Egy zaklatott reggel

1905 szokatlanul kemény, hideg januárral köszöntötte Európát. Párizst január 22-én, hajnalban tiszta, érintetlen hóréteg borította. A Saint German sugárúton, egy alacsony asszony próbálta előreverekedni magát, néhol térdig süppedve a hóban. Úgy ötvenéves lehetett, keskeny, lapos arcát és rövid, hegyes orrát, melyek leginkább egy pocokhoz tették hasonlóvá, pirosra csípte a fagy. A fején egyszerű kalapot viselt, egyik kezében egy szatyrot tartott, a másikkal pedig kopott kabátját fogta össze, amit hajdan egy jóval testesebb emberre szabtak, de ő szinte eltűnt benne.

Fél hét volt, vagyis már fél órája munkába kellet volna állnia. A ház ahol dolgozott, pár sarokra, a Saint German sugárút és a Rue de Pontoise sarkán állt. Magas, négyemeletes bérház volt, a Douanier család, ahol az asszony bejáró és mosogatónőként dolgozott, otthona csaknem az egész harmadik emeletet elfoglalta.
Az asszony a keskeny, meredek, hátsó cselédlépcsőn kapaszkodott fel. A személyzet előterében levette a kabátját és magára kötött egy kopott, durva, vászon kötényt, szürke, rendezetlen hajfürtjeit pedig kendő alá bujtatta.

A konyha a lakás egyik tágas, hátsó helyiségében volt. Középen nagy, gyalulatlan asztal, a falak mentén szekrények, pohárszékek, a mosogató, a sarokban fehérre meszelt tégla kályha és kemence. A szakácsnő, madame Freres, szöges ellentéte volt az asszonynak, nagyjából vele egyidős, magas, testes piros arcú nő volt, makulátlan, patyolatfehér kötényben és keményített főkötőben. A kályhánál állt és a reggeli teához forralta a vizet, egy ormótlan moszatzöld kannában. Az asztalra már ki voltak készítve a tálcák, rajtuk egyforma, virágmintás porceláncsészék.

Az asszony megpróbált beosonni madame Freres háta mögött, szorosan a falhoz lapulva, azonban a szakácsnő természetesen észrevette.
- Fél órát késett madame Gerbill - vetette oda az asszonynak a válla fölött
- Bocsásson meg madame Freres - motyogta az asszony - Késett a vonat, aztán a Gare de Austerlitznél…
- Ez engem ez mind nem érdekel - szakította félbe a szakácsnő - Levonok két centime-t a béredből! Most pedig eredj a dolgodra! Tisztítsd ki a kandallót a szalonban! Indíts! Te meg miért vagy ilyen mocskos? Mit csináltál már megint? - rivallt rá a konyhába belépő alacsony, köpcös fiúra
- Douzarbes úr leküldött a pincébe szénért és ugye a szénpor kosszal jár - mondta a fiú flegmán
- Nem feleselj te koszos gazember - bömbölte az asszony és pofonvágta a fiút - Kifelé a konyhámból, és amíg nem mosakodtál, ne kerülj a szemem elé
- Igen madame Freres - mondta a fiú és amikor az asszony hátat fordított neki, kiöltötte a nyelvét

Közben felforrt a teavíz, Freres asszony megfogta a kannát egy ronggyal és óvatosan a csészékbe öntötte a gőzölgő vizet, majd egy Pickwick feliratú bádogdobozból teafüvet szórt a vízbe. Közben bejött a mosogató szobából a szobalány, Lierett is.
- Készen vagyok - sóhajtotta
- Mindet elmostad?
- Igen
- Helyes, legalább egyvalaki teszi a dolgát - dohogott - Vidd fel ezeket a tálcákat az úrnőnek és madame Heloise-nak
- Viszem - morogta a lány és elindult a tálcával, de az ajtóban visszafordult - Madame Freres, mi volt az a ramazuri tegnap este?
- Semmi közöd hozzá - rivallt rá az asszony - Vidd fel a tálcákat és ne járasd feleslegesen a szád
Lierett ezt tette. Az első útja madame Heloise szobájába vezetett. A hölgy Sebastien-nek, madame Gertrude és a férje Pierre Douanier legidősebb fiának volt a felesége. Heloise fiatal, alig több mint, húszéves nő volt, három gyerekkel ajándékozta meg a családot. Sokan szépnek mondták, talán valóban az volt. Hosszú, derékig érő, vöröses barna haj, kicsiny, vidám kontyba fogva, keskeny, arisztokratikus arc, apró, szinte gyermekes száj és orr, hatalmas, ugyanakkor hideg és szigorú szemek.

A legtöbb férfi érzelmek nélküli, hűvös asszonynak tartotta, ami abból eredt, hogy rendkívül kimért és tartózkodó volt azokkal szemben, akik kihasználva férje távollétét a kegyeit keresték. Pierre akárcsak az apja katona volt, a kötelesség és a szolgálat, olyan tájakra vetette, ahová a családja nem követhette. Ebben nem volt semmi szokatlan, madame Gertrude, Heloise anyósa hasonló helyzetben volt. A sors akaratuk ellenére ennek a két nőnek a kezébe helyezte a család irányítását és Heloise úgy gondolta, hogy azt az olthatatlan szerelmet, vágyat amit a férje iránt érez, megpróbálja a családjának adni, így míg a külvilággal szemben érinthetetlen, megközelíthetetlen maradt, addig a családtagjaival vagyis a gyermekei és a férje családjával a lehető legnagyobb gyengédséggel és odaadással viseltetetett, és az életét ennek megfelelően élte.

Mint már írtam az a kevés idő, amit együtt tudtak tölteni három gyermekkel örvendeztette meg a családot. A legnagyobb Berthold kétéves, erős, arany szőke hajú kisfiú volt, leginkább az apjára hasonlított. Kora ellenére rendkívül eszes, életrevaló fiú gyermek volt, a két fiatalabb, a kövér és rendkívül békés Bruno valamint az apró, törékeny, koromfekete hajú és szemű, roppant temperamentumos Sophie négy hónapos ikrek. Olyanok voltak mint a tűz és a víz, Bruno akárcsak a bátyja, nagyanyjuk szőkeségét és mandula szemét, Sophie pedig anyja vonásait örökölte

Amikor Lierett belépett a tálcával, az asszony már ébren volt, a tükör előtt ült és a haját fésülte. A lánynak, mint mindig, most is elállt a lélegzete amikor meglátta. A fiatal, csúnyácska, szemüveges Lierett rajongva szerette úrnőjét, ezt jéghideg, szoborszerű asszonyt, aki az alig pislákoló olajlámpák halvány derengésében leginkább azokra a khmer táncosnőkre hasonlított, akik a különböző képes újságok címlapján varázsolták Párizsba a távoli indokínai gyarmatok mesés világát. Az asszony, lassan, elegánsan fésülködött, mintha minden egyes mozdulatot aprólékosan a tökéletességig fejlesztve tervezett volna meg.
- Jó reggelt Lierett - köszönt a tátott szájú lányra - Tedd csak le a tálcát
- Jó reggelt asszonyom - mondta a lány és kapkodva lerakta az ágyra - Kellemesen telt az este? Nem volt bánatos a kisasszony? - kérdezte a lány.
- Ó igen köszönöm, egy picit szomorkodott hajnalban, erre a nagy jövés menésre felébredt szegénykém. Nem tudod mi volt ez búcsújárás? Mi történt?
- Fogalmam sincs madame, én lefeküdtem amikor a méltóságos asszonnyal hazaértek az operából
- Értem - bólintott Heloise - Vidd a méltóságos asszony tálcáját a szobájába, még mielőtt kihűlne a teája
- Igen madame - mondta Lierett és kihátrált a szobából

Az úrnő, vagyis madame Gertrúd kissé távolabb, egy sarokszobában lakott. Douanier-né, akárcsak a menye a magányos tiszti feleségek életét élte. A negyvenes évei közepét taposó, magas, erős testalkatú asszony volt, a tíz gyermek, akit megszült alapos nyomot hagytak, egykor tökéletes alakján. Az arca sima volt és ránctalan, meleg, barna szemek, hosszú vöröses szőke haját a kor divatja szerint úgynevezett Gibson frizurában, vagyis hatalmas, leginkább egy abroncsra hasonlító kontyban hordta.

Még aludt amikor, a lány belépett. Letette a tálcát és elhúzta a nehéz, zöld sötétítőfüggönyöket. Odakint még tartott a hajnal szürkés derengése, ezért a lány meggyújtotta az olajlámpákat. Az asszony felült az ágyban megdörzsölte a szemét és, a hirtelen fénytől elvakítva tapogatózva kereste maga mellett a tálcát.
- Jó reggelt asszonyom - pukedlizett satnyán a lány
- Már reggel van? - ásított az asszony
- Igen asszonyom. Kellemesen aludt? Nem ébredt fel a nagy jövés menésre?
- Nem. Jól aludtam. Miféle jövésmenésről beszélsz? - kérdezte a teáját kortyolva
- A fiatalok tegnap későn érkeztek haza
- Majd délelőtt előveszem őket. Most elmehetsz
Miután kiment, madame Douanier felkelt, az ablaknál levő porcelántálban megmosta az arcát, megcsinálta a haját és az ebédlőbe ment.

Az ebédlőben, az asztal már meg volt terítve a reggelihez. Meg kell mondani szép látvány volt, leginkább egy festményhez hasonlított. A hosszú téglalap alakú asztalt, hófehér damasztabrosszal fedték le, az abroszon, apró virágmintákkal díszített csészék, csészealjak, tányérok, apró tálkák, makulátlanul tiszta, csillogó, ezüstözött kések, kanalak és villák, az asztal közepén virág. Az ételt, a nehéz, faragott tálaló szekrényen, különböző alakú és méretű porcelánedényekben helyezték el. A reggelit a lakáj Douzarbes és a komornyik Fairefeu urak szolgálták fel

Gertrude asszony, mint mindig lassan, komótosan látott neki bőséges sonkából, angol szalonnából, különböző lekvárokkal töltött croissant-okból és kávéból álló reggelijéhez.
- Jó reggelt asszonyom - köszöntötte a komornyik - Kellemesen telt az estélye? Tetszett az előadás?
- Nem mondhatnám. Négy és fél órán keresztül nem történt egyéb mint rengeteg ember mászkált jobbra balra a színpadon, aztán jött egy nagydarab nő furcsa kalapban és órákig hadonászott egy lándzsával. Történt valami említésre méltó itthon?
- A kisasszonyok három körül érkeztek haza - kezdte Fairefeu kimérten a szokásos reggeli beszámolót - Egy kissé kapatosak voltak
- Egyedül jöttek?
- Természetesen nem asszonyom, Chagrin úr és a sógora kísérték ide őket.
- Adolphe? - kérdezte Gertrude meglepve - Hogy került ide a sógorom?
- A Maximban találkoztak. Együtt jöttek, jó hangulatban, azonban a kapuban történt egy apró incidens.
- És pedig?
- A két úriember összeszólalkozott, ha jól értettem Augustine kisasszony volt a vitájuk tárgya
- Az unokahúgomon vitatkoztak?
- Igen madame. Adolphe úr szánalmas liliomtiprónak titulálta Chagrin urat, mire az, a bömbölő kislány, aki reszket a feleségétől frázissal illette az ön sógorát, aki ezt becsületbeli ügynek tekintve megpróbálta a kesztyűjével arcon ütve párbajra hívni Chagrin urat, aki azonban félreugrott, így Adolphe úr fejjel bezuhant a szemetesládába, ahonnan rendkívül durva szidalmak közepette azzal fenyegetőzött, hogy udvariasan fogalmazva, a sétabotjával ivartalanítja Chagrin urat, azonban Douzarbes-sal közbeléptünk mielőtt még vér folyt volna. A sógorát megfürdettük, és a vendégszobában helyeztük el.
- Ez nagyon kellemetlen - csóválta a fejét Gertrude és megtörölte a száját - A sógornőm telefonált már?
- Hat körül, azt mondta, reggel idejön
- A sógornőm idejön? Nem próbálta lebeszélni erről a képtelen ötletről?
- De igen asszonyom
- Gondolom nem járt sikerrel
- Nem asszonyom
- Na mindegy ébressze fel azonnal a sógoromat és mondja meg neki, hogy haladéktalanul jöjjön ide

Fairefeu bólintott és kiment az ebédlőből. Pár perccel később megérkezett Heloise is, habkönnyű selyem köntöst viselt, haját pedig a már említett apró kontyba fogta. Arcon csókolta Gertrude-ot, majd leült mellé és ugyanazokkal a lassú, kimért mozdulatokkal, amikkel a reggeli készülődést végezte, megkent lekvárral egy szelet kenyeret és enni kezdett
- Képzeld Adolphe itt van - fordult felé Gertrude
- Milyen öröm - mondta Heloise kimérten - És minek köszönhetjük házunk kis napsugarának látogatását?
- Összeverekedett Roger Chagin-nal, tegnap a kapuban
- Akkor nem kórházban volna a helye?
- Odáig hála az égnek nem fajult a dolog. Állítólag Agustine-en vesztek össze
- Akkor már értem az egészet. Nyilván valóan felöntött a garatra és szemtelenkedni próbált Augustine-nel, Chagrin pedig a lány védelmére kelt
- Ennyire részletesen nem tudom a történetet - rázta a fejét Gertrude - Mindjárt megtudjuk, hogy mi történt.

- Úgy érti, hogy velünk fog reggelizni? - kérdezte Heloise elhűlve
- Ez sajnos elkerülhetetlen. A vendégünk, meg aztán megakarom mosni a fejét
- Úgy megkímél attól, hogy egy szobában kelljen lennem vele?
- Sajnos nem, azt szeretném, ha maradnál, a jelenléted nagy segítséget jelentene
- Ne kérjen tőlem ilyet, tudja, hogy mennyire nem állhatom
- Már beszéltem vele a te ügyedben, ünnepélyesen megígérte, hogy nem fog zaklatni
- Nem sokat ért vele - mondta Heloise hűvösen - Tegnap is ide telefonált. Ha ön anyám, nem képes megvédeni tőle akkor kénytelen leszek a férjemhez fordulni, bármennyire is szeretném ezt elkerülni. Lássa be, mindennek van egy határa, az én türelmem is véges
- Ígérem ma reggel pontot teszek mindezek végére, csak arra kérlek, hogy maradj itt és támogass - mondta Gertrude és megsimogatta a menye kezét
Ebben a pillanatban nyílt az ajtó és belépett Adolphe. A fiatalabb Douanier teljes ellentéte volt, a még idősebb korában is jó kiállású, magas, férfias Pierre Douanier-nek, a bátyjának. Adolphe alacsony, görnyedt, pocakos, erősen kopaszodó férfi volt, meglehetősen idétlenül nézett ki Pierre pizsamájában.

- Jó reggelt - motyogta és lehuppant Heloise mellé
- Jó reggelt drágám - köszöntötte kedvesen Gertrude - Jól aludtál? Egy kissé nyúzottnak nézel ki.
- Nem, nem aludtam jól - morogta Adolphe - Szörnyű éjszakám volt
- Szegénykém, csaknem volt kényelmetlen az ágy? Vagy talán az ágynemű volt érdes? Ha értesítettél volna minket arról, hogy nálunk kívánod tölteni az éjszakát, kicseréltettem volna. Amióta, szegény Pierre-emet Észak-Afrikába helyezték, nem igazán használtuk. Ó drágám - folytatta búgó hangon - Úgy sajnálom! Jól érzed magad? Nem fáj semmid? Olyan sápadt vagy!
- Nem - felelte kurtán Adolphe - Egyáltalán nem érzem jól magam. Fáj a fejem
- Ó te szegény! - csapta össze a kezét Gertrude - Egyél valamit! Az én fejem is megszokott fájdulni ha éhes vagyok. Kérsz egy kis brióst? Croissant? Egyél egy kis szalonnát! Kicsit zsíros, de pirítóssal nem érezni - mondta, majd “kedvcsinálóként” felkapta a szalonnás tányért és Adolphe orra alá nyomta.
Adolphe másnapos volt, ennélfogva a szalonna volt amire az adott pillanatban legkevésbé vágyott. Ahogy megcsapta az orrát a friss angolszalonna illata, úgy érezte a gyomra vad táncba kezd és lassan, módszeresen a tegnapi vacsora maradványai elindulnak a torkán felfelé. Igyekezett leküzdeni a rosszullétét, mivel tudta, hogy sógornője szándékkal kínozza. Úgy döntött megpróbálja, a lehető legrövidebbre zárni az előttük álló vitát

- Köszönöm csak kávét kérek. Denise keresett már?
- Igen, hajnalban idetelefonált, azt üzente, hogy reggel idejön. Ismerve a szokásaitokat, tíznél előbb nem számíthatunk rá. Addig legalább beszélgetsz velünk egy kicsit. Olyan ritkán van rá alkalmunk.
- Azért keltettél fel hajnalban, hogy beszélgess velem? Hajnali hét óra van az istenért! - csattant fel Adolphe - Minek kukorékoltok már hajnalban?
- Hétkor szoktunk Heloise-sal reggelizni, nem értem mi a problémád. Sajnos mi nem engedhetjük meg magunknak, hogy délig heverésszünk!
- De ehhez miért kell engem felébreszteni?
- Azért kell téged felébresíteni, mert szerettünk volna hatszemközt beszélni veled.
- Mi a fenéről akartok velem hajnalban beszélni? - kérdezte ingerülten
- Először is elmagyarázhatnád, hogy mit kerestél hajnali kettőkor a szemetesládánkban - mondta Heloise hidegen
- Nem tudom, miről beszélsz
- Arról beszél - mondta Gertrúdé - Hogy ma hajnalban megpróbáltál a kesztyűddel megütni egy nálad jóval erősebb embert, aki ahelyett, hogy jól ellátta volna a bajod, gálánsan félrelépett és te bezuhantál a kukába, így történt?
- Nem hiszem, hogy bármi közöd lenne hozzá - felelte Adolphe hidegen

- Drágám, amíg az én házam előtt, az én kukámban randalírozol, az én személyzetem siet a segítségedre és amíg a Te feleséged az én nappalimban csinál patáliát a Te lehetetlen viselkedésed miatt addig azt hiszem nagyon is sok közöm van hozzá. Tehát mi volt az a súlyos, becsületbeli ügy, ami miatt hülyét csináltál magadból?
- Bizalmaskodni próbált Antoinette-tel
- Mit akart?
- Egész este körülötte legyeskedett, fogdosta és nagyokat sóhajtott
- Mi az, hogy fogdosta? - kérdezte Heloise meglepve - Úgy érted a ….?
- Nem, csak a kezét, közben sóhajtozott és ocsmányságokat suttogott a fülébe
- Miféle ocsmányságokat?
- Olyanokat, hogy szeretlek, imádlak, megőrülök érted, valamit valamilyen kenyérről meg záporról
- Az vagy nekem, mint testnek a kenyér S tavaszi zápor fűszere a földnek, Lelkem miattad örök harcban él, mint a fösvény, kit pénze gondja öl meg. Nem ezt volt véletlen? - kérdezte gúnyosan Heloise

- Pontosan ezt mondta, de te honnan tudod?
- Onnan ezt Shakespeare írta maga bunkó - mondta Heloise
- Te hagyod, hogy így beszéljen a férje nagybátyjával? - fordult Adolphe Gertrude felé
- Ne térj el a tárgytól. Komolyan azt akarod mondani, hogy egy ilyen nevetséges indok miatt támadtál rá? Ennyire ostoba még te sem lehetsz!
- Nem vagyok ostoba! - csattant fel Adolphe - Ti nem láttátok, hogy mennyire tolakodó volt! Rossz volt nézni!
- Nevetséges vagy drágám - mondta Gertrude és intett Fairfeu úrnak, hogy elviheti a tálcáját - Úgy viselkedsz, mint egy féltékeny kamaszgyerek. Mindannyian tudjuk, hogy Chagrin gyengéd érzelmeket táplál az unokahúgom iránt és Antoinette sem közömbös iránta. Nem értem mi rossz van abban, hogy udvarol neki, ez teljesen normális.
- Normális? - kiáltott fel Adolphe - Ami időnkben az ilyenért kitörték volna a nyakát. A bátyám talán mondott neked ilyen arcpirító dolgokat?
- Nem mondott, de Pierre nem a szavaival vett le a lábamról - mosolygott Gertrude
- Na látod! - kiáltotta diadalmasan Adolphe - Amit te udvarlásnak nevezel, az közönséges otrombaság

- Ez egyáltalán nem otrombaság - mondta komoly arccal Heloise - Egy rendkívül jóképű, gazdag fiatalember udvarol egy csinos fiatal lánynak, szépeket mond neki, gyengéd hozzá, Shakespeare-t idéz, ez nem otrombaság, hanem az udvarlás legszebb formája. Ráadásul ez a Chagrin a lehető legtökéletesebb férj jelölt. Becsületes, egyszerű, szerény, szép vagyonnal és biztos, hogy szeretni fogja Antoinette-et
- Honnan ismered ilyen jól? - kérdezte Gertrude
- Együtt szolgált az én drága Sebastien-nemmel nyugat-Afrikában. A bamakói csatában, amikor rájuk támadt egy csapat vérszomjas mandikó megmentette az életét. Ritka remek egy ember. Egy igazi úriember. Amit csinál, az nagyon is helyénvaló. Tudod mi az otrombaság? - fordult ismét Adolphe felé

- Mi?
- Ha ugyanezt, egy kopasz, pocakos, modortalan, öreg, nős férfi teszi tisztességes, férjes asszonyokkal. Na ez otrombaság.
- Mire gondolsz? - kérdezte Adolphe halkan és úgy érezte kezd forrósodni a levegő körülötte
- Madame Sottebeau-ra, arra a kalandra Christine Fureur-rel, a kapcsolatodra Valentine Grimpeur-rel és persze saját magára - vette át a szót Gertrude
- Semmi közöm Julie Contrefort -hoz, ami pedig a többieket illeti ez mind nem tartozik rád.
- De igen drágám, nagyon is sok közöd van hozzá. Tudom, hogy lassan fél éve üldözöd, leselkedsz utána, zaklatod
- Nem zaklatom - tiltakozott erőtlenül Adolphe
- De igen zaklatod, leveleket firkálsz neki, telefonálsz, követed, akárhányszor találkoztok félrevonod, és olyan ahogy te mondtad ocsmányságokat suttogsz a fülébe amiket az ifjú Chagrin az unokahúgunkéba. Bocsáss meg egy percre - mondta és intett Douzarbes úrnak aki mellé lépett egy tálcával. A tálcán két pohár és egy porceláncsésze állt. Az egyik pohárban tiszta víz, a másikban egy sötét, alkohol, levendula és szegfűolaj szagot árasztó folyadék volt. Az asszony először a vizespoharat emelte a szájához, már másodpercig bent tartotta a vizet, majd a csészébe köpte, aztán ugyanezt tette a sötét folyadékkal is. Heloise is hasonlóképpen cselekedett

- Ez undorító - kiáltott fel Adolphe fintorogva - Miért kell minden nőnek köpködnie az asztalnál?
- Tisztán tartja a fogakat drágám - mondta Gertrúdé - A bűzös lehelet sokkal visszataszítóbb. De térjünk vissza rád. A kalandod Christine-nel és Valentine-nel nem érdekel. Arról, hogy Helosie-t üldözöd sem kívánok több szót ejteni. Én figyelmeztettelek, beszéltem veled, de nem hallgattál rám. Sebastien pár hét múlva hazajön szabadságra, és majd ő meggyőz arról, hogy hagyd békén a feleségét és én nem foglak megvédeni.
- Ezt nem teheted! - kiáltotta Adolphe és olyan fehér lett, mint az abrosz - Sebastien egy vadállat!
- Nem vadállat! - rivallt rá Helosie - Gyengéd és jó férj! Megvédi azokat, akiket szeret!
- De meg fog ölni! - visította Adolphe hisztérikusan
- Dehogy fog megölni - legyintett Gertrude - Csak kitekeri a nyakad, de megölni nem fog, mindent túlreagálsz. Megölni majd Pierre fog
- Mi van Pierre-rel?
- Úgy döntöttem értesítem az ügyeidről, és megkérem, jöjjön minél előbb haza és csináljon rendet. Majd akkor fogsz igazán szorulni, amikor Pierre hazajön.
- De hát miért teszed ezt?
- Mert egyszerűen nem hagysz nekem más választást. Fenyegetőzhetek, érvelhetek, te rám se köpsz, nem veszel komolyan. Majd Pierre helyre tesz. Nincs más út, mint ez. Mindent előkészítettem, levelek és sürgönyök vannak az asztalomon készenlétben, még ma feladom őket, végeztem veled.

- Miért teszed ezt? Miért avatkozol bele az életembe. Felnőtt ember vagyok, annak udvarolok, akinek akarok.
- Pár napja megkeresett és zokogva könyörgött, hogy lépjek közbe, mert már nem bírja tovább, hogy megállás nélkül terrorizálod. Odaadta az összes levelet, amit írtál neki, és azt mondta használjam belátásom szerint. Gondoltam kezembe adta a bizonyítékot, nincs más hátra, leleplezlek. Nemsokára itt Denise, a levelek egy részét neki adom, a többi megy Sidi Bel Abbes-ba Pierre-nek
- De miért kell belerángatnod a bátyámat? - kérdezte Adolphe aki egyre kétségbeesettebb lett
- Azért mert a férje nem hajlandó megvédeni, így engem kért meg, hogy szóljak az érdekében az enyémnél, és én megteszem. Szegény Julie, nem elég, hogy a férje nem igazán vonzódik a nőkhöz, még te is megnehezíted az életét. Na most mit nézel? Nehogy azt mond, hogy nem tudsz a hajlamairól! Egyesek szerint leginkább neked kell tudnod, hogy nem a felesége ágyában keresi a boldogságot, de nem is egy másik nőében.

- Hogy érted azt, hogy én tudom legjobban?
- Tudod te nagyon jól, hogy mire célzok
- Csodás! - csapta össze a két tenyerét Adolphe - Tehát most már homokos is vagyok! Csak így tovább kedvesem! Mi lesz a következő? Hogy én vagyok a sátán?
- Nyugodj meg drágám, ne izgasd fel magad, egy szóval nem mondtam, hogy bármiféle természetellenes dolgot műveltél volna vele, csak pletykálnak az emberek. Nem te nem vagy buzeráns, itt most jóval komolyabb dolgokról van szó.
- Mit akarsz tőlem?
- Denise hamarosan itt lesz. Töredelmesen bevallasz neki mindent, amit elkövettél, kivéve azt, hogy Heloise-t is zaklattad. Mindent elmondasz neki, abbahagyod azt az ámokfutást, amit eddig rendeztél. Ha okosan viselkedsz, a levelek nálam maradnak és senki nem tud meg semmit. Azt persze nem garantálhatom, hogy Denise nem pakol ki, de ez már nem tartozik rám. Ez az egyik választásod. A másik hogy én számolok be mindenről a férjemnek és a fiamnak. Nincs harmadik út. Amíg Denise ideér, eldöntheted a dolgot.
- Miért nem akarod, hogy tudjon Heloise-ról?
- Mert miután bevallasz mindent a feleségednek itt olyan botrány lesz, hogy zengeni fog tőle
Párizs és én nem fogom hagyni, hogy bemocskolódjon a menyem és a fiam jó híre. Sajnos, Julie-ért nem tudok semmit tenni, őt már tönkre tetted gratulálok.

- Tehát nem akarod, hogy Heloise is belekeveredjen? - kérdezte Adolphe és volt valami nyugtalanító a hangjában - Pedig könnyedén belekeveredhet
- Drágám, te most zsarolni próbálsz engem? - mosolygott gonoszan Gertrude
- Csak felajánlok egy harmadik lehetőséget - felelete egy hasonló vigyorral az arcén Adolphe - Senki nem vall be semmit, szépen hazamegyünk Denise-sel és elfelejtjük ezt a beszélgetést.
- Ez valóban csábítóan hangzik - mondta még mindig mosolyogva Gertrude - Egyvalamiről azonban megfeledkezel. Ha besározod Heloise-t akkor Sebastien-nek, mint a francia hadsereg tisztjének egyetlen lehetősége van, hogy tisztára mossa a felesége és a saját nevét. Kihív párbajra és lepuffant, mint egy kutyát. Muszáj megtennie, mert a tiszti becsület ezt várja tőle, de meghallja, hogy zaklatod a feleségét, azt hiszem nem kell majd bíztatni, hogy megtegye amit kell.

- Te nyomorult, aljas, kegyetlen - sziszegte Adolphe a tehetetlen dühtől fuldokolva
- Egy szót se többet! - rivallt rá Gertrude - Elég volt belőled! Azt hiszed mindent eltűrök? - a mondandóját azonban nem tudta folytatni, mert kitárult az ajtó és beviharzott rajta egy meglehetősen csapzott öreg hölgy. Úgy nyolcvan éves lehetett, hosszú, fekete ruhát viselt, a haját ugyanolyan magas kontyban hordta, mint Gertrude asszony. Köszönt majd leült az asztalfőre, és neki látott az elétálalt reggelinek.
- Jó reggelt anyuka, jól aludt? - köszöntötte Gertrude, madameGingembre-t az anyósát
- Nem igazán - mondta a hölgy - Egy csapat huligán randalírozott a kapuban hajnalban. Olyan hangosak voltak, hogy felébredtem rá. Odamentem, hogy megnézzem mi történik és azt láttam, hogy egy ember fejjel belezuhant a kukába és csak a lába látszott ki, amivel mulatságosan kalimpált a levegőbe. Nagyon szórakoztató látvány volt. Nahát fiam te itt vagy? - fordult Adolphe felé - Miért van rajtad Pierre pizsamája és köntöse?

- Adolphe itt töltötte az éjszakát anyuka - mondta Gertrude unottan
- Csak nincs viszonyotok? - kérdezte a nagymama olyan ártatlan hangon, mintha a világ leghétköznapibb dolgára kérdezett volna rá
- Nem anyuka nincs viszonyunk - felelte Gertrude türelmesen
- Akkor miért aludt itt? Az a patás trampli végre kidobta?
- Nem anyuka, nem dobta ki
- Ne is törődjetek velem - vágott közbe Adolphe - Nyugodtan, mintha itt se lennék
- Hagyd rá drágám - legyintett Gertrude - Öregszik szegény, légy vele türelmes. Kér anyuka egy kis kávét?
- Nem köszönöm, reggel soha - mondta a hölgy - Fairefeu keverjen nekem egy Jack Rose-t, de ne tegyen bele túl sok citromot
- Hogy képes nagymama kora reggel brandy-t inni? - csóválta a fejét Heloise
- Szegény anyám is ellenezte - bólogatott az asszony - Ő mindig White Lady-t ivott. Csodálkozom Gertrude, hogy vagy képes reggelente ezt szörnyű löttyöt inni - mondta a menyének és undorodva a kávéscsészére nézett - Ha ilyen sógorom lenne, mint az én Adolphe fiam, reggeltől estig innék
- Most is azt teszi - suttogta Heloise
- Csend legyen - mordult rá az anyósa
- Köszönöm a reggelit - mondta Adolphe dühösen és kiviharzott a szobából
- Biztos nincs viszonyotok? - kérdezte a nagymama újra, most már kicsit gyanakodva
- Ugyan, hogy gondolja anyuka? - válaszolta még mindig szelíden Gertrude
- Nem ti lennétek az elsők. Jómagam is gyengéd érzelmeket tápláltam a sógorom Douanier ezredes iránt, amíg el nem ment a háborúba
- Melyikbe?
- Hát a krími háborúba!

A beszélgetés azonban félbeszakadt, mert megérkezett az ebédlőbe a család többi nőtagjai, Antoinette, Edith és Marie.
Antoinette, alacsony, gömbölyded lány volt, a Doaunier-ek koromfekete haját és nagy, ártatlan szemeit örökölte. A lány csecsemő kora óta nevelkedett Gertrude asszony féltő szeretete és oltalma alatt, a szülei egy balesetben vesztette el. Az utóbbi időkben sok fejtörést okozott nagynénjének.

Edith és Marie anyjuk fiatalkori tükörképei voltak, vékony csípő, telt keblek, lángoló vöröses szőke, fenékig érő hajkorona. Mindhárom lány másnapos volt, nagybátyjukhoz hasonlóan leroskadtak az asztalhoz. Nem szóltak egy szót sem, némán meredtek maguk elé, amíg Fairefeu, Lierett és Douzarbes eléjük nem rakták a kávéjukat és a másnaposságra készített nem túl bizalomgerjesztő koktélt.
- Na kis napsugaraim - csapott Gertrude az asztalra - Kertem három legszebb rózsája, miért kókadoztok annyira?
- Muszáj meginnunk ezt a borzalmas kotyvalékot? - kérdezte halkan Edit -Ez büdös
- Nem emlékszem, hogy kérdezte volna bárki is a véleményed - torkolta le az anyja - Ez most orvosság, meginni.
- Szerintem adj nekik egy fél pohár Margaritát, az általában használni szokott - mondta a nagymama

- Még csak az kellene - intette le Heloise - Igyátok meg lányok, jobban lesztek tőle - próbálta kicsit kedvesebben meggyőzni a lányokat - El fog múlni a hányingeretek tőle
- Ne akarjátok, hogy én öltsem belétek - mondta Gertrúd hidegen
- Asszonyom - szakította meg a beszélgetést Fairefeu - Denise asszony megérkezett. A szalonban várja.
- Már csak ez hiányzott. Veletek majd később számolok, ha kicsit magatokhoz tértetek várlak titeket az irodában. - mondta a lányoknak, majd felállt és elindult a szalonba.