Egy májusi délután

- Nah végre már – szólalt meg az osztály egyszerre, amikor az óra végét jelző csengő megszólalt. Utolsó óra vége volt, így, mint minden barátom, én is hazafelé vettem utamat. Hazaérve az első dolog, amit tettem, hogy bekapcsoltam a számítógépemet és már meg is jelent az MSN bejelentkezési oldala. Még be se léptem, mikor egyik legjobb barátnőm, Andi írt:
- Szia!
- Szia, hogy vagy? – kérdeztem.
- Jól, köszi. Csak azért írtam, hogy megköszönjem, hogy összehoztál Petivel.
- Ohh, ugyan, semmiség – füllentettem, mivel ráment 2-3 hónapom, de az ember szeret segíteni a barátainak.
- De tudod, hogy mindennek meg van az ára. Tudom, hogy nyár vége óta nincsen barátnőd.
- Mire célzol? – kérdeztem és jó sok értetlen smile-t írtam kérdésem mögé.
- Csak arra, hogy a legjobb barátnőm is szabad…
- Ne kavarj be légy szíves! – kérleltem, de már késő volt, mert megjelent a jobb felső sarokban, hogy már nem csak vele, hanem Viki nevezetű legjobb barátnőjével is beszélgetek.

Fél év múlva….

- Szia! Ki vagy? Honnan ismerlek? – írta Viki, mivel az elmúlt 4-5 hónapban nem beszélgettünk.
- Szia, Ricsi vagyok és Andi mutatott be minket anno egymásnak.
- Hát, bocsi, de nem nagyon emlékszem.
- Ok, semmi.
Így aztán szinte nulláról kezdtünk el beszélgetni. Mikor egy pillanatnyi szünet állt be a témában, megkértem, hogy kapcsolja be a cam-jét. Az a kifejezés, hogy tátva maradt a szám, ebben az esetben arra volt módosítható, hogy a földet súrolta az állam.
Milyen fura… - gondoltam magamban - lassan 5 hónapja nem beszéltem vele, most meg úgy tekintek rá, mint ha Ő lenne a Földön az utolsó csoda.

Az elkövetkező két hétben szinte mindennap beszélgettünk akár órákon keresztül. Mindig volt témánk, alig volt olyan perc, hogy ne írtunk volna valamit. Teljes mértékig megbíztam benne és Ő is bennem. Elmesélte a legféltettebb titkait és én is neki az enyémet. Emiatt azonban hamar rá kellett jönnöm, hogy köztünk nem valószínű, hogy több lenne valaha is, mint nagyon jó barátság.

Már beköszöntött a május, mikor egyik délután megcsörrent a telefonom. Mikor megláttam, hogy Ő hív, megremegett a kezem.
- Szia – köszöntem.
- Szia – köszönt vissza, olyan édes hangon, hogy alig tudtam feltenni azt a kérdést, hogy miért hívtál, anélkül, hogy el ne csuklott volna a hangom.
De kérdésemre nem jött egyből felelet.
- Itt vagy Viki?
- Itt – felelte, de hangján érződött, hogy könnyeivel küszködik.
- Mi a baj? Miért sírsz?
- Átvert a barátom – és elkezdett zokogni.
- Ne sírj, hol vagy most?
- Margit-szigeten.
- Ok, tizenöt perc és ott leszek, ne sírj kérlek.
- Rendben, várlak.

Villamossal az út picit tovább tartott, de megérkeztem. Ott várt már a megállóban. Szemei pirosak voltak a sírástól, de így is észbontóan nézett ki. Mivel eddig sosem találkoztunk kettesben – baráti társasággal voltunk – most volt időm jobban szemügyre venni. Háta közepéig érő egyenes, barna haja adott keretet arcvonásainak. Barna őzike szemei pedig valósággal rabul ejtettek. Láttam, hogy Ő is végigmér és, hogy szája sarkában megjelenik egy halvány mosoly. Megtörve az egymásban való gyönyörködést – legalábbis nekem gyönyörködés volt – odaléptem hozzá és besétáltunk a szigetre. Közben elmesélte, hogy megcsalta a barátja és, hogy kidobta Őt. Én próbáltam vigasztalni, aztán arra eszméltem, hogy egy padon ülünk és a hátát simogatom, Ő pedig hozzám bújik. Azt hiszem, hogy ebben a pillanatban bizonyosodott be az a gyanúm, hogy én bizony beleszerettem ebbe a lányba.

Még mindig könnycseppek folytak végig arcán, de már kezdett megnyugodni.
- De minek éljek, ha senkinek se kellek? – kérdezte, s megint könnyei potyogtak a topjára.
- Biztos vagy te ebben? – kérdeztem, mire tekintetünk találkozott, s én meg elvörösödtem.
Erre Ő felült és egy pillanatra azt hittem, hogy elmegy, de nem ez történt, hanem felém fordult és a szemembe nézett.
- Sok lány szemébe néztem már, de ilyen pokoli tekintetet még életemben nem láttam. – csúszott ki számon a gondolatom. Ezen elmosolyodott, majd karjait nyakam köré fonta és megcsókolt. De nem hevesen, hanem inkább érzékien. Majd mikor elválltak ajkaink egymástól felálltunk a padról és kéz a kézben indultunk el a villamosmegállóba.

Mindketten tudtuk, hogy mennünk kell és ráadásul az ellentétes irányba, de egyikünk sem mozdult. Elment tíz, tizenöt, húsz, talán harminc villamos, de mi csak álltunk a peronon és szorosan öleltük egymást. A telefonja csörgése törte meg ennek a nagyon hosszú pillanatnak a varázsát. Anyukája hívta, hogy hol van már, mivel már lassan fél tízet ütött az óra. Gyorsan megnyugtatta, hogy nincsen semmi baja, majd a szemembe nézett azokkal az elbűvölő szemeivel, kacsintott egyet és beleszólt a telefonba:
- Anya, nem baj, ha ma az egyik barátnőmnél alszom?