Első szabály

Első szabály: Mindig a középső ajtónál állj meg. Lehető legközelebb a lyukasztóhoz, vagy érvényesítő berendezéshez, attól függően, melyikkel van felszerelve a busz.
Vagy villamos.
Idézet a bliccelés kézikönyvéből, nem sokan olvasták, igaz, csak az én fejemben létezik, így senkinek sincs mit szégyenkeznie miatta.
Fúj a szél, lóg a vihar lába, jó lenne minél hamarabb hazaérni. Zsebemben egy vonaljeggyel várom a villamost, azt a hosszú százlábú forma járművet, mely csak előre kijelölt útvonalán képes közlekedni. Hangos sikítás minden kanyarban, szikrák halk pattogása a vezetékek felől, csuda jó.
Az utak üresek, sehol egy ember, és ennek valahol furcsának kellene lennie, de ezt most valahogy nem érzem. Egy Ferrari húz el a hátam mögött, hangosan dudál, benne egy fekete kecskeszakállas ürge, vigyorogva bámul, én pedig intek neki, menj a picsába – gondolom.
Állok és várok, de a sárga giliszta nem akar befutni, kimegyek a sínekre, és figyelmesen körbenézek. Valahol a messzeségben síncsikorgást hallok, éljen, valami jön, talán az én járatom, biztosan az én járatom, erre csak az jár. Vigyorogva megyek vissza az állomás barátságos járdaszigetre, már nincs sok hátra, hamarosan hazaérek, és legyőzöm az időjárást. Nem kapok esőt a nyakamba, nem kapok villámot a koponyámba, csuda jó.
Hirtelen egy emberre leszek figyelmes, meglepően hat, bár nem kellene neki, amitől valami fura hideget érzek a gerincemben. Csak egy ember, nyugi, nem lehet kaller, emlékezz csak a harmadik szabályra: Mindig csapatban vadásznak, legalább ketten vannak, ósdi kék ballonkabátban.
De mindez nem képes megnyugtatni, most valahogy nem, pedig egyáltalán nem hasonlít ellenőrre, túl idős hozzá, és táska sincs nála, pedig a hetedik paragrafus értelmében az alaptartozék – ott tartják a karszalagot, meg a tollat, meg a bírságcsekkeket.
Végül ideér, és amint lábát ráteszi a megálló vidám kövére, az időjárás kifordul önmagából, hirtelen felfénylik a nap, de csak egy pillanatra, mert aztán viharos szél támad, pár szem eső, egy halott galamb csapódik a mellettem lévő kukába, a távolban villám csattan, dörgése pedig csak akkor ér ide, amikor az öreg megáll velem szemben, és egy szem aszpirint kér tőlem.
- Bocsánat, nem értem. A villám… - kérdezek vissza, mire az két lihegés közt megismétli:
- Volna egy szem aszpirinje?
Próbálom kerülni a tekintetét, de ő folyton a szemembe néz. Megfordulok, de megint ott van, próbálom a villamost figyelni, de az öreg folyton belekontárkodik a látómezőmbe. Hatalmas, bajszos bulldog arcáról csak úgy virít, hogy semmi baja, csak tesztel, vagy ez a perverziója, mocskos kis játékok egy szem aszpirinnel, egy levél C-vitaminnal.
-Bocs, de nincs nálam semmilyen gyógyszer – mondom, s reménykedek, hogy békén hagy végre. Villámdörgés hallik, egész testemben megremegek tőle, mert nem láttam a fényeket, a szikrázó villám becsapódását a házak mögött. A felhők egyre feketébbek, a nyelvem kezdem rágcsálni mert félek, hogy mi lesz, ha az egyetlen villamos ami megjön, tele lesz kallerral, kis piros karszalaggal, dagadt, vörös alkoholista pofával, és mind véres szemmel felém ugrik majd, és mind a bérletemet akarja látni majd, mert a vonaljegyem nem fog nekik tetszeni. És akkor majd a tizenhetes szabály sem fog segíteni, miszerint:
Szabó János, Budapest, József Attila út tizenkettő.
Az öreg szemei átszúrják a fejem, mögém fókuszál, és nem értem miért, de amikor hirtelen a szívéhez kap, és az ördög nevét rikoltozva kiterül a földön, megértem. Szívroham. Megvakarom a fejem, jobbra-balra tekintgetek, és azon gondolkozom, mit csináljak. Ha hívom a mentőket, akkor biztosan lekésem a villamost, akár jön, akár nem, mert meg kell várnom őket. Ha itthagyom, valaki tuti rám uszítja a zsarukat, valami szenilis barom azt fogja mondani, hogy kést fogtam rá, és a pénzét követeltem, de én nem adtam, úgyhogy virtuálisan kettészeltem a szívét, merthogy seb nem lesz az ürge testén. Egyik sem szép kilátás.
Úgyhogy az egyszerűbb változat mellett döntök, előveszem a telefonom, és beütöm az univerzális segélyszámot, és már kicsöng, de akkor a Ferrari hangos robajjal begurul a megállóba, az öreg nagy nehezen feltápászkodik, a kecskeszakállas fószer pedig csak vigyorog, és a Highway to hell dübörög a kocsijában, amint a bácsi szívét markolászva beül a hátsó ülésre, és azt mondja „mehetünk”, és a pilóta rátapos a gázra, és csak egyet pislantok, de azok már sehol sincsenek.
- Haló! Van ott valaki? – hallom a furcsa kérdést, és hirtelen nem tudom ki az, paranoiásan kapkodom magam körül tekintetem, keresem a hang gazdáját, és csak akkor jövök rá, hogy a mobilomból jön, amikor egy újabb villámtalan villámdörgéstől összerezzenek, és majdnem kiejtem a kezemből.
- Igen… Itt vagyok – mondom kissé túl rémült hangon. Nem folytatom, pillanatnyilag azt sem tudom hol vagyok, hogy miért vagyok ott, hogy ki vagyok, meg még egy csomó kérdésre nem tudnék megfelelően válaszolni, de legfőképp arra nem, hogy hova lett az öreg.
- Miben segíthetek? – kérdi a mindig nyugodt kedves női hang, én pedig szórakozottan felnevetek, és mint egy őrült telefonbetyár, megkérem, hogy küldjön egy „kibaszott” villamost, de kaller nélkül ám, mire a nő bontja a vonalat, én pedig, mint egy halott szobor, csak hallgatom az ütemes búgást, és amikor megjön a sárga hernyó, megfeledkezve a hatos szabály kiegészítő cikkelyéről felszállok, és nem lyukasztok: Soha ne látsszon rajtad, hogy nyugtalan vagy, mert azzal magadra vonod az összes ellenőr figyelmét.