Elment közülünk egy gyermek.

Ismét elment közülünk egy gyermek. aki Down szindrómás kisfiú volt.

Az anyuka mondja:

- Kisfiúnk nagyon mély álomba merült, örökre elment, itt hagyott bennünket. Sokáig küzdött, de nem sikerült neki. Mit kell ilyenkor csinálni? Ki tudna segíteni? Erre nem lehet, és nincs segítség.

Apuka mondja:

- Tudnotok kell, hogy ki, és mi volt ő. Ő volt maga az élet, a mindennapjaink, minden pillanatunk ő volt.
Annyi szeretetet adott nekünk, hogy nincs rá szó, nincs rá gondolat, de elment, most úgy érzem, hogy el akart menni.

- Tudta, el kell mennie, de nem akarta mutatni nekünk, az utolsó pillanatig csak adott, nem éreztette, hogy itt az idő. Nehéz szavakba önteni mit érzek.
Köszönök neki mindent, minden kis morzsát, amit adni tudott.

Anyuka folytatja:

- Átaludt két éjszakát. Megmutatta, mi mindenre képes.

Nem akart itt hagyni minket, meg akarta mutatni, hogy a megszületett, és már féléves kislány testvérét is tudja szeretni, aki szinte megérezte ezt. Az első pillanattól fogva feltétel nélkül szerették egymást. A kisfiúnk itt hagyta nekünk a kicsi húgát. Arra várt, hogy megszülessen, elfogadjuk, hogy ő már nyugodtan elmehet. Most már tudjuk. Vidámsága bennünk él, sosem feledjük. Szeressétek egymást, ezt mondta.
Szeressétek egymást, szeressétek a gyermekeiteket.

Amit ő adott, azt nagyon nehéz lehet értelmezni, nehéz lenne elmondani. Hálát adok a sorsnak amiért őt adta nekünk, emléke örökké elkísér bennünket bárhol is legyünk.
Szeretünk…
Találkozunk..

Még élünk (a kisfiúnk nélkül)! Sosem hittem volna.

A történet lényegét - érzelmi fűtöttséggel - anyuka így idézi fel.

Kedden reggel vitte be a férjem a kórházba, vidám volt (ahogy szokott), de megint (csakúgy mint előtte csütörtökön) kétszer, fél órán keresztül vettek tőle vért, mert nagyon sűrű volt a vére. Újabb 12 helyen szúrták meg. Kikészült. Annyira, hogy amikor bementem hozzá a kicsi húgával kedden délután, nem tudtam megnyugtatni, sírt az ölemben vigasztalhatatlanul. Csak az apjánál volt neki jó. Ők mindig együtt voltak, ő altatta minden éjjel, sokszor Matricának hívtuk, mert állandóan az apja vállán lógott, és mint egy kismajom csimpaszkodott rajta. Ha elvettem tőle (én az anyja!) kétségbeesetten sírt, és majdnem kiugrott a kezemből, annyira az apját akarta. Hiábavaló minden próbálkozásom, nem voltam neki jó aznap.

Rájött, hogy amikor elviszik az apjától (vérvétel, röntgen, stb.), mindig valami rossz történik vele, és a rossz után a megnyugvást nála találja meg, ezért ahogy elvettem az apjától már sírt is. Sikerült elintézni, hogy éjjel a férjem bent lehetet mellette, így nyugodtan töltötte az éjszakát.

Szerdán korán reggel siettem be hozzájuk. Együtt voltunk, mi hárman! Felültettük az ablakpárkányra, ahol a kedvenceit, az autókat néztük vele. Sokat nevettünk, mert megint újat csinált, amit addig nem. Kérés nélkül, szinte percenként hozzám hajolt és puszikat adott. Soha nem kaptam még tőle annyi puszit, mint akkor, ott, abban a fél órában. Tudom, hogy a keddért akart vigasztalni, de lehet, hogy búcsúzott.

Aztán megkapta a műtét előtti nyugtatót, meséltem neki, énekeltünk, egyre kábultabb volt. Jöttek érte. Levetkőztettem, betekertem a zöld lepedőbe, és kértem, hogy a kezembe vihessem fel a műtőig. Akkor a karomba feküdt és rám nézett, ezt mondta:

- Eeeeeggy.

Ezt mindig akkor mondta, amikor játszottunk vele. Átadtuk a műtősöknek, elvitték. Sírtunk egy kicsit, hazamentünk a kislánykáért, akit korábban hazavittem a nagyszülőkhöz, hogy utána együtt jöjjünk vissza.

Csak vártunk, csak vártunk azon a folyosón. Senki nem tudott semmit, ha kérdeztük senki nem mondott semmit. Először azt mondták, hogy valami varrat elzárt egy másik eret, így ott túl nagy szűkület keletkezett, ezért újra meg kellett csinálni. Este 20 órakor még mindig csak annyit tudtunk, hogy nem jók a nyomások, aztán 22 óra körül, hogy nem jó a tüdőben sem valami.
A sebésszel 23 körül beszéltünk, azt mondta, hogy a szívét megcsinálták, de nem tudják leszedni a motorról, mert ahogy leveszik, csökkenek a nyomások, de volt olyan, hogy leszedték, és a szívével minden rendben volt, de akkor meg a tüdeje nem akart működni. Azt mondták, hogy adnak neki 8 órát, addig a műtőben tartják a motoron, és gyógyszerezik a tüdejét. Addig nem próbálják leszedni, hadd pihenjen a tüdő. Az operáló sebész azt is elmondta, hogy minden perccel romlanak az esélyek.

Akkor már tudtuk, amit senki nem mert kimondani, de nem akartunk elmenni onnan. Viszont velünk volt a kislányunk, és neki annyira rossz volt ott. Még megvártuk a kisfiúnk állapotáról hozott orvosi híreket 02 órakor, ami az volt, hogy változatlan minden, akkor ideiglenesen hazamentünk.
Reggel már 6 órára visszamentünk. Még mindig változatlan volt minden. 9 órakor elmentek, hogy akkor megpróbálják utoljára leszedni a motorról, de annak, hogy sikerül 1% esélye van! Csak 11 óra után jöttek vissza, hogy sajnos nem sikerült, elveszítettük őt!

Sírtunk, üvöltöttünk a fájdalomtól, be akartam rontani az őrzőbe, de visszafogtak, a gyengeségtől a földön fekve sírtunk. Látni akartam. Tudtam, hogy rossz látvány lesz, de éreztem, hogy tudnom, kell, hogyha énekelek a fülecskéjébe, simogatom, puszilom, nem tudom-e visszahozni belé a lelket.

Felkísértek minket a műtőkhöz és kitolták a mi egyetlen drága kisfiúnkat egy kocsin, zöld zsákocskába tekerve. A kis feje fölül elhúzták a leplet, és ott feküdt ő. Az ájulással küzdve borultunk a kis teste fölé, csókoltuk a száját, simogattuk, énekeltem neki, de hiába. Az már nem ő volt. Kicsi, élettelen, hideg, és fehér volt teste. Akkor csak a testétől búcsúztunk, ő már nem volt ott. Mikor erre ráeszméltem, csak azt tudtam neki mondani, hogy:

- Aludj édes, kincsem békében, és álmodj nagyon szépeket!

Végignéztük, ahogy visszatakarják a zöld zzákocskába, és eltolják a kisfiúnk halott testét. Hazajöttünk valahogy. A férjem begörcsölt és rosszul lett.

Érzéseimet nehéz volt szavakba önteni. Azóta csak sírtunk, amikor elfogytak a könnyeink és kicsit megnyugodtunk, megint felemlegettünk valamit és kezdődött minden elölről. Mindenhol ő van. Minden róla szól. Még nem tudunk mit kezdeni nélküle. Nem találjuk a helyünket sehol. Szegény kislányunkhoz meg alig bírunk szólni. Csak nézzük, tudom, hogy neki kellene itt tartania engem, de úgy mennék a kisfiam után a halálba. Mindenben őt keressük. Ő volt a szívem közepén, és akkora helyet foglalt el, hogy mindenki más csak a peremére jutott. Most üres. Akkora űr van, hogy az valami hihetetlen. Pótolhatatlan és egyedi volt a maga kis egyszerűségével együtt. A lelkiismeret furdalás, ami gyötör minket, hogy miért vittük be a műtétre, amikor olyan vidám volt, jókedvű. Nem volt rosszul, a körülményekhez képest nem volt beteges.

Állandóan a szerda reggeli vidám játékra gondolok, az utolsó "szavára", és utána a halott kis testére. Mindössze 17 hónap jutott neki és nekünk? Ezt érdemelte? Ennyi juthatott neki az életből? Úgy érzem, hogy képtelen vagyok feldolgozni, és elfogadni azt, hogy meghalt. Nem beszélek senkivel, csak a férjemmel. Úgy érzem, bár bizonyára ebben nincs valószerű igazság, hogy a barátaink és az ismerőseink, a rokonaink, mind rosszak, mert nem látják az élet igazi értelmét.

Annyira ránk volt utalva, úgy ragaszkodott hozzánk. Mi olyan gazdagok voltunk általa és annyi szeretetet kaptunk, annyi mindent tanultunk tőle. Többet adott, mint bárki. Megtanított a feltétlen szeretetre, arra, hogy bárkit el lehet fogadni és szeretni, olyannak, amilyen. A legkisebb dolgoknak is örülni tudott, a legegyszerűbb játékokat szerette a legjobban: volt egy selyem
kendője, amivel kukucs játékot játszottunk. Az egész fiú egy hatalmas mosoly és jókedv volt. Úgy érzem, ezeket mások nem is értik. Ti tudjátok, hogy miről is beszélek? Másokkal nem is akarok erről beszélni, mert úgy érzem, hogy felesleges, úgysem tudom azt kifejezni, amit az anyai szívvel érzek. Csönd van mindenhol, üres minden, az illata ott van a ruháiban, a köntösében, az egész lénye átjárja a szobát, mindenhol ott van, bárhová nézek.

Várjuk, hogy hátha valaki felébreszt minket, és a bájos kisfiúnk újra rám nevet, puszit ad, hangosan kacag.
Tudom, hogy most a kislányra kellene minden figyelmünket összpontosítani, de olyan nehéz. Rám nevet és nem tudok rá visszanevetni. A kisfiamat nem pótolhatja semmi és senki! Hiánya mindent felemészt, felfoghatatlan és értelmetlen, az élet pedig hiábavalónak tűnik nélküle.

Vajon meddig tart még így? Talán halványul, de a felejtés soha nem múlik. Találkozunk kisfiam!