Egy kis vérrel áztatott szösszenet - 2. rész

Már beköszöntött a tél. Körös-körül a tájat fehér takaró borította.
Az emberek édességboltok előtt nyüzsögtek, hogy szaloncukrot vegyenek, vagy valami olcsóbb cukorkát vásároljanak, amivel feldíszíthetik a fenyőfáikat.
Az ünnepi készülődésük és lelkes hangulatuk szomorú emlékeket ébresztett fel bennem. Eszembe jutottak a szüleimmel való közös Karácsonyunk.
Hogy anyám őszibarack lekváros fánkot sütött az ünnep alkalmából és a fenyőfa alatt sorakozó ajándékok kicsomagolása előtt porcukorral szórtuk meg a fánkot
és aztán megettük a süteményt.
Szüleimet meggyilkolta egy vámpír még tíz évvel ezelőtt. Egy hűvös hajnalon berontott abba a házba ahol mi laktunk és megölte a szüleimet.
Velem nem akart végezni. De én a vámpír után eredtem. A vámpír megállapította rólam, hogy alkalmas lennék én is vámpírrá válni. Nem egyeztem bele rögtön, latolgattam az esélyeimet, majd rábólintottam.

Későbbi évek során vámpírmesterem, Sir Jean oldalán tanultam. Utáltam Sir Jeant az arrogáns lépteitől kezdve a gúnyos mosolyáig, mindent.
Elhatároztam, hogy megölöm a vámpírt. És a megfelelő időpontban be is váltottam, amit magamban eltökéltem.
Megöltem Sir Jeant. Nem bántam meg, amit tettem. Megérdemelte, amit kapott tőlem.
Azóta menekülök. Felfegyverzett testőrség vadásznak vérszívók után. Mostanában megnőtt a vámpírok támadása. A legtöbb élvezetből gyilkol.
Éjszaka indulnak friss csemege után kutatva. A vért szolgáltató emberekre lesből lecsapnak, hogy aztán elfogyaszthassák zsákmányukat.

Kijárási tilalmat rendeltek el. Nemrégiben szemtanúja voltam hogy egy fiatal lány holttestére bukkantak, nem messze a főtértől. Látogatást tettem a városba eleséget gyűjteni magamnak. Egy köpenyt kanyarítottam magamra abban indultam utamra. A falucskában ahol meghúztam magam tyúkokkal táplálkoztam, de egy éjszaka alatt az egész tyúkól tartományt elfogyasztottam és már valami másra vágytam. Szóval a főtérnél sétálgattam és egy húsos szamarat pillantottam meg egy kocsma melletti kis fakerítéshez kikötve, amikor egy sereg felfegyverzett őrség haladt el mellettem. Az emberek borzadó pillantása egy helyre szegeződött. Az asszonyok szájuk elé tartották kezüket, és gyermekeiket maguk mellé rántották. Ujjaimat ökölbe szorítottam és kalapáló szívvel néztem, hogy a hordágyon egy finom lepellel letakarják a testet és néhány szőke hajfürt lóg ki a lepel alól. A lány volt, akit megöltem...

És ahogyan néztem, hogy a testőrség hogy szállítja el a hordágyat a megrökönyödött, ijedt tekintetű odasereglett tömeg előtt, valahogy azt éreztem, mégsem volt bűn megölnöm a lányt... szörnyeteg vagyok...
A híd alatt, ahol meghúztam magam, elég szűkös helynek bizonyult. Még így, hogy a kijárási tilalmat bevezették, így is rengeteg ember járt arra, ahol én meghúztam magam.
Elhallgattam, ahogyan vidáman csevegnek a közelgő ünnepről, és sietős léptekkel keresztül mennek a híd recsegő deszkáin fellettem. Lépteik nyomán a deszkák között havat löktek rám. Mikor mély álmomban egyszercsak egy hideg, nedves hókupac pottyant a fejemre, ijedten ugrottam fel. Vámpírvéremnek köszönhetően valahogy semleges volt
számomra a hőérzékelésem. Nem éreztem sem a hideget, sem a meleget.
Kopott fekete kabátkám és szakadt cipőm nem védtek meg a hideg elől. Ugyanabban a ruhában voltam már hosszú idők óta, amiket tanítómesterem, Sir Jean ajándékozott nekem még régen.
Habár időközben egy másik nadrágra sikerült szert tennem, mivel a régi nadrágomat egy kóbor kutya szétcibálta hegyes fogaival. A kutyát egy rúgással lelöktem magamról és kihasználva az ütés miatti ingatagságát, gyorsan rávetettem magamat és kiszívtam a vérét. A kutya még egy aprót vonyított mire a halál eljött érte.

A kutya megérezhetett rajtam valamit, hogy nem vagyok ember csupán külsőleg tűnök annak, ugyanis amint kiszimatolt engem az orrával, dühösen ugatni kezdett a sikátor felé, ahol éppen megbújtam, és futni kezdett felém.
A rongyossá vált nadrágomat mégsem hordhattam, még akkor sem, ha bujkálnom kellett.
Egy templomi ruha adományozáson csentem magamnak egy nadrágot. Nem volt szép dolog, amit tettem, hiszen a pap színészi fájó hangon felkiáltott, hogy az Úr amennyiben velük van, irgalmazzon meg nekik, és tüntesse el a vérszívó szörnyetegeket a Föld színéről.
A hallgatóság egyöntetűen bólogatott és hálásan rebegni kezdték az imát.
Kissé szégyenkezve húztam magamra az ellopott használt nadrágot. Szűk volt kicsit rám.
Így telt el majdnem félév.

A híd biztonságos rejtekhely volt. A gyomrom már nagyon korgott, de rágcsálók után már hiába kutattam volna, hiszen télen a vastag hóbunda alól egy patkányt se találtam volna magamnak.
Egyszercsak csörömpölés ütötte meg a fülemet. A zaj a fejem fellett hallatszott.
- Erre van valahol - szólalt meg egy recsegő hang és előhúzott valami fényes tárgyat a jobb oldalára erősített tartóból. Egy kardot tartott a kesztyűs kezében.
Elkerekedett a szemem. Vámpírvadászok lehetnek. Rám találtak. Hevesen dobogni kezdett a szívem. Fegyver nélkül vagyok, nincsen nálam semmi, amivel támadni tudnék ellenük, hogy megvédjem magam.
Ekkor ismét fülelni kezdtem. Apró, lassú szippantásokat hallottam... mintha ki akarnának szagolni engem...
Erre a gondolatra még jobban megijedtem. Az erre járó emberek nem láthattak engem, nem vettek észre...akkor ők nem lehetnek emberek...vagyis...
- Itt van alattunk - dörrent egy másik hang.
Azzal zajos léptekkel lefutottak a hídról, hogy üldözőbe vehessenek engem.
Én egy szempillantás alatt cselekedtem. Felmásztam a híd melletti kis lejtős úton és igyekeztem elfutni támadóim elől.
- Arra megy - kiáltotta a recsegő hang tulajdonosa, és a hangja nem hallatszott olyan messziről, amiből arra a következtetésre jutottam, hogy leértek a híd aljára.
A már majdnem térdig érő hóban azonban nehezen jutottam előre, nehezítette a lépteimet.
Az üldözőim minden bizonyára vámpírok lehetnek, de vajon miért keresnek engem, és mit akarnának tőlem.
Egy pillanatra hátra néztem.

A szállingózó hó függönyén keresztül nehezen tudtam kivenni az arcukat, de azt láttam, hogy csak ketten jöttek el értem. Elégedetten láttam, ahogyan a sűrű hótakaróval viaskodnak, és kitartóan igyekeznek a nyomomban haladni, de az apró hópelyhek eléggé meggátolták őket abban, hogy tisztán láthassanak engem.
Aztán láttam, ahogyan a fejüket feltartva kitágítják orrcimpáikat. Ki akarnak szagolni...
Neki rugaszkodtam a hóakadálynak, hogy áttörhessek rajta, de elég lassan haladtam csak előre. És egyre nagyobb éhségem sem segített abban, hogy gyorsabban tudjak mozogni. Már vagy negyedóráig tartó menetelés után, egyre erőtlenebbnek éreztem a lábaimat. Éreztem, hogy lábaim összeroskadnak alattam én meg arccal előre a hóba esek.
Hallottam a hóropogását a lépéseik alatt. Támadóim felém hajoltak.
Hideg,éles pengét éreztem a torkomnak szorítva, de aztán enyhült a szorítás és elsötétült előttem minden...

*

Lassan felnyitottam a szemem. Körbenéztem. Egy sötét, üres helyiségben voltam.
Sóhajtottam egyet és megakartam mozdítani a karomat, ám nem tudtam felemelni.
Ijjedten felnéztem a kezemre és láttam hogy a csuklóm levan szorítva egy vas pánttal az ágy támasztó vasrúdjához láncolva. Összehúzott szemöldökkel a lábamra néztem és láttam, hogy a bokámat is lekötözték.
- Hol vagyok? - tört fel hirtelen belőlem a kiáltás. Érdekes volt újra megszólalnom. Már hosszú ideje - pontosan Sir Jean meggyilkolása óta - nem beszéltem.
Bujkálásom ideje alatt nem volt alkalmam senkivel sem szót váltani.
Ekkor kattant a zár. Az ágy, amihez hozzákötöttek, az ajtóval ellentétes irányba állt, így nem láthattam ki lép be a helyiségbe.
Finom koppanások hallatszottak, ahogy az illető közeledett az ágyam felé.
És megpillantottam a hosszú, lófarokba kötött hajat, a sötét szemeket, és a vicsorgásba húzódó vékony ajkakat.
Megráztam a fejemet, és ijedten néztem farkasszemet Sir Jean-nel... Lüktető szívem őrült iramban kalapált mellkasomban.
- Sir Jean! - kiáltottam fel remegő hangon.
A férfi azonban lágyan megcsóválta a fejét és fürkésző szemeit továbbra is rajtam tartotta.
- Nem vagyok, Sir Jean. - mondta végül. A hangja valóban más volt, mint a régi mesteremnek. De a hasonlóság rémisztő volt...
- Én a testvére vagyok - felelte végül a férfi és szemeiben gyilkos fény csillant.

Egy ideig elképedve bámultam az előttem álló férfire. Sir Jean soha egy célzást vagy egy elejtett mondatot sem tett rá hogy lenne neki egy testvére. Valóban utálták egymást Sir Jean-nel, de a közösen eltöltött tíz év alatt igazán elmesélhette volna, hogy létezik egy fivére.
A férfi összehúzta szemeit és karját összefonta maga körül. Fejét kissé megdöntötte úgy nézett rám.
- Megölted a bátyámat...
Nyeltem egyet.Fél évig bujkáltam a vámpírvadászok elől, hogy életben maradhassak, erre meg a halott tanítómesterem öccse felbukkan is ő fog végezni velem puszta kezével.
Szép helyzetbe kerültem...
- Megölte a szüleimet... - susogtam a vámpír arcába nézve, aki még mindig kitartóan fókuszált.
A vámpír szeméből eltűnt a csillogás és lehajtotta a fejét.
- Bátor vagy - mondta végül.
Valahogy különösnek éreztem a helyzetet. Meg voltam győződve róla hogy azért keresett meg és raboltatott el engem Sir Jean öccse, hogy bosszút állhasson testvérén.
De most ahogy a összeszorított szájjal álldogáló férfire néztem elbizonytalanodtam.
- Megérdemelte, amit kapott - jelentettem ki határozottan - szórakozásból ölte meg az embereket.

A férfi ismét rám nézett. Tekintete kifürkészhetetlen volt. Úgy éreztem, mintha a vámpírmesterem pásztázna végig a szemeivel.
- Senki nem mert szembe szállni a testvéremmel - mondta és összehúzta szemöldökét.- mindenki tartott a haragjától. Kiváncsi voltam hogy ki volt az a bátor- vagy inkább bolond - aki végül megölte a bátyámat. Erre meg kiderül, hogy egy - itt ismét végig nézett a szakadt öltözékemen és a szűk nadrágomon - senkiházi kis inastanonc gyilkolta meg őt.
- Így van - bólintottam rá keményen.
A férfi felhorkant és megdörzsölte az állát. Egy aprócska, halvány mosoly jelent meg az arcán.
- Szükségem van a szolgálataidra.
- De nekem nincs szükségem magára - feleltem sötéten.
A férfi felemelte a kezét és arcon ütött engem. A csattanás után csend következett.
- A vámpír inasom leszel - jelentette ki a férfi, és száját kis fintorba húzva elkezdte lefejteni rólam a vaspántokat. Miután levette rólam őket, megmozgattam kissé zsibbadt csuklómat.
Nem sok értelme lett volna ellenkeznem. A férfi mintha minden mozdulatomat ismerte volna, legalábbis az a furcsa, különös tekintet, amivel végig mért engem ezt jutatta eszembe. A hideg kirázott ettől a gondolattól. Fáradt sóhajjal el kellett fogadnom, hogy halott vámpírmesterem után az öccse lesz a tanítóm.