Egy mocskos asszony dolgai

Fekete Magdolna éppen most lépett ki a kádból, és mámorosan a melegtől és az álmosságtól, arra gondolt, ma talán jó napja lesz. Ám miközben törülközött, feje véletlenül a fürdőszobatükör felé fordult, és megpillantotta benne meztelen, öreg testét, halott melleivel és narancsbőr borította combjaival; ennyi elég is volt hozzá, hogy elöntse a reménytelenség: tudta, hogy már öreg, és hiába próbál az idő árja ellen úszni, az úgyis magával sodorja, míg csak egy hirtelen örvénye végleg el nem nyeli. „Hát itt maradok örökre ebben a poros faluban, egy paraszt feleségeként, két hülyegyerekkel…” gondolta szomorúan. Csak nézte magát, nem bírta levenni a szemét szánalmas tükörképéről: feketére festett szürke haja lenőtt és hullóban volt, akár a falevelek ősszel, arcába a könnyek és az évek kis csatornákat vájtak, és faragták, lemarták itt-ott, ahogyan az eső formálja a hegyeket. A helyzet nyak alatt sem volt jobb: melle és hasa élettelenül lógott, sóvárogva tekintve le a földre, ami alá kívánkoztak, fehér csíkok hálózta vörös combjai pedig, akár a kötözött szalámi; lába és hónalja szőrösebb volt, mint egy átlagos férfié, vörösségük pedig az asszony egykori természetes hajszínét őrizte.

Magdolna csak lemondóan sóhajtott a látványra, és félrenézett. Nemigen voltak már érzelmei. Régen sokat sírt, de azóta elfogytak a könnyei. Szenvtelenül tűrte saját szenvedését, másét meg szinte élvezte; akkor is rest lett volna felkelni a televízió elől, ha ámokfutó tör be a házba, és vérengzésbe kezd. Nem akart már élni, és igazából nem is élt. Közte és a halottak közti egyetlen lényeges különbség az volt, hogy a halottak nem tudták maguktól kezelni a távirányítót, és általában nem ették ki éjjel az egész hűtőt. Az asszony lelke megsebzetten hevert testében, és mint azt minden démonológus tudja, a lelken lévő sebek kitárt kapuként szolgálnak a pokol erői számára.
De a mai nap, a mai nap mégis kicsit más volt, mint a többi. Ugyan csak a mosógépszerelő ígérte, hogy mára jön, Magdolna mégis annyira ki volt szomjazva egy olyan férfi társaságára, aki nem a férje, hogy aznap reggel megmosakodott, megfésülködött, és rendesen felöltözött; egyszóval olyan dolgokat tett, amiket egyébként nem gyakran. Még az arcát is kifestette, habár ahogy végignézett magán, úgy érezte, hiába. A legcsinosabb ruháját vette fel, dezodort tett a hónaljára, és bekenegette a teste déli féltekét is, amit évek óta minden tekintetben elhanyagolt - ő is, a férje is. Volt valami betegsége ott lenn a mosdatlanságtól és az egészségtelen életmódtól, nem emlékezett rá, pontosan, mi, arra ajánlotta a nőgyógyásza ezt kenőcsöt, és bár néhány hete lejárt a szavatossága, mivel Magdolna lusta volt a rendszeres használathoz, majdnem a háromnegyede még ott poshadt a flakonban. Magdolna meg is borotválkozott; - elvégre, motyogta magában, minden megtörténhet - mintha egy több száz éve elhanyagolt kertet gyomlált volna ki.

Majd elterült az ágyán, szétnyitotta a testén a törülközőt, és a szemét lehunyva simogatta magát, álmosan kiterülve a napfényben. Igazi férfiakra vágyott, erősekre, fiatalokra, veszett bikákra. Tizenkilenc éves szűz volt csak, amikor hozzáment Gyulához, puszta kíváncsiságból. Későn érő típus volt, akit még nem igazán érdekelt a testiség. Később jött rá, hogy mekkora hibát vétett. Az esküvő után hamar teherbe esett, de elvetélt, és csak tíz év múlva született meg első gyermekük, akit utána még egy követett. Magdolna eleinte szerette őket, de aztán ahogy a kedélye romlott és egyre szaporodtak a teendők a háztartás körül, meggyűlölte porontyait. A család kettészakadt, és Magdolna egyszerűen levált róluk. Ma is együtt mentek el valahová biciklizni. ők hárman: Betti, Peti és apu, Magdolnát meg sem kérdezték, hogy velük tart-e, nem mintha az asszonyt ez érdekelte volna. Ki nem állhatta sem hájfejű férjét, sem a gyerekeit, akik szakasztott apjukként viselkedtek. A tizenhárom éves Peti és a majdnem tíz Betti, akárcsak Gyula, sosem unatkoztak - legjobban talán az édességevést imádták, fekete foguk mindig őrölt valamit, és hörcsögképük szüntelenül vigyorgott. Ha otthon tartózkodtak, egész nap csak hamisan énekelgettek, ostoba játékokat játszottak, vagy affektálva nyávogták úgy, hogy Magdolna majdnem kiszaladt a világból. Ha néha rászánta magát, hogy ételt készítsen nekik, vágyakozva simogatta a konyhakés pengéjét, és elfantáziálgatott arról, hogy vagy magát, vagy a családját, vagy mindkettőt lemészárolja vele. Nincs ezen mit szépíteni: Magdolna az évek során megőrült, lelkét hatalmába kerítette a gonosz, és ebben az is közrejátszott, hogy Melindával, a szomszédos utca boszorkányával találkozgatott, akiről mindenki tudta, hogy még kislánykorában szerződést kötött a Sátánnal.

Szóval, visszatérve a vasárnap délelőtthöz, amikor is történetünk kezdődik: tizenegy óra körül ¬csengettek, és Magdolna az ablakon kinézve megpillantotta Kovács Gábort, a mosógépszerelőt. Felöltötte legcsábosabb tekintetét, még egyszer megigazgatta magát a tükör előtt, és beengedte a férfit. Alig bírt magával a konyháig, és miközben a férfi a mosógépbe hajolt, lekapta magáról egy szem ruháját, és ott állt fehérneműben, a hideg konyhapadlón.
- Nem érdekel a hülye mosógép, inkább mulassunk – mondta hirtelen, és átölelte Gábort. Az nem tiltakozott; nem ez volt már az első ilyen eset. A falu asszonyai valójában prostituáltakként kezelték a mosógépszerelőket, és azok általában nem tiltakoztak; Gábor is inkább megadta magát a kövér test szédítő hullámzásának, és hagyta, hogy Magdolna (aki legalább húsz kilóval nehezebb volt) leteperje a földre.

II.
Már majdnem három hónap is eltelt a mosógépszerelős affér óta, de Magdolna még mindig nem tudott másról beszélni barátnőjének, Melindának, csak amit Gáborral átélt.
- A férjemmel soha nem szeretkeztem olyan szenvedélyesen, mint vele – mondta– de mindennek megvan az ára. Egyrészt ki kellett fizetnem, pedig hozzá se nyúlt a mosógéphez…
- Nem is romlott el – mosolygott Melinda.
- Mindegy. De van rosszabb is. Most tudtam meg, hogy terhes vagyok… méghozzá szinte egészen biztosan nem Gyulától. A kórházban már nem lehet elvetetni, csak ha nagyon jó okom van rá. De tudod is, milyen az – a faluban ezután majd még jobban kinéznének.
- No, ezen könnyen segíthetünk – felelte a boszorkány, akinek mindig mindenre volt megoldása. Felállt a fotelből, kihúzta az egyik fiókot díszes komódján, és kivett valamit, ami leginkább egy kis piros ceruzára emlékeztetett – ezt rakd fel magadba – nyomta Magdolna kezébe a kis tárgyat - egy órán belül feloldódik, és kilöketi a kis vakarcsokat.
- Köszönöm szépen – mondta Magdolna, aki egyébként már rég Melinda démonainak hatása alatt állt – kipróbálom.

És úgy is tett. Aznap vasárnap volt, tizenegy óra körül. Magdolna épp a konyhában főzött – vizet forralt, amikor hirtelen a hasába vágott a görcs - Peti, Betti és Gyula közben a környéken görkorcsolyáztak. Olyan hirtelen indult el a szülés, hogy még a konyhából sem tudott kiszaladni; megpróbált ugyan, de a földre roskadt, és vérezni kezdett. Nem egy gyermek jött ki belőle, hanem rögtön három; csupasz kis patkányok voltak, a méretük is akkora, a bőrük vértől piroslott, köldökzsinórjuk olyan vastag csak, mint egy fonál. Halk kiáltást hallattak, és Magdolnára pislogtak nagy, fekete szemeikkel, pontosan egyszerre. Magdolna vérzett és iszonyatos fájdalmai voltak, úgy érezte, mintha láva csorogna belőle - aztán kissé lenyugodott, és szemügyre vette a padlón heverő porontyokat és a méhlepényeket. Azon tanakodott, mit kezdjen velük, hova rejtse. Ekkor azonban vidám kiabálást hallott: férje és gyermekei értek haza a görkorcsolyázásból, miközben ő itt ül a konyhapadlón vérben ázva, félájult a fájdalomtól és reszket. Gyorsan, gyorsan, csinálnia kell valamit, mert biztos mindjárt bejönnek valamit inni, meg csokiért, amit egyébként most falt fel. Ekkor a fazékra nézett, és zseniális ötlete támadt. Még úgysem készített semmit ebédre, és a földön heverő, még halkan vinnyogó magzatok egész gusztusosnak tűntek. „Jobb lenne tán, ha kidobnám a kukába, vagy elásnám valahol?”, gondolta. „Jó, lehet, hogy fáj most nektek, kicsikéim, de higgyétek el, az élet sokkal jobban és sokkal tovább fáj”. Azzal bedobott mindent a fazékba, ahol már melegedett a víz, és azonnal fel is forrt; bugyborékok törtek fel a fazék aljáról. De az is lehet, hogy közülük pár halott gyermekei utolsó lélegzetvételének elbocsátása volt. Aztán gyorsan felmosta a vért a padlóról. Kár volt sietnie, mert úgy látszik, senki sem akart bejönni a konyhába. A bezárt ajtón át undorodva hallotta, ahogy bekapcsolódik a TV, Peti és Betti pedig átveszik kedvenc rajzfilmcsatornájukra. Most már szinte teljesen megnyugodott, fájdalma is elpárolgott, és majdhogynem fütyülgetni lett volna kedve; Melinda különös eszközeinek gyakran volt egyébként hangulatjavító hatása is. Körülbelül tíz perc múlva Gyula jelent meg a konyhában, és üdvözlésképp szájon csókolta feleségét, aki igyekezett jó arcot vágni a dologhoz. Akkorra Magdolna már minden nyomot eltüntetett, csak a fazék rotyogott teli magzatkákkal és méhlepényekkel.
- Isteni illatok szivárognak át a nappaliba – mondta Gyula – a gyerekekkel próbáltuk megtippelni, mi lesz az ebéd – a fazékhoz sétált, és zavartan nézegette tartalmát.
- Manóleves – felelte Magdolna gondolkodás nélkül – az éléskamrában kaptam öl őket, zabálták a szőlőt.
- Aha, hát olyat még nem ettem – mondta Gyula kissé elbizonytalanodva. Nem volt különösebben okos ember, csak egy egyszerű paraszt, ráadásul akkoriban a falu népe szentül hitt manókban, tündérekben, egyszarvúkban és egyéb természetfeletti lényekben – én még manót se láttam soha, nemhogy elkapjam. De te ügyes vagy – még egyszer megcsókolta feleségét, azzal elhagyta a konyhát.

Fél tizenegykor Peti és Betti megterített, Magdolna pedig hozta a levest, mellé pedig kenyeret. Mindhárman asztalhoz ültek, és enni kezdtek; lassan, minden falatot alaposan megrágva ettek – hozzá voltak szokva, hogy Magdolna keveset, de jól főzött, minden percét ki akarták élvezni. Csak Peti volt eleinte kissé gyanakvó.
- Mi ez? – kérdezte a kisfiú.
- Manóleves – ismételte el türelmesen Magdolna, mire Peti megvonta a vállát, és belekóstolt.
- Hmm… nagyon finom – mondta végül.
- Ilyet csinálj majd máskor is – kérlelte Gyula.
Ez a mondat már olyan bizarrul hatott akkor, hogy Magdolnából kitört a röhögés; de megakadt a torkán a falat, és röhögése hamarosan köhögésbe csapott át. Hiába csapkodták a többiek a hátát, abban a percben sokkal nagyobb erők munkáltak abban a szobában; halott hármasikrek bosszúálló szellemei. Magdolna saját magzatjának húsába fulladt bele. Így ért véget a mocskos asszony fölösleges élete.