Éjszaka

Mély sötét az éjszaka. A ház árnyékában állok. Csendes az utca. Senki sem jön erre. Várok. A felszálló füstöt megvilágítja az utcai lámpa.

A tetőre pottyannak, aztán végig nyalják a cserepeket az esőcseppek. Megkoccannak a bádogban, és a csatornáig sikítanak a mellettem lévő ereszben.
Már éjfél is elmúlt, de néhány ablakban ég még a villany. Azzal töltöm az időmet, hogy be-be lesek rajtuk. Felületes, indusztriális képek tárulnak elém: tévék ugráló képei villannak a falon és köpcös fajankók bámulják őket, mint az utat a szemellenzős lovak. Hamar elunom és az ereszek mélyéből hangzó sikolyokkal telik meg a fülem, aztán becsukom a szemem, és vakon nekidőlök a falnak, és csak hagyom, hogy elnyeljen az éjszaka, mint ahogy a csatorna az úton hömpölygő vizet.

Léptek zaja tocsog, aztán a lépteket visszaordítják a vízköpők az aszfaltra. A sikolyok elhalkulnak, mert a fejembe belopja magát ez az egyenletes ritmus, ahogy dobog, a dobhártyám együtt ugrál vele. Először csak lágyan, és ahogy közelebb érsz, szinte belefájdul a fejem, úgy lüktet. Aztán megszakad.
Kinyitom a szemem. Ott állsz a lámpa alatt. Esernyőd tetejét megvilágítja a homályos sárgás fény, és az apró vízcseppek szikráznak rajta. Téged pedig óvó sötétjébe burkol az orkános anyag.

Előbújok a sötét zugból. Ahogy a járdára lépek, a nyakamba hullanak a hideg kis cseppek. Nedves lesz az arcom, a hajam, de a következő lépéssel már itt állok az ernyőd alatt – előtted. Kicsit imbolygok, mert meg kell tántorodnom, pedig vinne előre a lendület. Még közelebb, de a kétségeid falként tornyosulnak előtted.
- Miért jöttél? – kérdezem végül.
- Látni akartalak – feleled tétován.
- Látni mit? Ahogy elsüllyedek szégyenemben, mert azt akarom, amit még csak álmodnom sem szabadna?
Ahogy ezt kimondom, minden szó után elönt a bűntudat, mert az, hogy eljöttél ide miattam, már így is sokkal több, mint amennyit érdemlek, de ezt soha nem vallanám be neked.
De te ajkadra vonsz némán, és elvágod a felesleges kérdések sorát.

Aztán minden eltávolodik. A kihalt utca, a kopogó bádoglemezek, a vízköpők vádló tekintete.
Elsiklik a kezem alatt mindened. A hajad, az arcod, a vállaid, amik remegő kezeidben végződnek.
És már nem tudnám felidézni, hogyan kerültem ide veled az üres szobába.
Pedig eddig annyira vigyáztam, hogy ne lehessen így.
Az eszem még pár erőtlen segélykiáltást lökne bele az éjszakába, de aztán valami kábító lövedék fúrja át a tekervényeket - azok a vakító kék szemek.

Közben levegőért kapkod minden porcikám, és elnyeli minden lélegzetvétel azt az erőtlen gondolatot, hogy ez nem helyes.
Furcsa hely lett ez a négy fal. Pedig kicsivel korábban még a fürdőben szárítkoztam és beszélgettünk.
A zene még szól, amit az előbb hallgattunk, a gyertyák még égnek, amiket az előbb gyújtottunk, de amiről beszéltünk elcsendesedett.
Most csak az pumpál vért minden idegvégződésembe, hogy ujjbegyeim vakon képet alkossanak minden porcikádról.

Az ablakok bepárásodnak, a gyertyákat elfújja az idő, én pedig beléd veszek. Az öledbe, a melleid völgyébe, a csípőd ritmusába.
Aztán ha felébredek, újra ezt szeretném álmodni veled.