszkodott, s erős nyakára hajtotta fejét. Majd egyre lejjebb csúszott, s borostás arcával végig fésülte a kanca szőrét. Olyan erőteljesen érezte az édeskés lószagot, mint még soha. Amikor térde a földre ért, Sanyi is elcsendesedett. Hosszú ideig minden így maradt.
Aztán felemelkedett, s a ménhez lépett. Az előrehajolt, s ahogy szokta, orrával megbökte. Lehet, hogy a szokásos csemegét hiányolta, de az is lehet, hogy csak üdvözölni akarta. János megfogta a fejét, s kétoldalt simogatni kezdte, majd közelebb lépett, s átölelte az állat izmos nyakát.
– Sanyikám – suttogta a fülébe elhaló hangon. Elpárásodó szemei előtt összefolyt a világ. Tudta, hogy ez lesz a legnehezebb. A Sanyitól elbúcsúzni. Nemcsak azért, mert mindig a lovak voltak a kedvencei, nem is azért, mert mindig az éppen meglévő volt a legkedvesebb, sokkal inkább azért, mert Sanyi tulajdonképpen már nem is ló volt. Annyi esze volt, mint a mesebeli táltos paripának. Ugyan mindig a saját feje után ment, sokszor makrancoskodott, de ha baj volt, úgy dolgozott, mint korábban egyetlen lova sem. Ha olyan kedve volt, színészkedett, s csak egy-egy nagy verés ígéretével lehetett jobb belátásra bírni. Azzal viszont mindig.

János csak kapaszkodott a hatalmas állat izmos nyakába, s a súly egyre lejjebb húzta. Nem az a hatvan kiló, amit magáénak mondhatott, hanem az a több mint két évszázad, amely vállára nehezedett. Kétszáz éve vetettek, s arattak a zsámbéki határban, s ez a föld most nem akarta elereszteni. Ez az áldott föld tudta, neki itt lenne dolga. Mert valamit elkezdtek egykor ősei, s ezt a munkát folytatni kell, tovább adni e kötelességet a következő nemzedéknek. Beléjük plántálni a föld szeretetét, hogy egyszer majd ők is tovább adhassák saját utódaiknak. Erről szól a világ rendje, amit nem szabad fölborítani. De most mégis voltak, akik fölborították ezt az évszázados rendet.

Amikor elengedte a lovat, s halkan elbúcsúzott Sanyitól, nem akart arra gondolni, vajon holnap reggel ki köszönti e csodás állatot, egyáltalán lesz-e, aki gondját viseli. Arra pedig, végképp nem, hogy soha többé nem láthatják egymást.
Ahogy fölemelte fejét, látta, hogy Rézi az ajtóban áll, s őt nézi. Nem szóltak egy szót sem, csak nézték egymást. Amikor az asszony felé indult, Sanyi még egyszer, búcsúzóul megbökte az orrával, de ő nem fordult vissza, mert tudta, hogy nem szabad. Nem is lassított léptein. Az ajtóhoz érve átölelte asszonyát, s egymás mellett ballagtak vissza a házba. Ő a sárban, Rézi a fal mellett, a köveken. Nem szóltak egymáshoz. Mit is mondhattak volna. Hiszen ismerték egymást, az élet minden dolgát megbeszélték már.
Amint előre értek, lekaparta a sarat a csizmáról, lemosta, s kitisztította. Akkurátusan, ahogy mindig szokta.

Százkilós csomagjaikat már előző este összekészítették, így nem volt már mit tenni. Az állatokat ellátták, a kertben, az udvarban rend volt, mint rendesen. A konyhából kihoztak egy-egy hokedlit, és leültek egymás mellé. Fogták egymás kezét, s csak néztek. Sajó, az öreg kutya lábukhoz heveredett, s elszunyókált. Olyan erősen nézték az udvart, hogy szinte beleégett a retinájukba a hely, ahol több mint negyed századot éltek le együtt, ahol gyerekek születtek, s szülők haltak meg, s amelyet eddig soha nem hagytak el. Mert ez volt az életük.
Órákon keresztül csak ültek, és nézték a jól ismert udvart. Tudták, a falu szinte összes lakóját hasonló gondolatok foglalkoztatják. Aztán hallották, hogy nagyhangú társaság közeledik. Egy idegen vezette őket. Alacsony, nagy, elálló fülű, rossztartású. Neki volt a legnagyobb a hangja. Amikor a ház elé értek, beordított az udvarba.
– Na, kocsira, hazaáruló nácik! Most hazazsuppolunk benneteket, ahonnan jöttetek!

Ők nem szóltak egy szót sem. A két hokedlit bevitték a konyhába, majd megfogták először az egyik batyut, s a kocsihoz vitték. A mázsás súly ráeső része nehéz volt Rézinek. Nagyon nehéz. De nem kért segítséget. A kitelepítők először hangosan nevetgéltek rajtuk, az idegen vezényletével. Aztán, látva az idős asszony erőfeszítéseit, egyre halkabbak lettek. Végül már csak a nagy fülű nevetgélt, de ő is egyre kényszeredettebben. A kíséretében lévő zsámbékiak megszégyenülten hajtották le a fejüket. Aztán Kovács Feri hirtelen odaugrott, megfogta a csomag sarkát, s besegítette a szekérbe.
Amikor a második csomagot hozták ki, már senki nem nevetett. Feri megint segíteni indult, de az idegen ráordított:
– Mit csinál Kovács, hagyja őket. Maguk pedig igyekezzenek! – fordult Jánosékhoz.
De Feri nem zavartatta magát:
– Hagyja Rézi néném, majd én beemelem!
Az asszony nem szólt egy szót sem, de hálásan Ferire emelte tekintetét. Az idegen ekkor félre akarta lökni a mokány kis embert, de meg sem tudta mozdítani, ezért inkább a kocsishoz fordult:
– Mire vár! Hajtson! Maguk meg igyekezzenek, mert a végén még lemaradnak a vonatról – nevetett kárörvendőn.

De az idős pár nem zavartatta magát. Komótosan visszamentek, s gondosan behajtották, majd bezárták az ajtót, mintha csak misére mennének. Aztán a kezükben a kulccsal csak álltak, és nem tudták mitévők legyenek. Végül János a padlásfeljáró melletti szögre akasztotta. Megfogta Rézi kezét, s lassan az utcára ballagtak. A kapuig elkísérte őket Sajó. János lehajolt, s hosszan simogatta:
– Aztán… vigyázz a házra!
Az öreg kutya hálásan megnyalta a kezet, amely annyiszor adott neki enni, s farkát csóválva leült a kapuban, ahogy máskor is. A két öreg a zörgő, nyikorgó szekér után indult. Az első lépések után Sajó egyre izgatottabb lett. Öregesen föl-alá futkározott a kerítés mellett, majd amikor már nem látta őket, panaszosan vonyítani kezdett.
János merev arccal, egyre keményebbeket lépett. Nem nézett hátra, nem szólt, nem is lassított. Szeme a szekéren, s csak ment. Mint egy katona. Egyedül Rézi érezte a lelkében dúló vihart, amint egyre erősebben szorította a kezét.
Amikor Feri meghallotta a kutya vonyítását, hátrafordult az öreghez:
– Ne aggódjon János bátyám, majd gondját viseljük az állatoknak meg a háznak, nem hagyjuk ebek harmincadjára.
De János csak ment tovább. Arca mint a kő, gerince mint szálfa. Feri nem tudta, meghallotta-e egyáltalán, amit mondott.

*

A herceghalmi vasútállomáson hatalmas volt a tömeg. Sokan már fönn voltak a marhavagonokban, s csomagjukon, vagy a leterített kevés szalmán pihentek, mások épp akkor cihelődtek. Amikor Jánosék megérkeztek, többen leugrottak, hogy segítsenek a csomagokat föltenni. Mocl volt a leggyorsabb. A falu legerősebb embere, mint a pelyhet kapta föl a mázsás súlyt, s megkérdezte:
– Hová tegyem János bátyám?
– Ahová jónak látod, fiam – mosolygott rá szomorúan az öreg.
Amikor a másik csomag is helyére került, János kiállt a vagon ajtajába, zsebéből előhúzta a tejcsarnokban használt krétát, s a sínek fölé kilógva írni kezdett a vagon oldalára. Hosszúkás, határozott betűi, mint a kukoricaszárak sokasodtak a vagon oldalán. Először senki sem figyelt oda, de eztán egyre nagyobb lett a csönd. Végül már csak a kréta súrlódását lehetett hallani a kemény deszkán.
–Rongálod a nép vagyonát, te szemét fasiszta – ordított rá a nagy fülű, s le akarta rángatni az öregembert a vagonról. De még mielőtt hozzányúlhatott volna, Feri visszarántotta.
– Ezt ti hagyjátok – ordította a kitelepítést felügyelő két keretlegénynek a nagy fülű. Azok Ferihez léptek, s odébb rángatták. Ez azonban már sok volt az embereknek. Mocl vezényletével élő sorfalat húztak János köré, hogy nyugodtan befejezhesse, amit elkezdett.
A nagy fülű körülnézett, s látta, hogy semmi értelme az erősködésnek.
– Dögöljetek meg, ahányan vagytok! – azzal zsebébe nyúlt, kivette pálinkás butykosát, s egy hatalmasat húzott belőle, majd félrevonult a két pribékkel együtt.
János gondosan befejezte az írást, visszaült Rézi mellé a vagonba, s megfogta a kezét.

*

Két óra múlva, amikor elindult a szerelvény, a nagy fülű már alig állt a lábán a sok pálinkától. Az itthon maradó zsámbékiak pedig könnyek között olvasták János búcsúüzenetét:
“Isten Veled Édes Hazám!”