Egy vámpír naplója (1. részlet: New York)

1991. április 14. New York, este 8:01

„Tegnap megtaláltam a régi naplóm és ez valahogy írásra késztetett. Vicces visszaolvasni a régmúltat. Rengeteg emlék tört elő, míg lapozgattam az oldalakat. Kicsit mérges is voltam magamra, még hogy ennyi szamárságot leírni! Legszívesebben a sarokba hajítottam volna az egészet, vagy ami még jobb, egyenesen bele, kandallóm tüzébe. Mégse tettem. Végülis, mégiscsak az én emlékeim vagy mifene. Bár igazából ne lennének azok. Bőven elég nekem, hogy arra emlékszem milyen a halál minden egyes pillanata. Ah… hát mi a nyavalyának kellett pont akkor és pont így? Na de mindegy, kétszer meghalni azért mégsem járja. Pedig milyen szívesen átélném újra. Éreztem a halál ízét, éreztem, ahogy megérintett bársonyos bőrével, megsimogatott, majd egy hirtelen mozdulattal a túlvilágra lökött. Emlékezetes időszaka volt az, az életemnek. 1629… na, igen a szép idők emléke. Nem sok embernek adatik meg, hogy meghaljon és újjászülessen, mindezt nemhogy egy napon, de szinte ugyanabban a pillanatban. Ennek az életnek is megvannak, a szépségei én mégis utálom érte a mesterem…”

1991. április 15. New York, este 7:40

„Ekkora marha nincs még egy ezen a bolygón… Főleg nem ilyen, mint én. Néha az, az érzésem, hogy mindenki csak velem akar kiszúrni. Kedvem lenne most valakit jó alaposan megverni, ehelyett mit csinálok? Itt ülök a négy fal között és egy füzetbe firkálgatok, na, ez még az én szememben is beteges. Na, jó, tudjátok mit? Megyek és megnyitom az én kis privát dühöngőmet. Mondjuk, azzal kezdem, hogy átrendezem a szobám…
Újra itt! A küldetés teljesítve, szoba romokban én meg vagy fél órán keresztül bőgtem a sarokban… Ki érti ezt? Körbe nézek a szobában, minden darabokra törve. Furcsa módon ezt az asztalt és a széket meghagytam, ez már tényleg a röhej tárgya…”

1991. április 16. New York, este 6:41

„Ah, szörnyű egy álmom volt az éjjel, ami nem is érdekelne igazából, ha nem jutnának eszembe azok a képsorok újra és újra még így nappal is. Még a hideg is kiráz ettől. Komolyan mondom, ha szőrös lenne a hátam most az összes szőrszálam égnek meredve fogná be valamelyik tv csatorna adását! Remélem legalább valamelyik pornócsatornáét…
Istenem, már megint sírok, de most a röhögéstől. Esküszöm, ez jobban fáj, mint a halálom. Jaj, mért nem szólsz, hogy téged ez nem érdekel? Mi? Nem értem! Az álmom? Most tényleg meséljem el? Na, jó legyen, de, csak mert ilyen szépen mosolyogsz! Lássuk mire is emlékszem belőle:

Sötét volt. Valami elhagyatott helyen lehettem talán, de igazából nem tudom. Ez a része nem rémlik olyan tisztán. Lépteket hallottam magam körül. Rengeteget. Közeledtek. Semmit nem látok. Egyszer csak hátrafordultam, hatalmas lángok csaptak fel a magasba. Sikolyok zaja törte meg a tűz ropogását. Nem bírtam nézni, elfordultam. A másik irányban akartam futni, hogy valami kiutat leljek ebből a képtelenségből, ám ekkor vérfolyam szelte ketté utam. Tajtékzott a vörös áradat, s minden egyes hullámzásnál beterített engem a friss vérrel. Megízleltem, és undorodva köptem ki minden cseppjét, mely hirtelen a számba került. Keserű vér volt az, a romlás és pusztulás vére. Vámpírként sokfajta ízt éreztem már, de ilyet még nem. Undorodtam tőle, menekülni akartam, de akkor már körbe zárt a vértenger. Kiabáltam, könyörögtem, de ő meg sem hallotta. Dühösen hömpölyögve nyelt végül magába. Ekkor riadtam fel, de azt az ízt még most is érzem. Azt hiszem, ideje lenne leöblítenem…”