Élet, vagy valami ahhoz hasonló

Haragos szürke volt az égbolt. Már majdnem fekete, de még nem eredtek meg az ég csatornái. A kocsi száguldott a fekete aszfaltcsíkon. A vezető hangulatát maximálisan tükrözte az égbolt színe, az időjárás hangulata. Olyannak tűnt, mintha céltalan lenne a száguldás, de a sofőr fejében már az indulás előtt konkretizálódott a cél. Fel a hegyekbe amilyen gyorsan csak lehet. A durva és erőszakos vezetési stílustól szinte sírt az autó, de Ő nem törődött vele. Szinte észre sem vette az üvöltő motor, a kanyarokban sipító abroncsok zaját. Talán még élvezte is ezt a zenei aláfestést. Aztán egyszer csak az út véget ért. Lezárták a hegyre vezető utat, nem mehet fel autóval a hegyi pihenőig. Gyalog kell hát folytatnia az utat. Kicsit lehiggadt az első pár száz méter után. Megtette hatását az emelkedő. Lassultak a mozdulatok, kezdett az izzadság gyöngyözni a homlokán, de azért csak ment előre, fel a hegyre. Közben volt ideje átgondolni, hogy miért is van itt, hogyan jutott idáig.

Az egész a munkahelyi problémákkal kezdődött. A főnöke csak kihasználta Őt, minden ötletét sajátjaként tálalt a felsőbb vezetés felé. Egy darabig tűrte, aztán kifakadt. Sajnos éppen rosszkor, és rossz helyen. A nagyközönség előtt. Nos erre nem volt vevő a főnöke, és pillanatok alatt az utcán találta magát. A vidék, ahol élt, nem volt éppen bővében munkahelyeknek, így nem sikerült újra elhelyezkednie. Ebből aztán otthon is egyre több lett a veszekedés. Hogy aztán ez vezetett-e a tragédiához, vagy már eleve genetikai volt a probléma a feleségénél, azt nem lehetett kideríteni. Tény az, hogy egyik nap elkezdett fájni a szíve, és már a korházból nem tért haza többé. A veszekedések ellenére Ő szerette az asszonyt, és tehetetlen dühvel élte át az egész betegséget, és halált. Mindebből a kislányuk még nem fogott fel semmit, csak hogy az anyu nem jön haza többé. A temetés után nagyon keserves időszak következett. Munka nélkül, alkalmi napszámokból próbálta előteremteni legalább a lányának a napi betevőt.

Hogy legalább Ő, aki annyira hasonlított az asszonyára, és aki egyetlen öröme volt keserves életének, ne szenvedjen szükséget. Egy napon aztán eljött az, amitől eddig rettegett. A gyermek védelmisek csengettek az ajtón mondván, elviszik a lányát intézetbe, mert Ő képtelen felnevelni, és biztosítani neki a megfelelő életkörülményeket. Küzdött, hadakozott, de mindhiába. Az élete értelmét elvették tőle. Semmije sem maradt. Nem volt kiért dolgozni. Egyre rosszabb állapotba került. Ritkán dolgozott, viszont gyakran kocsmázott. Céltalan volt az élete. Egy napon elhatározásra jutott. Nincs többé értelme élnie, innen nincs felemelkedés. Sohasem kapja vissza a lányát, a munkáját. Úgy döntött, hogy végez magával. Akár fel is akaszthatta volna magát, vagy a vonat elé is ugorhatott volna, esetleg a halálba issza magát, de Ő nem ezt választotta. Lopott magának egy autót egy borondós kora őszi hajnalon, és elindult oda, ahol a feleségével megismerkedtek. Egy távoli nagy hegyen, amelynek már a nevére sem emlékezett, de az utat jól ismerte.

A hegyen volt egy sziklapárkány. Ezen találkoztak először, és ide tértek vissza még oly sok alkalommal, mikor még minden rendben volt a családban. Ezért mászik most Ő olyan nagy elszántsággal erre a hegyre. A táj szépsége ismét csak rabul ejti. Még jobban lelassítja lépteit, utoljára kigyönyörködheti magát a tájban. Az erdő a zöld, sárga és barna milliónyi árnyalatába öltözve csillog körös-körül. Még nem kezdtek hullani a levelek, csak a színük lett sokféle. Az ösvény két oldalán a fű is zölden csillog még. Egyedül megy az ösvényen, nem sokan ismerik e helyet, bár ezt nem nagyon bánja, mert így zavartalanul szívhatja magába a táj szépségét, és elmélkedhet a sorsán. Nem kell már sietnie, az első rohanási késztetés elmúlt, bár nem állt el tervétől. Az ösvény egyre jobban emelkedett, és Ő egyre nehezebben szedte a levegőt. Úgy rémlett, régebben jobban bírta a sétát, vagy csak azért tűnt akkor könnyebbnek, mert kéz a kézben kedvesével tette meg az utat. Aztán eszébe villant, hogy most sokkal lejjebb kellett megállnia az autóval, talán azért fáradt el jobban.

De félre tette a fáradságot, és csak haladt felfelé, nem tántoríthatta el a hegy a szándékától. Ahogy telt az idő, a felhők is lassan oszladoztak, mintha az ég is azt akarta volna, hogy napfényével még varázslatosabbá tegye a tájat, hogy Neki még nehezebb dolga legyen itt hagyni a földi életet. De már döntött. Minden ami fontos volt számára, nincs többé. Így már nincs cél, ami életben tartaná. És lassan a hegyre is felért. Persze ez nem a csúcs, csak egy sziklapárkány alatta jó 100 méteres mélységgel. Ideális cél az ugráshoz. Felért, és ismét lenyűgözte az eléje táruló panoráma. Amerre csak ellátott kisebb hegyek, völgyek ezer és ezerféle színben ragyogva a lenyugvó nap fényében. A völgyben kis patak, és tisztás, ahol meg a játszó, sétálgató emberek körvonalát is ki tudta venni. Leült, hátát egy fa törzsének támasztotta, és csodálta ezt az élettől hemzsegő világot, amit éppen itt készül hagyni. Nem emlékezett, mióta ült így rábambulva a világra, de egyszer csak váratlanul hangot hallott a háta mögül az erdőből.

Nem értette, mit mondott a hang, csak annyit fogott fel, hogy egy dallamos női hang volt az. És mintha ismerős lett volna. Fülelt egy darabig, de nem hallotta ismét. Már kezdett beletörődni, hogy csak a képzelete játszott vele, amikor ismét hallotta a hangot. Most már egészen közelről szólt, és az ő nevét mondta ki. Felpattant, és az erdőbe bámult, ahonnan mint egy tündér, egy asszony lépett ki finom fehér selyemruhában. A felsége volt az. Nem értette, hogyan lehet ez, de nem is érdekelte. Csak az számított, hogy újra itt van, és szebb, mint valaha. Átölelte, megcsókolta az asszonyt, miközben egyre csak folytak a könnyei. Nem mozgott a szájuk, mégis értették egymás gondolatait, ki nem mondott kérdéseit. Leültek a fa tövébe, ahonnan az előbb ugrott fel éppen. Simogatták, becézgették egymást, nem tudtak betelni ezzel a földi csodával. Az alkony jótékony homállyal takarta be a két szerelmest, miközben Ők mindenről megfeledkezve kezdték egymást vetkőztetni. Jól ismert utakra indultak a kezek és a szájak.

Csókokkal, és apró érintésekkel borítva be a test legintimebb részeit és erogén zónáit. Amikor már mindkettőjükben lángolt a vágyakozás, akkor a nő a férfi fölé kerekedett, beült annak ölébe, és lassú, szinte észrevétlen lovaglásba kezdett. Földöntúli volt a gyönyör, ahogy a csípő mozgott lassú ütemmel, és nem engedett még utat a vad és szenvedélyes rohamnak. Aztán már szinte égetett a testük a kielégületlen vágytól, és már nem lehetett tartani ezt a békés ütemet, a csípők egyre türelmetlenebbül, egyre követelőzőbben csapódtak egymásnak. Az iram egyre gyorsult és az erdő állatainak nyugalmát a kéj hangjai, apró sikítások és nyögések verték fel. De ez nem számított, mint ahogy az sem, hogy meglátja-e Őket valaki. Ez csak az Ő estéjük volt. Az orgazmus úgy tört rájuk, mint amikor egy bomba robban zárt szobában. Szinte szétvetette a kielégülés a testüket. Aztán csak feküdtek egymás karjaiban, jó darabig szólni sem bírtak egymáshoz. Később is csak a gondolatok beszélgettek, a szájak némák maradtak.

Az asszony gondolataival arra kérlelte kedvesét, hogy ne vessen véget életének, hiszen ha másnak nem is, a lányának szüksége van rá. Talpra kell állnia, és harcolni a kell a közös gyermekükért. És a férfi ez után a csodálatos este után mindent megígért. Majd mély álomba zuhant. Már csiripeltek a madarak, mikor magához tért. Egyedül volt. Ült a fa tövében, és azon töprengett, vajon tényleg megtörtént, vagy csak álmodta az egészet. Tényleg átélte azt az estét, vagy csak az álom, a képzelet vagy valami magasabb hatalom játszadozott vele. Mindenre emlékezett kristály tisztán, de nem tudta eldönteni, hogy átaludt egy éjszakát, vagy ez még az a nap, amikor is feljött a hegyre. Emlékezett a fogadalomra is, hogy megfogadta a feleségének (vagy annak szellemének), hogy nem ugrik le, és újból küzdeni fog.

Bárhová elmegy munka után, és addig nem nyugszik, amíg vissza nem kapja a lányát. Ezzel a gondolattal állt talpra, ám elgémberedett lábai nem bírták megtartani a hirtelen jött terhelést, és megbicsaklottak. Hiába kapott kapaszkodó után, nem volt miben megkapaszkodnia, és átesett a sziklapárkány peremén. Az alatt a pár másodperc alatt, amit a zuhanás közben megélt még két gondolat futott át az agyán. Egy szomorú érzés, mert már biztosan nem láthatja a lányát, és nem tudja beváltani az ígéretét, hogy felneveli, és egy reményteli szép érzés, hogy talán van túlvilág, akkor ismét találkozhat a feleségével és átélhetik A csodát!