Egy returt a pokolba, lesz szíves!

- Rendben, de tudja!? Csak két napig érvényes.
- Nincs szándékomban tovább maradni.

Az út hosszú volt. És valóban: a kövek… hm, mindegyikre az volt írva – jószándék. Első észlelésem az volt, hogy holmi őrjítő hőnek és melegnek nyoma sincs.
- Mondjuk úgy, annak hűlt helye! – pofátlankodott bele valaki a gondolataimba.
- Üdv. Miután kimásztál a fejemből, elárulnád, hol találom Belzebúbot?
Az alak fulladozó vihogásba kezdett.
- Belzebúb….hát, ez kurva jó… Belzebúb… megszakadok…
Megvártam, amíg kitombolja magát. Aztután így folytatta:
- Látod, méltó vagy a helyhez. A humorod pokoli. Szóval Belzebúb. Én lennék az. Mit gondoltál, kivel fogsz először találkozni? Egy révésszel, aki elvisz hozzám, vagy holmi elkárhozott lélekkel? Hát nem. Én fogadom az idetérőket, hisz jó házigazda vagyok. De ezt a Belzebúbos hülyeséget felejtsd el! Ne is szólíts sehogy. Egy név sem illik rám, ne is erőltessük hát a cimkézést.
- Rendben – mondtam egykedvűen. Nem nagyon hatott meg a monológja. - Nos. Nem tudom, tudod-e, de azért jöttem, …
- Hogy megnézd magadnak, mizujs erre. Hogy el tudd dönteni, érdemes-e jókisfiúnak lenni odaát, nálatok.
- Kezdem unni ezt a gondolatolvasósdit – mondtam lehangoltan.

Ahogy vezetett körbe, mindenhez, amit láttunk, hozzáfűzött valamit. Idős néniket, akik a tömött villamoson lelkiismeret-furdalást gerjesztve néznek, hogy ugyan hogy van pofám ülve maradni, nem láttam. Se azt a köcsögöt nem találtam sehol, aki lekevert kölyökkoromban egy sallert az utcai könyvbódéja mellett, mert azt hitte, a könyv, amivel elindultam, azért maradt a kezemben, mert el akartam lopni. Pedig nem. Na, szóval őt sem láttam sehol. Sőt. Józsi bácsi a szomszédból, aki minden áldott este részeg üvöltésekkel tudatta a világgal, hogy ő bizony él és létezik, sőt, hogy csak a bort szereti tisztán, mert a sört, azt, piszkosul, szerintem ő sem volt ott, elkárhozva. Viszont. Megálltunk egy ajtó előtt, amin a következő felirat virított: „Hitükbe fulladt ostobák”.

- Na, fiam. – karolta át a vállam, ő, aki nem szereti, ha nevén nevezem. – Ez itt a lényeg. Ide kukkants be, és elmondhatod majd magadról, hogy érdemes volt ideruccanod.
Kinyitottam az ajtót, majd kíváncsian beléptem. Megdöbbentő. Vakító fényesség, táncoló, hárfázó angyalok, szférák zenéje, szeráfok, fodros felhőcskék, fehér ruhákba öltözött, csodaszép, zöld mezőn virágokat szedegető, békés lelkek mindenütt. Megdörzsöltem a szemem. Hallucinálok? Vagy csak ugrat ez a hülye? Nem értem. Idegenvezetőm valószínüleg ismételten felfogta a gondolataimat, mert kitört belőle a jóízű nevetés.
- Röhej, mi? – kérdezte. - Nem, nem ugratlak. Ti, emberek, ti ugratjátok magatokat. Nekem soha nem lenne ilyen humorom, mint nektek.
- Nem értelek.
- Menj, vegyülj el! Tölts el itt ezen a részlegen néhány órát (nevezzük óráknak, valójában időn túli időtöltés lesz), aztán érted jövök, és folyt köv.

Elindultam hát az üde fűszálakkal tarkított réten, és próbáltam én magam is boldognak hatni, nehogy kitűnjek onnan, nehogy meglincseljenek engem, aki nem mer önfeledten boldog lenni. Még vigyorogtam is. Ahogy nézelődtem, és keresgéltem, kit szólítsak meg, megpillantottam egy kutyájával játszó középkorú férfit. Először csak figyeltem őt, nem akartam azonnal megzavarni. Jó sokáig néztem, de minduntalan ugyanazt csinálta: eldobott egy botot az ebnek, és amikor az visszahozta, megsimogatta a fejét, majd azt mondta: „okos kis kutya, jó kis kutya!” Nagyjából kétszázadjára ismétlődött ez meg, mire rászántam magam, hogy megzavarom idillikus időtöltését.

- Jónapot. – nem tudtam, hogyan kellett volna ott köszönnöm, ez jött.
- Isten hozott, testvérem!
Aha, ekkor már tudtam.
- Tudja, én itt csak látogató vagyok, és nem nagyon értem ezt az egészet. Megmondaná – habogtam bizonytalanul – , hogy ez hogy lehetséges? Mennyország a pokolban???
A férfi kétségbeesetten térdeborult, sietve háromszor keresztet vetett, majd miután elmondta kétszer a „Mi atyánk-ot”, hadarni kezdett:
- Uram, kérlek, látod lelkem, nem kárhozom, hiszek Tebenned, ne kísérts, nem kárhozom, hiszek Tebenned, Uram, kérlek… - ésatöbbi.
- Nem, nem, várjon, félreért! Én nem kísérteni jöttem, én valóban csak egy látogató vagyok.
Ezt még elmondtam párszor őszinte tekintettel, s végül, nagy nehezen az uraság némileg megenyhült, de még mindig kétkedve nézett rám.
- Mégis, hogy értette azt, hogy mennyország a pokolban? – kérdezte megrökönyödve.

A következő pillanatban egy angyal termett mellettem. Mikor a fülembe súgta, hogy ennyi ebből elég lesz, rögtön tudtam, kit is takarnak a szárnyak. Mint később elmondta, azért volt szükség beöltöznie – úgymond – , hogy ne zavarja meg az ottaniakat jelenlétével. Kivezetett. Mielőtt bármit kérdezhettem volna, betessékelt egy másik ajtón, amire ez volt írva: „De legalább őszinték”. Beléptem. Megdöbbentő. Dübörgő, vad zene, alkohol minden mennyiségben, magukból kikelt, szórakozó emberek, na és a nők… Annyi gyönyörű, félmeztelen, csábító-csábos istennőt egy helyen azelőtt még soha nem láttam. Sőt. Egyesével sem láttam soha azelőtt olyan gyönyőrű és izgató nőket, mint akkor ott. Hirtelen felpezsdült a vérem, lüktetni kezdett minden sjtem, s porcikám, s már épp idultam volna megkörnyékezni azt a szőke nagymellű ikerpárt, amikor grabancomnál visszarántva, a tudjátok ki, kihúzott a lokálból.

- Csak szeretnéd – mondta kajánul. - Nem, nem. Nem megy ám ez ilyen könnyen. Te itt csak turista vagy, és tudod, milyen szabályt alkalmazunk a turistákra!? Mindent a szemnek, semmit semmi másnak. Különben is. Nem azért jöttél, hogy mulatozz. Hanem hogy levonj valamiféle bölcs következtetést. Hát csak rajta!
- Nem megy. Semmit sem értek. Ez nem is a pokol, vagy mi van?
-Na, azért dereng valami. De ne várd, hogy én most leokoskodjam itt neked az égről a csillagokat – és ahogy ezt kimondta, már ott sem voltam. A pokol és ő, hirtelen tovatűntek, és én újra itt találtam magam. Ideát. Ideát, a lehetőségek földjén. Itt, ahol egyszerre van jelen menny és pokol. Egyszerre lehetek szent és elkárhozott. Itt mehetek jobbra, és mehetek balra. Itt szerethetek, és gyűlölhetek. Itt van hideg, és van meleg. És a túlvilág? Nos, egy biztos. Akárhol is találom majd magam halálom után, meg fogom kérdezni az ottani házigazdát: „Mondd csak, mik közül lehet még választani?”