Első szerelem - örökké

Az én történetem nem a közelmúltban játszódik, hanem lassan 18 éve. Ekkor léptem át nagykorúságom határát, és - túl számos rövid kapcsolaton - még mindig szűz voltam. Ez nem azt jelentette, hogy nem lett volna alkalmam "túlesni" a dolgon, hanem inkább azt, hogy naiv, gyáva lány voltam, féltem a következményektől.
Volt egy fiú, aki három éven át hiú reményeket ébresztett bennem. Soha nem beszélgettünk, csak néztük egymást, ám a tekintete annyira megbabonázott, hogy még most, lassan húsz év múltán is bizsergek, ha csak rágondolok. Az egyik diszkóban aztán - egyik barátnőm közbenjárásának köszönhetően - összejöttünk. Nagyon jól éreztük magunkat együtt, táncoltunk, beszélgettünk, csókolóztunk... nagyon jó volt vele.

Másnap ismét találkoztunk, amikor ő próbálkozott intimebb kapcsolat kialakításával, ám félreértette, hogy miért nem akarom. Azt hihette, hogy "olyan napjaim" vannak, így nem is erőlködött. De már könnyed célzásokat tett a jövőre, pl. féléves unokahúgára, akinek ő a keresztapja, és kérdőn nézett énrám, mint "esélyes" keresztanyára. Következett egy hét, amikor munkájából adódóan nem találkoztunk. E hét szerdáján volt a 18. születésnapom, és elmondhatom, hogy életem legboldogabb napja volt, olyan értelemben, hogy olyan tudattal "léptem át" a felnőtt korba, hogy életem első nagy szerelme az enyém lesz. Sajnos, örömöm nem tartott sokáig. Szombaton találkoztunk, néhány perces "bevezető szöveg" után a lényegre akart térni, és említettem neki, hogy még nem szeretném. Mire ő: "De azt mondtad, három éve tetszem neked." Akkor én még nem voltam annyira felvértezve verbálisan, hogy vissza tudjak vágni, csak annyit mondtam, hogy nekem még korai. Rövid próbálkozás uán azonban feladta, visszamentünk a diszkóba, és ültünk egymás mellett némán a kocsiban. Majd én törtem meg a csendet: "Mondj már valamit!" Nem akartam én kimondani, hogy "vége", hiszen nagyon sokat vártam rá. Ugyanakkor nem akartam azonnal igent mondani, hiszen ha csak erre kellek, előbb-utóbb úgyis eldob. Ha pedig komolyan szeretne velem járni, talán tud várni egy-két hetet (lehet, hogy tovább én sem bírtam volna), de akkor készületlenül ért. Ő csak annyit mondott: "Nem azért járok egy lánnyal, hogy a kezét fogjam. Ha meggondoltad magad, szóljál!" Látszott rajta, hogy ő is bánkódik, de szerintem csak azért, mert nem sikerült a dolog, pedig szerintem beleélte magát. Sajnálom, hogy csalódást okoztam neki. Később a diszkóban kerülgettük egymást, én pedig naivan még azt hittem, hogy csak próbára akart tenni, talán mégis meggondolja magát. De nem így történt!

Hónapokkal később láttuk még egymást, de amikor fiúval sétáltam, odakiabált neki, hogy "Jól tegyél alája!" A férfiúi hiúság mondatta ezt vele, gondolom én.
Később megnősült, mára már nagy gyerekei vannak. Én is férjhez mentem, szeretem a férjemet, két óvodáskorú gyermekem van, szép házunk, autó, jó munkahely, második diplomámat szerzem jelenleg.
Férjem, szerintem hasonlít Imrére, az első szerelmemre, a tekintete bizonyosan. Talán ezért szerettem bele. Imrét hosszú évekig nem is láttam, illetve nem tulajdonítottam neki jelentőséget.

Idén vagyunk 13 éves házasok a férjemmel, és mostanában elég sok gond előjön. Csak remélni tudom, hogy ehhez nincs köze Imrének, aki a falu széléről egy kicsit közelebb költözött, mivel közben elvált, új élettársa és kislánya van. (Bár lehet, hogy ez a kapcsolat csak "szükségállapot" volt nála.) Ma már többször látom, és az utóbbi egy-két évben újra feléledtek az emlékek. A tekintete még ma, húsz év múltán is megbabonáz, ha meglátom, erősebben ver a szívem, úgy érzem, elpirulok, de ha nem látom, bele tudnék őrülni. Azon veszem észre magam, hogy mindig ürügyet keressek, hogy elmehessek a háza előtt. Ez már beteges! Szoktunk beszélgetni is egymással, látszólag semleges dolgokról. Előfordult, hogy megvárt az üzlet előtt és mivel hivatalban dolgozom, egy hivatali dologról kezdett el érdeklődni. Többször kaptam rajta, hogy titokban végignéz (de melyik férfi nem teszi ezt).
Nagyon ellentmondásos érzelmek kerítettek hatalmukba. Nem tudom, mit tegyek! Férjemmel a házaséletnk sem a legjobb, és tudom, hogy ez nemcsak az én érzelmi ingadozásomnak köszönhető, hanem a férjemnek (elhízott, inkább kocsmázik, ha nekem kedvem lenne, ő nem "harcképes", ha ő szeretne valamit, én már alszom, és másnap én vagyok a hibás, hogy állandóan alszom). Szóval nem tudom, mit tegyek!

Nem akarom felrúgni az eddigi életemet, erkölcstelen, hűtlen asszony sem akarok lenni, viszont nem tudok így élni tovább. Soha nem gondoltam volna, hogy ilyen gondolatok megfordulnak a fejemben.
Adjatok tanácsot, hogy mit tegyek, mit tennétek a helyemben!
Tudom, hogy nekem kell megoldani a problémámat, és elsősorban a férjemmel kellene tisztáznom a dolgokat, de ezen már túlvagyok, és úgy érzem, nem eléggé partner ahhoz, hogy a problémáinkat megbeszéljük. Számos szemrehányást kapok, hogy "azt kapod, amit megérdemelsz", és sokszor úgy érzem, le akar alacsonyítani, hogy kisebbségi érzésem legyen, ne legyek magabiztos (és ne hagyjam el), ne legyen önbizalmam. Sajnos, ez eléggé kialakult. Úgy veszem észre, ma, 18 évvel később szebb vagyok, mint anno, amikor Imrével összejöttem. Lehet, hogy mai fejjel már nem okozna gondot a megtartása, viszont akkor nagyon tapasztalatlan voltam. (Még nem is mondtam, hogy férjem volt az "első" 21 éves koromban, igaz, nem a nászéjszakán, és vele is majdnem két hónapot vártunk.)
Kérlek, adjatok tanácsot, mit tegyek (tennétek)! És köszönöm, hogy leírhattam, úgy érzem, elég sok mindent helyretettem magamban, tisztáztam sok kérdést, ami a fejemben kavargott!
Köszönöm!
EAA