Egy utunk hazafelé

Egy isten háta mögötti kis városból, Vésztőről indultunk vonattal a barátommal haza. Igazából csak nekem volt hazafele vezető az út, mert akkor én már régen békéscsabai lakos voltam. Számomra Vésztő jelentette a szülővárost. Tizennégy évig éltem ott, és ballagásom után két héttel a nagy, színes buborék, ami a vésztői életemet jelentette, hatalmas robbanással kidurrant. Édesanyámmal lakom már nyolc éve. A nyolc év alatt anya több férfival is próbált normális kapcsolatot kialakítani, de a költözés pillanatában szerelmi élete nem túlzottan volt, ahogy nekem se. Így hát szépen kettecskén bepakoltunk egy lakótelepi, harmadik emeleti kis lakásba, és ott is egyre boldogabban éltük életünket. Mindketten kerestük a megfelelő társat, de nekem valahogy a békéscsabai életmódot folytató fiatalokból nem igazán kellett az ízelítő. Jó formán egész nyáron a szobámban ültem. Tanév kezdéskor volt egy rövidke kapcsolatom, de a fiú vésztői volt, és nem sokat tudtunk találkozni, úgyhogy inkább abba hagytuk az egészet, és maradtunk csak barátok.
Az iskolában az első két hónap pokoli volt számomra. Szinte mindenkit utáltam és éreztem, hogy vannak egy páran, akik szintén utálnak engem. Ez az első félévig semmit sem változott, sőt a második félévben sem. Ez annyira nem zavart, az viszont annál jobban, hogy rettenetesen magányos voltam. Pedig akkor már voltak barátaim, anyukám megoldotta a munkahelyén, hogy többet lehessen velem, és minden hétvégén Vésztőn voltam a nagypapámnál. A karácsony szépen eltelt békességben, csak ez a párkapcsolati hiányosság volt zavaró az egész ünnep alatt. Itt volt a szilveszter és én azt Vésztőn ünnepeltem meg legjobb barátnőmmel és egy nagyon régi barátommal. 2009. december 31-től 2010. január 02-ig minden este buliztam. 2-án este egyedül mentem fel a régi törzshelyünkre.

Éjfélig szinte senki sem volt ott, de éjfél körül betoppant az unokanővérem és unokabátyám. Jött velük egy helyes, nálam egy kicsivel magasabb, kék szemű, sötét barna hajú srác is. Mint utólag megtudtam, az unokabátyám osztálytársa volt ennek a fiúnak a nővére. A helyes jövevény huszonkettedik életévét fogja tölteni márciusban és nincs párkapcsolatban, alkoholmámorban úszik és nagyon önfeledt, akárcsak én. Ő a város egyik végében lakott, akárcsak most. Én pedig a város másik végében tanyáztam a nagypapámnál. Az a kedves tekintetű hódoló mégis haza kísért, pedig gyalog volt. A kapuban megtörtént az első csók, ami félelmetesen lázba hozott és nem akartam, hogy vége legyen. Ott akartunk maradni a kapuban örökre, a nagy hóviharban. Én másnap a délutáni vonattal mentem vissza Békéscsabára a barátnőimmel. Megbeszéltük, hogy kijön elköszönni és én csak akkor voltam hajlandó megadni a számomat, ha tényleg kijön az állomásra. Izgatottan vártam az indulást az állomásra.

Amikor megérkeztünk úgy pattantam ki a kocsiból, mintha kötelező lett volna. Ő ott állt összefagyva, vékonyka hóréteggel a haján, csillogó szemmel. Számot cseréltünk, majd barátnőimmel megvettük a jegyeket vissza Csabára. Azóta nem sokkal kevesebb, mint hat hónap telt el, s most megint itt vagyunk az állomáson, és megint jegyet veszünk vissza Békéscsabára. Nem sokkal a vonat indulása után a barátom kezébe került egy irományom és teljesen meg volt döbbenve azon, hogy én írok. Nagyon tetszett neki a történetem, de ezzel annyiban is maradt a csodálat. Ő zenét hallgatott, nekem pedig támadt egy ötletem, és mivel nem akartam megzavarni a zene hallgatás közben, nem szóltam neki, hanem leírtam egy papírra a kérdést:
- Kíváncsi vagy, hogy tudnám leírni azt, ahogy itt ülünk és bámulunk egymásra?
Nem válaszolt a papíron keresztül, hanem kedvesen elmosolyodott és bólogatott, hogy csak tessék, mutassam meg magam, hogyan írok élesben... És neki láttam:

"...A vonat hangosan zúg, de a fiú ebből nem sokat érzékel, zenét hallgat. A lány közben szorgosan körmöl, ezért neki minden egyes betűért meg kell küzdenie. Barátja feladta az álmosító rázkódás elleni harcot, s most szerelmét nézi bágyadtan. Olyan mámorítóan figyeli, mintha most találkoztak volna először és a fiú azonnal beleszeretett. Hirtelen felpillant a lány, és ahogy tekintete találkozik ezzel az édesen kacagó szempárral, rettenetesen elszégyellte magát. Fülig pirult, s még el is fordult, hogy kedvese ne lássa kínos zavarát. Amikor félve visszapillantott, a fiú a szemközti ablakon át meredt a távolba. Tiszta kék szemében szinte táncoltak a visszaverődő fények. Varázslatosan tündöklött a lány előtt ez a csodálatos pillanat... "

Ilyennek éreztem ezt az utazást, és szívem legmélyén tudtam, hogy ezt az emléket nem veheti el tőlem senki, de most mégis úgy éreztem, hogy mindenkivel meg akarom osztani ezeket a kellemes perceket.