Egy szerelem története III.

3. fejezet

Lily alig kapott levegőt. A klubhelyiséget meleg fénybe vonták a kandalló táncoló lángocskái, de az ő szíve mintha megfagyott volna. „Nem lehet… nem lehet…” – kapaszkodott a gondolatba, de csak James szemébe pillantott, és az elmélet szertefoszlott. A fiú összetörten, szomorúan állt a kerek klubhelyiség közepén. Lily érezte, hogy a könnyei ismét végigfolynak az arcán. Meghalt? Julie meghalt…?
James szemét is könnyek lepték el, odatámolygott a puha, piros kanapéhoz, és lerogyott rá. Szabad utat engedett a zokogásnak, teste rázkódott, és úgy markolta a haját, mintha egyedül abba kapaszkodhatna, hogy el ne veszítse önmagát. Lily odasétált mellé, gyengéden lefejtette az ujjait a hajáról, és szorosan átölelte. Egymás vállán sírtak, egymást vigasztalták, míg el nem nyomta őket az álom…

James úgy ébredt, hogy nem tudta hol van. A hatalmas üvegablakokon a nap vöröses fénye hatolt be, hajnali öt körül lehetett. A nagy, kör alakú szoba fala bordó volt, aranykeretes képekkel, és oroszlános gobelinekkel. Néhány sötétre pácolt könyvespolc is álldogált a fal mentén, az ablakokkal szemben pedig míves márványkandalló állt. A kandalló körül szétszórtan, kis csoportokban, kényelmes, piros fotelek és kanapék voltak, néhol egy-egy kis asztallal. Összességében otthonos látványt nyújtott a kissé rendetlen, belakott helyiség. A fiú nehéznek érezte a karját, hát megpróbálta elmozdítani, ekkor azonban egy vörös hajfürt csillant meg a nappali fényben. Lily Evans ott aludt mellette, fejét a vállára hajtva. A lány szeme piros volt, bizonyára sírt. James lassacskán visszaemlékezett a tegnapra, eszébe jutott, hogy veszekedett Lilyvel, aki úgy felbosszantotta, hogy elárulta (inkább elordította) neki, mi is történt. Ezután – James kissé szégyellte magát érte – ő sírt, Lily pedig vigasztalta, miközben ő maga is zokogott. Azután valószínűleg elaludtak a fáradtságtól. James rámosolygott a békésen szuszogó lányra, és megsimogatta a hátát. Lily elmosolyodott álmában, és közelebb húzódott Jameshez.
„Mit meg nem adtam volna ezért, hogy Lily Evans így aludjon a karjaimban... De ezt nem. Ilyen áron soha… - gondolta.”

Lily lassan kinyitotta a szemét, és felfedezte a környezetét. Majd pillantása a mellette ülő, révedező Jamesre esett, és villámgyorsan odébb csusszant. Rettenetesen zavarban volt.
- Én… James, kérlek… ne haragudj rám. Sajnálom – dadogta. – Igazad volt. Nem tudok én semmit.
„Megbocsátottunk egymásnak, erre én mindent elszúrok! Rám se néz, biztos, hogy szörnyen haragszik…” – azonban nem merülhetett mélyebbre az önvádban, mert James közelebb jött, és hirtelen átölelte. A lány tágra nyílt szemekkel nézett a kócos fekete buksira, ami a vállán nyugodott.
- Ne sajnáld. Neked is igazad volt. Te itt voltál, amikor kellett. Erre volt szükségem, Lily. Köszönöm. Köszönöm, hogy itt vagy – suttogta.
Lily könnyes szemekkel simogatta meg a haját. „De furcsa, mindig azt hittem, hogy valami szerrel kócolja össze. Pedig puha, és magától ilyen borzas…”
- James… elmondod, hogy történt?
A fiú kibontakozott az ölelésből, és fürkésző tekintettel nézett a lányra, aki kicsit belepirult az átható tekintetbe. „Lehet, hogy megint túl messzire mentem?”
- El. De nem most. Most nem bírnám – mondta végül.
- Rendben. – Lily mélázva kezdte fésülgetni az ujjaival a haja végét. James megbűvölten nézte a fényes, aranyló-vörös fürtöket, amik a lány fehér ujjai között futottak végig. Gyönyörű – akarta suttogni, de egy hang sem jött ki a torkán, csak nézte tovább a lányt. Ebből a furcsa állapotából az zökkentette ki, hogy a megfigyelt személy óvatosan megszólalt.
- James?
- Igen?
- Akkor… akkor mi most barátok vagyunk? – kérdezte félénken, kinézve az ablakon.
„Hol van az akaratos, bátor Lily? – kérdezte magától a lány. Miért vagyok ilyen félős kis nyuszi?”
James boldogan rámosolygott Lilyre, azzal az igazán helyes mosolyával, amit Lily eddig nem nagyon látott rajta.
- Igen, hát persze.
Lily szintén ragyogó mosolyt küldött James felé. Miközben a szeme majd’ leragadt.
- Öö, izé, Lily, el kéne menned aludni. Kicsit fáradtnak tűnsz – közelítette meg óvatosan a témát a fiú.
- Hm? Talán igazad van… igen, most felmegyek aludni. Majd találkozunk, James. – Azzal odalépett a fiúhoz, és megpuszilta az arcát, majd felcaplatott a hálóterembe. James nagy szemekkel nézett utána, miközben ujjait újra meg újra végigfuttatta a lány csókjának a helyén.

Lily másnap egészen kipihenten, és meglepően korán ébredt. Reggel hat óra volt, barátnői még mindig az igazak álmát aludták. Óvatosan, a legkevesebb zajt keltve kimászott az ágyából, elsimította a paplant, és csendben felöltözött. Egészen világos volt, az aranyló napfény szépen megvilágította a lányok hálótermét. Lily megfogta a kis kancsót, bement a fürdőbe, és teleengedte vízzel, majd visszavitte, és töltött a poharába. Kikortyolta a tiszta folyadékot, és mivel nem volt jobb dolga, reggelizni sem akart még, úgy döntött sétál egyet a kastélyban. Felcsatolta a prefektusi jelvényét, megfésülködött, és halkan kiment a hálószobából.

A klubhelyiség pontosan úgy festett, ahogy pár órával korábban otthagyták. A zsarátnokok még izzottak kissé, Lily a márványkandalló elé guggolt, és piszkálgatni kezdte a megfeketedett kis fadarabokat. Majd feltápászkodott, talárjába törölte a kezét, és elhagyta a kerek termet.

A kastély néma volt és nyugodt, a vörös lány léptei hangosan visszhangzottak az ódon falak között. Séta közben meg-megállt, kinézett az ablakon, és megfigyelte az éledező természetet. A napfény csillogott a tó tükrén, kiemelte zöldellő fákat, a gondosan ápolt füvet. A fiatal fúriafűz lágyan ringatózott a könnyed szellőben, a madarak csicseregtek, és pillangók röpködtek a bokrok között. A kép egyszerűen idillikus volt. Lily mosolyogva folytatta az útját, habár mintha egy sötét árnyék nehezedett volna rá. Egyszerre volt nagyon boldog, és végtelenül szomorú: nyert egy barátot, de el is vesztett egyet. A megrázkódtatás még mindig élt benne, egyre csak az őt ért tragédia járt a fejébe. „De ez még mindig jobb... - súgta egy kis hang a fejében - ez még mindig jobb, mint az a fájdalom, amit Jamesnek kellett átélnie.” Őszinte sajnálatot és meleg szeretetet érzett a fiú iránt. És azt is érezte, hogy más érzéseket is táplál iránta. Nem csak baráti szeretetet és részvétet… ó, nem. Kellemetlen volt beismernie, még saját magának is, hogy pontosan annyira szerelmes James Potterbe, mint az elmúlt év végén.

Egy óra mászkálás után úgy döntött, ideje megtöltenie korgó gyomrát, így hát a nagyterem felé vette az útját, és hamarosan el is ért a széles márványlépcsőhöz, ami az előcsarnokba vezetett. Barátnői már az asztalnál ültek, és mikor csatlakozott hozzájuk, szemrehányóan néztek rá.
- Mégis hol voltál? – kezdte Emma. – Eléggé megijedtünk, mikor nem találtunk az ágyadban! Egyáltalán aludtál te a hálótermünkben? És hol voltál az éjjel? Tudom ám, hogy nem jöttél fel éjfélig, talán még utána se…
- Hé, hé, Emma! – szólt rá Alice, mielőtt nagyon belemelegedett volna. – Állítsd le magad. Nincs ideje válaszolni. De azért hallgatunk, Lily! Ki vele, hol csavarogtál?
- Vagy mondjam úgy, hogy [d]tekeregtél[/d]? – nézett Emma szúrósan barátnőjére.
Lily elpirult.
- Én… én csak… olvastam. Sokáig. Észre sem vettem, hogy milyen nagyon eltelt az idő. Aztán… sétáltam egyet a kastélyban. És… ennyi. – fejezte be sután, remélve, hogy a lányok elhiszik ezt az átlátszó kis hazugságot. Ám Emmát nem lehetett olyan könnyen átejteni.
- Na peeerszeee, én meg húsvéti nyuszika vagyok! Valld be, hogy Jamesből próbáltad kiszedni, mi baja! – kardoskodott.
„Jaj, Emma, ha tudnád, hogy nem csak próbáltam…” - gondolta magában Lily. Ennek ellenére próbált ellenkezni.
- Ne-nem tudom, mit akarsz ezzel, de nem igaz. Csak nem figyeltem, és kész.
- Ne játszadozz már, Lily Evans! Bökd ki, hogy mit csináltál Potterrel!
Lily arcán két piros foltocska jelent meg.
- Jó, jó. Semmit se csináltam vele. Csak győzködtem, hogy mondja el, de nem hallgatott rám, egyszerűen elment. Aztán még sokáig gondolkodtam, elaludtam a kanapén, azután meg felmentem. A reggelről igazat mondtam. – hadarta el Lily. Emma fürkészve nézett a smaragdzöld szemekbe, amelyek ártatlanul csillogtak – legalábbis Lily ezt remélte –, aztán nagyot sóhajtott.
- Jó, hiszek neked. De ez akkor is fura!
Lily vállat vont, és belefogott a reggelijébe.

James könnyebb szívvel, és vidámabban ébredt a szokásosnál. Megropogtatta a nyakát és a kezét, majd kimászott baldachinos ágyából, és ráköszönt a zokniját kereső Siriusra. Az abbahagyta a szoba felforgatását egy tiszta zokni után, és rámeredt barátjára.
- Hát téged meg mi lelt? Mintha kicseréltek volna… - hitetlenkedett. Hát elment a búskomor, csendes James, és visszatért a régi? Ám tudta, ez nem lehet ilyen egyszerű. – Mi történt az este?
- Óh. – James egy kissé elkomorodott, kibámult az ablakon. – Semmi különös. Csak… beszéltem Lilyvel.
Sirius összevont szemöldökkel nézett rá.
- Elmondtad neki? – kérdezte csendesen.
- Gyakorlatilag kiszedte belőlem. Csoda, hogy nem ébredtetek fel.
- Hát, azt meghiszem, főleg, ha olyan „evansösen” történt az a faggatás.
- Igen. – James most a padlót fürkészte, mintha valami roppant érdekeset fedezett volna fel rajta. A világért se vallotta volna be legjobb barátjának, hogy egymás vállán bőgtek, ő, és Evans. Annyira szégyellte, hogy legszívesebben elfelejtette volna. És azt sem szívesen ismerte be, hogy mennyivel jobb neki, hogy már Lily is tud róla…
- Mindent tud? – szakította ki az elmélkedésből Tapmancs.
James rápillantott.
- Nem. Csak annyit… hogy… hogy ő már nincs.
Sirius odalépett a fiúhoz, és megszorította a vállát. Az, hogy James képes volt így beszélni a húgáról, már nagy előrelépés volt.
- Értem, pajti. Jól tetted, hogy elmondtad neki.
James bizonytalanul bólintott.

- Na jó, ki vele. Nekem elmondhatod, Lily. – szorította sarokba Lilyt Alice, rúnatanra igyekezve. Emma nem volt velük; neki jóslástan órára kellett menni. – Most nincs itt az a kis pletykafészek, hát beszélj! Tudom, hogy nem mondtál el mindent, Lily.
A lány habozott. Mondjon el mindent Alice-nek? Ők ketten első óta kebelbarátnők voltak, Emma csak később csatlakozott a kis baráti körhöz. Alice mindent tudott róla, bármit elmondhatott neki, megbízott benne, és úgy szerette, mintha az édes testvére lett volna. Ám ez mégis… de úgyis megtudná…
- Kérlek, Lily. Tudni szeretném – nézett rá esdeklő tekintettel Allie.
- Óh, a francba is! Sikerült kiszednem belőle, mi a baja.
Alice tágra nyílt szemmel meredt rá, majd lehajtott fejjel, csendesen szólt:
- Azt hiszem, én is tudom. A rokona volt a diák, aki…
- A húga volt. – válaszolt Lily szomorúan.
- Te jóságos Merlin! Ju-Julie? Ő… jaj, Istenem! – Alice az ajkába harapott, de nem tudta visszafojtani a könnyeket, melyek végigperegtek az arcán.
- Ismerted?
- Igen. Nagyon kedves lány volt… kedves barátnőm volt. Szegény James. El tudom képzelni, mit érez… - suttogta.
- Érthető már, hogy miért lett olyan komoly, ugye? – kérdezte Lily, majd hirtelen megragadta Alice kezét, és szinte kérlelte: - Alice, muszáj segítenünk neki. Segítenünk kell, hogy túllépjen ezen a fájdalmon. Hogy újra a régi lehessen… vagy legalább hasonlítson a régire. Ugye, te is így érzel? Én is tudom, milyen elveszíteni valakit, de bele sem merek gondolni, milyen lenne, ha Tuney… rosszban vagyunk, de én összetörnék, ez biztos. Ugye, mellette állunk…?
Alice megszorította Lily kezét.
- Hát persze, Lily. Elvégre, mire valók a barátok?

Mikor a lányok beestek a tanterembe, a professzor már el is kezdte a legújabb anyagot, és rájuk sem hederített, annyira belemerült a magyarázatba. Lily és Alic óvatosan, halkan kipakoltak, és úgy tettek, mintha mindig is a helyükön ültek volna. Lily már másolni kezdte a táblára írt szöveget, mikor papírgalacsin koppant a hátán, majd landolt a földön a lábánál.
Lehajolt és felvette, majd letette maga elé, és körülnézett. Sirius Black gyanúsan ártatlan képpel üldögélt, James pedig szorgosan jegyzetelt. Lily el sem tudta képzelni, mi okból vették fel a rúnatant, de nem volt ideje ilyesmin töprengeni, meg kellett tudnia, mi áll az üzenetben. Sietve széthajtotta a papírt, és épp nekiállt volna kibogarászni a tartalmát, mikor Virglin professzor hátrafordult, és egyenesen Lilyékre nézve így szólt:
- Tíz pont a Griffendéltől a késésért, és kisasszony, eszébe ne jusson elolvasni azt a fecnit!