Duality - A nyomozó

Jonathan Hall vagyok, negyvenkét éves. Lassan húsz éve szolgálok és védek, Los Angelesben, majd Chicagoban. Kezdetben mezei járőrként, majd később a S.W.A.T. egység tagjaként. A speciális kommandóból egy lábsérülés miatt kellett kiszállnom, hat éve a gyilkosságiaknál vagyok. Rohadt egy meló, habár így legalább olyan, mint az életem. A feleségem a szokásos dolog miatt hagyott el, nem bírta elviselni a munkámat. Ostoba kifogás. Mondhatta volna azt is, hogy az ügyvédemmel kavar, de nem volt elég bátorsága. Sebaj. Nem hiányzik. Miután megvolt a DNS vizsgálat kiderült, hogy a két lány, akit sajátomként nevelgettem tíz éven át, a szomszéd sráctól vannak. Miért élek? Nem tudom. Talán a Biblia az oka. Hiszem, hogy az öngyilkosság bűn.

Nem mintha az, hogy minden áldott nap részegre iszom magam, kevésbé lenne bűnös dolog. De ezt most inkább ne firtassuk, mert nincs itthon whisky. Ma is, mint mindig, egy romhalmaz közepén ébredek. Kibotorkálok a fürdőszobába és megtalálom a tegnapi whiskyt. Legalábbis ami maradt belőle. Unott képpel húzom le a WC- t, aztán nyúzott, borostás képemmel találkozom a tükörben. Egy pillanatra megfordul a fejemben, hogy talán meg kéne lassan borotválkoznom, de aztán gyorsan elvetem az ötletet. Fel akarom frissíteni arcom, de a csapból a szokásosnál is barnább víz folyik. Megrázom fejem, majd visszamegyek a szobába. Az egyik kupac szemét alól meghallom a telefonom csörgését. Ránézek az órára, fél tíz. Felveszem, de nem erőltetem meg magam egy hallóval sem. A vonal másik végén Albert Storm van, az őrsről.

– John, Te rakás szerencsétlenség! Told be azt a rusnya képed! Már tegnap este óta próbállak elérni! A főnök őrjöng!
– Órák kérdése és ott leszek.
– Francokat! Tíz perced van! Indítsd be azt a tragacsot, amit autónak hívsz, és húzzál ide, de sürgősen!

Lecsapom a telefont. Albert rendes srác, mindig megpróbál kihúzni a bajból. Talán egyszer megköszönöm neki. Talán. Felveszem két ingem közül a jobb állapotban lévőt, nadrágot húzok, majd jöhet a félcipő. Kocsi kulcsok a kézbe, irány a meló. A lakást nem zárom be. Az esetleges betörőt úgyis elijeszti a látvány. A lépcsőn lefelé szembejön velem a házmester, valamit dumál a lakbérről, nem figyelek rá, csak a képe elé tartom a jelvényem és megyek tovább. A kocsim olyan, mint a lakásom, csak talán kevesebb benne a szemét. A szokásos parkoló cédulát a többi közé dobom, a kesztyűtartóba és megfogadom, hogy szétverem annak a szemétnek a fejét, aki minden reggel ezzel szórakozik. Lesöpröm a tegnapi gyorskajás vacsora maradványait az anyósülésről, és megpróbálom beindítani ezt a tragacsot, ami már több mint huszonöt éve rohad a nyakamon. Csak azért nem adtam el, mert senki sem olyan hülye, hogy megvegye. Mármint rajtam kívül. Harmadjára sikerül beindítanom és már úton is vagyok az őrsre.

Odabent a szokásos kép fogad: prostituáltak, narkósok, zsebtolvajok, gyanúsítottak, egy vagon rendőr társaságában, akik a legnagyobb örömmel tennék helyre ezt a nyüzsgő, ordibáló bagázst. A másnaposság előcsalására nincs is jobb hely, mint egy ilyen rendőrőrs. Fáradt szemeimet a faliórára szegezem, és örömmel veszem észre, hogy most először sikerült beérnem fél órán belül. Erős migrénnel megyek az irodám felé, amit egyébként rettenet ritkán látogatok, így legalább meglehetősen rendben van. Épp benyitnék, mikor meghallom a kedvenc felhívásom:

– HALL! AZ IRODÁMBA! MOST!

Imádom ezt a hangot. Gondoljanak bele hány ember hal meg évente fegyvertisztogatás közben. A főnökömnek miért nem sikerül? Első gondolatom, hogy meglépek, míg lehet, de aztán erőt veszek magamon és elindulok az oroszlán barlangja felé. A reluxák be vannak fordítva, ebből ordítozás lesz. A szokásos monotonitással teszem a füldugókat a fülembe és belépek. Széles mosolyom nem deríti jobb kedvre. Noha nem hallom mit mond, a mimikájából és a mozdulataiból kihámozom a lényeget. Mikor lenyugszik és elfordul, hogy töltsön magának egy csésze kávét, akcióba lépek és villámsebesen kikapom a dugókat. Ha tudná hányszor játszottam már ezt el vele, biztos megölne. Kitöltötte a kávéját, majd leült a foteljébe. Sokáig csak nézett, aztán elém lökött egy papírdarabot.

– Gyilkosság történt ezen a címen. Mától ezen az ügyön dolgozol!
– Meg sem merem kérdezni mi ez.
– Ugyan, John! Neked csak is a legjobb feladatokat adom.
– Ja. Mint az a múltkori. Amikor a csávó kinyírta az egész családját, puszta kézzel!
– Ez más. Menj oda és vidd magaddal Robert Lang- et.
– Az meg ki?
– Új srác. Biztos kedvelni fogod.
– Na persze! Egy koloncot is a nyakamba akarsz akasztani?
– Koloncot? Dehogy. Kiváló minősítéssel végzett az akadémián.
– Volt már az utcán?
– Még nem.
– Menj a…
– Fogd vissza magad! Ne feledd, hogy kivel beszélsz! Most pedig húzz innen, mielőtt kirúglak!

Becsapom magam után az ajtót, hisz tudom, hogy megint Ő győzött. De mit lehet tenni, Ő a főnök. Robert rögtön feláll, amint meglátja, hogy kilépek az irodából. Nagyon fiatal a srác, nem nézem többnek huszonötnél. Erős vörös haja kis molyosra készteti unott arcizmaim. Próbál köszönni, de egyszerűen leintem. Majd ha beszélni akarok vele, akkor jelzem. Vénségemre kezdhetek újoncokat pesztrálni. Szívás! Lemegyek a garázsba, nem is figyelve, hogy a kölyök jön- e utánam, vagy sem. Megállok az autóm előtt, veszem ki a kulcsot, félúton vagyok a bent és a kint között, mikor észreveszem Robert arckifejezését.

– Meg ne szólalj! Tedd be magad az anyósülésre!

Látom az arcán, hogy elég nagy erőkifejtésébe kerül visszatartani a szitkot, amit a kocsim láttán mondana. Megértem az érzéseit, de miért kéne már most, ismeretségünk elején megadnom neki a jogot, hogy kritizáljon. Egyébként Ő pont az ellenkezője annak, aki én vagyok. Sportos, jól ápolt és öltönyt hord, akárcsak a francos F.B.I. ügynökök. Őket is rühellem. Betrappolnak és elveszik előlünk az ügyet, holmi nemzetbiztonsági érdekekre hivatkozva, közben pedig állandóan fölényeskednek. Mindegy, nem akarom idegesíteni magam. Robert őszinte megdöbbenésére, elsőre beindul a kocsi. Mit ne mondjak, engem is meglepett, de persze nem mutatom ki. Higgye csak, hogy a motorháztetőn belül jobb a csotrogány, mint kívülről.

Elindulunk tehát a gyilkosság helyszíne felé, a nyomortelepre. Nem kedvelem azt a helyet, még akkor sem, ha az autóm pont oda illik. A város azon részében hemzsegnek az őrültek és a mészáros jelöltek. Apuci nem kap melót, felönt a garatra, mi meg másnap mehetünk takarítani. Alja egy meló erre felé járőrözni, ezért kapják mindig az újoncok ezt a helyet. Most is az egyik tejfelesszájú riasztott minket. Hah! A mai a kezdők napja. Sokáig körözünk, de a szirénák hangjának köszönhetően megtaláljuk a helyszínt. Máshol talán egy kisebb embertömeg érdeklődne a fejleményekről, itt azonban senkit sem érdekel. A nyomor közönyössé tesz. Megállok, és miután megmutattam a jelvényem, a rendőr el is hiszi, hogy a testület tagja vagyok. A lepukkant ház majdnem olyan, mint amilyenben én lakok. Romos, koszos, a lépcsőházat senki sem takarítja. Az egyik lépcsőfordulóban a tulaj veszekszik néhány rendőrrel, arról, hogy most ki fog kitakarítani, mert neki már van egy új bérlője arra a lakásra. Hát igen, valóban szép környék. A szoba előtt áll a helyszínelők főnöke, Graham Stephenson. Több dioptria van egy- egy szemüveglencséjében, mint hat másik embernek együttesen. Pocakos, kopaszodó, középkorú, olyan professzorszerű a kinézete. Mély, kissé reszelős hangjáról pedig még az is könnyen felismeri, aki még csak egyszer látta.

– Vigyázat emberek, itt jön a két lábon járó szerencsétlenség! Gondolhattam volna, hogy téged kotornak elő erre az ügyre, Hall!
– Haha! Nagyon vicces, vén trotty. Inkább azt mondd meg, hogy mivel állok szemben?
– A kedvenceddel…
– Ne! Ki ne mondd!
– Rituális gyilkosság!
– Kösz! Már csak ez kellett, miután a főnök rám akasztotta őt! – mutatok a hátam mögé Robertre.
– Mi az? Végre valakit melléd rendeltek a belső elhárítástól?
– Tedd magad takarékra, rendben?
– HÉ! Nyugi, haver! Csak ugratlak. Megnézitek a nőt?
– Ha már itt vagyunk!

A látvány rosszabb, mint amire számítottam. A falakat vér borítja, ahogy a szétdobált bútorokat is. Rögvest, amint belépünk, szemünk elé tárul egy nő holtteste. Habár a maradványai jobb szó lenne. Szétdarabolva, a belső szervei mellett fekszik, persze ha ezt a helyzetet nevezhetjük fekvésnek. Robert nem bírja, kirohan a szobából. Graham érdeklődő tekintetére a válaszom csak annyi, hogy a kölyök majd megtanulja, hogy legközelebb ne reggelizzen be, mielőtt munkába jön. Valami eddig ismeretlen érzés fog el és úgy döntök, utána megyek. Mégiscsak most látott életében először ilyen állapotú tetemet. Szerencsémre már leküzdötte a kikívánkozó mennyiséget, így nem kell tartanom attól, hogy esetleg a nadrágom, vagy a cipőm bajba kerül. Vállára teszem a kezem és halkan, a fülébe mondom.

– Szedd össze magad, aztán menj és kérdezd ki a tulajt. Tudni akarom, hogy egyedül élt- e a nő, vagy sem. És ha nem, akkor kivel lakott, ki járt fel hozzá, rokonok, mindent! Világos?
– Igen, uram.

Uram! Hmm. Ez mosolyra késztet. Rég nem szólítottak így, legalábbis nem őszinte tiszteletből. Úgy tűnik ez a kölyök tényleg tanult valamit az akadémián. Ha mást nem is, hát legalább tiszteletet. Visszamegyek a lakásba, hogy jobban szemügyre vegyem a helyszínt, Graham összefoglalását hallgatva.

– A gyilkosnak ajtót nyitottak, mert az ajtón nincs semmi, ami betörésre utalna. A nő biztos prostitúcióval egészítette ki a kosztpénzt, ezért gyanútlanul engedte be, a feltehetőleg férfi elkövetőt. A véleményem szerint a bútorokat a gyilkos dobálta szét, dulakodás gyanúját keltve.
– Miért? Talán nem dulakodtak?
– Nem hinném. Valami azt súgja, hogy az elkövetőnk jóval erősebb annál, hogy egy ilyen nővel viaskodjon.
– Ki érti az ilyen komplett őrülteket?
– Hát én biztos nem! Folytatom. A daraboláshoz a konyhából szerzett magának bárdot.
– Ujjlenyomatok?
– Egy darab se.
– Furcsa. Egy őrült vallási fanatikus feltrancsíroz valakit, és figyel arra, hogy kesztyűt viseljen?
– Ki ismeri az őrülteket? Minden lehetséges. Látod? A holtest darabjai egy pentagram csúcsainál vannak. A fej, a két kar és a lábak, középen pedig maga a torzó. A jelkép azonban nem a nő vérével van felfestve. Állattól származik.
– Várj! Kitalálom. A nőnek volt kutyája.
– Pontosan! Szegény párát a fürdőszobában véreztette ki. Megnézed azt is?
– Nem! Az még nekem is sok lenne. Sátánistával állunk szemben?
– Rosszabb! Ez azt hiszi, hogy ezzel a rituáléval felszabadítja az emberek rabságba vetett lelkét.
– Rabságba vetett lélek?
– Igen. Tudod, úgy tartják, hogy a lélek a testi porhüvelyben van.
– Honnan veszed mindezt?
– Fel van írva a konyhában. A nő vérével.
– Uh! Azt hiszem, eleget láttam. Mikor viszik el a maradványokat?
– Már szóltunk, hogy vihetik, tehát nemsokára már a korboncnok keze alatt lesz.
– Rohadt egy ügy. További jó kutakodást!
– Kösz! Este jössz?
– Nem. Ma nem. Talán majd legközelebb.
– Te tudod!

Búcsút intek, aztán kimegyek a lakásból, hogy megkeressem Robertet. Nem akartam megmondani Grahamnek, hogy azért maradok ki a pókerből, mert teljesen le vagyok égve. Még a végén önzetlenül segítene, hálát nem várva. Olyan rossz lenne az? Néha eltöprengek, hogy miért viselkedek így azokkal, akik segíteni akarnak. Kevés barátom van, és még kevesebb ember képes elviselni a jelenlétem, én mégis kutyául bánok velük. Gyorsan elhessegetem magamtól ezeket a gondolatokat, hogy majd magányomban, egy üveg whisky társaságában térjek vissza erre a kérdésre. Robert már várt rám, csak nem akart visszamenni a lakásba. Meg tudom érteni. A valóság nem olyan, mint amilyennek a filmekben mutatják. Semmi kétség: a kölyök a mai éjszakán egy szemhunyásnyit sem fog aludni. Mosoly van az arcán, ezek szerint kiderített néhány dolgot. Kérdeznem sem kell, máris belekezd az új információ közlésébe, miközben a kocsi felé tartunk.

– A tulaj megerősítette, hogy a nő prostituált volt. Gyakran fogadott vendégeket. Rokonai nincsenek, de talán van egy férje.
– Talán?
– Igen. A hölgy azt mondta, hogy van egy taxi sofőr, aki rendszeresen jár, olyankor pedig részeg ordítozás folyik. Ezután a férfi távozik, a nő meg egész este sír. Ezért gondolom, lehet, hogy nem a férje, hanem a futtatója.
– Jó feltételezés. Van a csávóról személyleírásunk?
– Magas, indiai.
– Mint a legtöbb sofőr.
– És megvan a társaság címe. A tulaj gyakran látta a kocsit a ház előtt. Megvan a kocsi száma is.
– Mennyit fizettél?
– Tessék?
– Jól hallottad! Mennyit fizettél?
– Száz dollárt.
– Megőrültél? Száz dolcsit? A feléért is örömmel megmondta volna!
– Tudom, de nincs nálam kisebb címlet, csak az aprópénz.

Szerencsére már a kocsinál vagyunk, így nem dőlök hanyatt a meglepetéstől. Nincs nála kisebb címlet! Hihetetlen! Ki ez az ember? Sokára jövök rá, hogy magamban tettem fel a kérdést, ezért megismétlem, ezúttal hangosan.

– Ki vagy Te, ember?
– Robert Lang, uram!
– Lang! Hát persze! Az olajmilliárdos Lang!
– A fia vagyok.

Egy milliárdos csemete! Ezért olyan piszok jól öltözött! Az öröksége, ha ne adj isten, az apja meghal, felbecsülhetetlen! Még a szaúdiakkal is puszipajtás a családja! Így jobban nézve a színarany óra is származását mutatja. Hogy nem vettem észre eddig! Megcsóválom fejem és kiszakad belőlem a kérdés.

– Miért vagy rendőr, ember? Mi a francot keresel, Te, itt?
– Nem nevet ki?
– Nem, de mondd már!
– A TV az oka mindennek.
– A TV?
– Igen. A híradók, főleg. Annyiszor láttam, hogy rendőrök halált megvető bátorsággal küzdenek az igazságért. Már egészen kicsi koromban kijelentettem: rendőr leszek, vagy semmi. Anyám természetesen ellenezte, de apámnak imponált, hogy nem lesz belőlem aktakukac, aki egy irodában ül, és az apja halálát várja.
– Érthető. Viszont most azt nem értem, hogy mindezek után, miért mellém osztanak be?
– Személyes kérésemre történt. Remélem nem haragszik érte, uram.
– Haragudni? Nem! Csak kicsit furcsa, hogy olyasvalaki, mint Te, olyasvalaki mellé akar kerülni, mint én. Mi vezetett erre az elhatározásra?
– Kicsit utánanéztem a karrierjének. Remélem, ezt is megérti, uram.
– Persze. Jobb tudni, hogy kinek az oldalán nézel szembe a halállal.

– Én is pont így gondoltam! Maga járőrként kezdte, majd csapatvezető lett a S.W.A.T. kommandónál, Los Angelesben. A lábsérülése után az osztagnál akart maradni, de már nem volt alkalmas előző munkájának betöltésére, így a gyilkosságiakhoz került, vissza ide, Chicagóba. Nem nagyon kedveli a munkáját, rendszeres összetűzései vannak a főnökével, aki legszívesebben kirúgná, ha nem maga lenne az egyik legjobb embere.
– Az egyik legjobb?
– Igen, uram. Most, hogy már én is itt dolgozom, csak az egyik legjobb embere lehet.
– Hé! A kölyöknek van humora! Egy nagy piros pont jár érte! Lehet, hogy a végén még megkedvellek?
– Lehet, uram. De most merre? A taxisokhoz?
– Persze. Van nyomkövető szerelve a kocsikba, így gyorsan megtaláljuk az ipsét.
– Honnan tudja, hogy van bennük követő?
– Nézd, kölyök. Ezen a környéken egy riasztó nem jelent semmit. Láttam már rendőrautót, amiből kilopták a CB- t is. Úgyhogy, aki nem szereltet be ilyen kütyüt, annak semmi esélye visszakapni a kocsiját.
– Már értem.

Átmegyek a másik oldalra, bekászálódom, aztán beindítom csotrogányom. Pontosabban csak beindítanám, ha méltóztatna működni. Robert komoly feladatot talál abban, hogy visszatartsa nevetését, én inkább a szitkokat tartom vissza. A negyedik indításra végre fájdalmas hangon felbőg a motor. Olyan, mintha egy döglődő állat adná ki magából az utolsó hangokat. Az kéne még nekem, ha ez a roncs is bekrepáljon!

A Robert által megadott címet ismerem. Volt ott egy nagy lövöldözés, úgy három hete. Két banda ugrott egymás torkának, de persze nekünk kellett utánuk takarítani. Elég rusnya egy meló ez, de hát valakinek el kell végeznie. Csak tudnám miért pont a gyilkosságiaknak? Ezen morfondírozom, mikor Robert oldalba lök, hogy bizony megérkeztünk a megjelölt címre. És valóban. Már látom a lepukkant taxis állomást, melynek falán ott vannak, a golyó ütötte nyomok. Kellemetlen környék ez annak, aki csak a napon barnult. Vagyis mindenkinek, aki nem olyan fekete, mint a helyi lakosság. Félreértés elkerülése végett: semmi bajom a feketékkel. Van néhány közeli ismerősöm, ráadásul, a kommandónál, egyszer épp egy afroamerikai mentette meg a fehér hátsóm. Azonban valljuk be azt is, hogy még a legjámborabb szamaritánusnak sincs túl sok esélye, errefelé, este. De persze korántsem ők az egyedüliek, akik bandákba tömörülve járkálnak. A mexikói, vagy egyéb spanyol nyelvet beszélő bevándorlók is egyre véresebb harcokat vívnak az utcán. És akkor nem beszéltünk a maffiáról, a kínaiakról és a japánokról, néhány helyen pedig még a vietnámiak is egyre fontosabb szerephez jutnak a szervezett bűnözésben. Valóban elég rohadt egy világ ez. De azt hiszem épp olyan, amilyenné mi változtattuk. Ezeknek a gondolatoknak hálójában állítom le a motort és szállok ki az autóból. Robert mondd valamit, de túlontúl lefoglalnak gondolataim ahhoz, hogy felfogjam. Ő pedig nem erőlteti, így bármi is volt az, töröltük a napirendről. A taxis állomás belülről sincs jobb állapotban, mint kívülről.

Az a pár kocsi, ami még megmaradt ennek a kis vállalkozásnak, bizonyára az utcán van, így elég nagy az üresség. Csak egyetlen szemüveges férfit látunk, egy rácsozott ablak mögött ülve. Újságot olvas, így nem veszi észre közeledésünk, habár úgy hiszem, hogy ha látna minket sem zavartatná magát túlzottan. Előre felkészülök és már a jelvénnyel a kezemben lépek az ablakhoz. Óvatosan megkocogtatom az üveget, mire az öregúr felemeli rám tekintetét. Megnézi az arcunkat, a jelvényem, aztán egy kézmozdulattal behív minket. Mielőtt belépek az ajtón, súgva mondom Robertnek, hogy a beszédet bízza rám. A diszpécser egy morgásszerű hanggal kérdez jövetelünk céljáról.

– Egy taxit keresünk.
– Akkor telefonáljanak, mint bárki más.
– Félre ért. Nem utazni akarunk. A sofőrrel lenne elbeszélgetni valónk.
– Van engedélyük?
– Az nincs. De…
– Akkor tűnjenek innen!
– Azt akartam mondani, hogy nincs engedélyünk, sem pedig időnk, vagy türelmünk. Viszont van fegyverünk.
– Á! Vagy úgy! Melyik járművet keresik?
– Az… 525- öst.
– Egy pillanat.

Hát igen. Manapság már senki sem segít önszántából, még a rendőrségnek sem. Robert lefizethette volna, de nem akartam, hogy egy vagyon elvesztésével távozzunk innen. A fegyver említése azonban hazugság volt, mert most is a kesztyűtartóban felejtettem a szolgálati pisztolyt. Az öreg elég komótosan ballag a kis iroda egyetlen büszkeségéhez, egy viszonylag újnak tűnő számítógéphez. Meglepetésemre igazán komoly szerkezettel akad dolgunk. A masina ugyanis a város térképen, világító pontként ábrázolja az öt taxit. Mind mozgásban van, kivéve az egyiket, amelyik a dokkoknál áll. A diszpécser felmorran.

– Francba! Annak a baromnak már rég nem kéne ott ácsorognia! Egyébként pont őt keresik. Mindjárt szólok neki.
– Inkább ne! Szeretnénk meglepni egy kicsit.
– Ahogy akarják.
– Köszönjük.
– Van mit!

Lenyelem, amit mondanék búcsúzóul, mert ilyen jól nevelt vagyok. Ismét a kocsiban, ismét úton. Át a szegénynegyeden, egyenest a kis kikötőhöz. Útközben Robert értesíti a központot, akik készségesen a segítségünkre küldik az összes, környéken járőröző kollégát. A biztonság kedvéért halottkémet is kérek. Ki tudja? Hátha szükség lesz rá. Mire megtaláljuk a taxit, az erősítés is megérkezik. Nem akarunk kockáztatni semmit, hisz lehet, hogy a gyilkossal állunk szemben, így fegyverrel a kézben szállunk ki az autóból. A nyitott ajtót használva fedezékül kiálltok a taxira, de semmi válasz. Intek, hogy menjünk közelebb. Azok, akik elölről közelítik meg az autót, nagyon hirtelen torpannak meg. Arcuk világos zöld színt ölt, pont olyat, amilyet a tengeribetegek vágnak egy szélviharban eltöltött hajókázás után. Ebből a jelzésből rögtön megértem, hogy nem a gyilkossal akadtunk össze, sokkal inkább egy újabb áldozattal, így leeresztett pisztollyal közeledem, mögöttem jön Robert is. Egy röpke pillanatra felnézek az égre, és gyors imát mormolok, aztán kinyitom az ajtót, és majdnem fenékre ülök a látványtól. Robert köhögve tántorodik vissza a taxitól, én meg csak bámulom a sofőr maradványait.

Nemrég még azt hittem, hogy életem legszörnyűbb esete az a nő, abban a lakásban, a pentagram szerű elrendezésben, de a taxis állapota még azon is túl tesz. A feje hiányzott, azt leszámítva az arcát, amelyet szépen ráhúztak az ülés fejtámlájára. A karjai levágva, a kormányhoz bilincselve lógtak, a torzó pedig lecsupaszítva hevert a hátsó ülésen. Mindehhez járul az iszonyatos bűz és a mindent ellepő legyek egész hada. Szerencsémre ma még nem ettem semmit, így egész jól bírj a gyomrom. Először csak a fejem fordítom el, majd lassú hátraarcot csinálok. Istenem! Még egy óra sincsen, de már két hullát találtunk! Robert első napja valóban emlékezetesre fog sikerülni. Úgy negyedóra telik el, mire a helyszínelők megérkeznek, és munkához látnak.

Amíg ők dolgoznak, a járőrök kikérdezik a munkásokat, a kapuőröket, egyszóval mindenkit, aki a közelben lehetett a gyilkosság idejében. Eközben Robert és én, a kocsim motorháztetőjén ülünk, néma csendben. Ezek az esetek még engem is megviselnek, pedig már láttam néhány szörnyű dolgot, így elég jó elképzelésem van arról, hogy mi játszódhat le a fiú fejében. Mondanék valamit, de nem tudok. Meg kell birkóznia a történtekkel, máskülönben sosem lehet igazán jó nyomozó. A mi munkákban nem lehet szimpátiát és sajnálatot érezni minden áldozat iránt, mert beleroppannánk az érzésekbe. Sokunk épp emiatt hagyja el a testületet. Nem tudják szenvtelenül nézni mások halálát, nem tudják elfogadni az élet szörnyűségeit, az emberek gonoszságát. Én is az alkoholizmusba menekültem ezek a gondok elől, de nem sokat értem el vele. Minden áldott este rémálmaim vannak, melyeket úgy próbálok elkerülni, hogy a tudatlanságba iszom magam. Pontosan tudom, hogy nem tartható már sokáig ez az állapot, de nem teszek ellene, elfogadtam. Most itt ülök Robert mellett és reménykedem, nehogy Ő is erre a sorsra jusson. Így mélabús csendben ülök és várom a helyszínelők jelentését.
Majd egy óra telik el, mire a fiúk végeznek a munkájukkal. Graham jön oda hozzánk, leveszi a kis, fehér maszkot, mellyel a rettenetes szagot próbálta távol tartani orrától, megcsóválja a fejét, aztán szomorú hangon kezd beszélni.

– Ez az ügy kezd egyre inkább kiborítani. Életemben nem láttam még ilyet. A fej sehol, a lábakat a csomagtartóban találtuk meg. És mint a nőnél, itt sincs semmi nyom. Semmi! Az egész autó tiszta, leszámítva persze a sofőr maradványait.
– Valami olyan, amit mi nem láthattunk?
– Igen! Kevés a vér!
– Kevés?
– Ezt mondtam, nem? Ekkora trancsírozásnál mindennek csupa vérnek kéne lenni, legalábbis ha az áldozatot a kocsiban ölték meg. Viszont abban az esetben, ha csak idehozták volna a tetemet, akkor egy csepp vérnek mindenképpen kellene lennie a taxi körül, még ha nagyon vigyázott volna a gyilkos, akkor is. Bizarr, nemde?
– Eléggé! A nő maradványaival kapcsolatban nem keresett még a boncmester?
– Most, hogy említed, keresett. Azt mondta, hogy a nő összes belső szerve megvan, kivéve a szívét. Meg égésnyomok vannak a tenyerein.
– Égésnyomok? Találtatok bármi, égésre utaló nyomot a lakásban?
– Hm… Nem. Pedig átnéztünk mindent.
– Érdekes. Van még valami?
– Nincs. Semmi nyom, úgyhogy én végeztem. Viszlát, fiúk!
– Viszlát!

Kitépett szív? Nincs meg az áldozat vére? Esküszöm, ez az kezd olyan lenni, mint egy elfuserált horrorfilm. Alig várom már, hogy megtudjam milyen szalagcímeket fognak adni mindennek az újságok. Vajon démont kiáltanak? Vagy vámpírt? Netán belátják, hogy csak egy őrülttel állunk szemben? Ez az utolsó tűnt a legvalószínűtlenebbnek. Robert arcára nézek, és tényleg megsajnálom. Nem való ez a munka egy szentimentális kölyöknek. Erre a látványra semmilyen akadémián nem lehet felkészíteni, senkit sem. A vállára teszem a kezem és megkérem, hogy menjen vissza a taxiállomásra, az egyik járőrrel, és kérdezze meg merre volt az utolsó fuvarja, az áldozatunknak. Örömmel teljesíti a parancsot, mert így legalább elszabadulhat innen. Pár perccel az után, hogy elment, megszólal a CB rádió. Beülök a kocsimba, és megfáradt hangon jelentkezem. A diszpécser szomorú hangon közli velem: a háziúr feljelentést tett ellenem, és azonnali hatállyal kidobott a lakásomból. Káromkodok egy cifrát, aztán felrakom a tetőre a villogót és egyenest haza hajtok. Vagy legalábbis arrafelé, amit eddig otthonomnak csúfoltam.

Gyorsan hajtok, de hála a rendőrséi megkülönböztető jelnek, nem is állják utamat. A lepukkant ház előtt már várnak rám a cuccaim. Rendben bevallom, hogy csak a ruháim, mert a tévé és a telefon a lakás mellé járt, nekem meg ezeken kívül nincs sok mindenem. A háziúr meg ott ül a lépcsőn, és nem titkolt örömmel várja érkezésem. Ahogy megállítom az autómat, máris egy szörnyű mosollyal az arcán közeledik felém. Kiugrom a kormány mögül, de mielőtt megszólalhatnék, Ő kezd bele mondandójába.

– Nyugodjon meg, Mr. Hall! Nem volt más választásom! Maga már öt hónapi lakbérrel tartozik nekem. Eddig elnéztem, mert mégiscsak rendőr, de azért mindent nem tűrhetek el, még magának sem. Itt a kilakoltatási engedély. Ha pedig egy héten belül nem téríti meg az adósságát, akkor jogi útra kell terelnem az ügyet.
– Tudja mit? Ha már úgy is be akar perelni, úgy adok rá egy igazi okot.

Meglendül a jobb kezem, én pedig még véletlenül sem akarom visszafogni. Az első ütés a betonra küldi. Negyvenéves létére lehetne keményebb legény is. Habár azért nekem előnyömre írható a kiképzésem. Egy szép nagy rúgást küldök a bordái közé, aztán lehajolok és kitépem a kezéből a kilakoltatási végzést. Lekeverek neki egyet a bal kezemmel is, majd összegyűröm a papírt és a szájába nyomom. Súlyos testi sértés. Hát igen. Ezért tuti kirúgnak, valószínűleg még le is csuknak. Bedobom a ruháim a kocsi hátsó ülésére, aztán elhajtok. Nem tudom hová megyek, csak nyomom a gázt. Most már tényleg vége. Mindennek. Túllőttem a célon, de már mindegy. Ezen a napon minden összejött, ami tönkretenne még egy jobb körülmények között élő embert is, nemhogy engem. Felment a pumpa, én meg levezettem az idegességet. Hibáztam. Nagyot. Gondolataimból a rádió ránt vissza a valóságba. Robert szól, hogy megtalálta az utolsó fuvar helyét. A megjelölt építkezés felé indulok, miközben eldöntöm: ezt az ügyet meg kell oldanom, mielőtt végleg leszerelnek.

Az építkezésnél senki sincs már, csak egyetlen járőr kocsi, de utasai sehol. A kesztyűtartóból előveszem a fegyvert, és alaposan körbenézek a földön. A porban könnyű követni a három ember nyomát, amik a garázsnak kialakított gödörhöz vezetnek. Odalent pokoli sötét van, csak egyetlen halvány fényforrás világít, valahol a tőlem legtávolabbra eső fal környékén. Érzem, hogy felgyorsul a pulzusom, kiélesednek érzékeim. Minden apró rezdülésre ráfogom a fegyvert, így haladok egyre közelebb és közelebb a fényhez. A velőtrázó sikoly hirtelen töri meg a csendet. Gondolkodás nélkül kezdek futni, míg földbe nem gyökerezik a lábam. A két járőr teste apró darabokban hever, a fal egy merő vér. Robert térden állva üvölt, de már késő neki. A szíve már ott van a lény kezében. A szörnyeteg legalább két és fél méter magas, vállaiból két óriási tüske meredezik az ég felé, bőre gusztustalan zöld árnyalatban pompázik, lábai azonban emberiek. Mikor hátrafordul, vörösen izzó szemei szinte a lelkem mélyére hatolnak.

Érzem, amint megbénulok, nem tudok lőni, sőt a fegyver is kihullik kezemből. A szörny fogakkal teletűzdelt pofájából sárgás- fehér nyál csorog, nyelve kígyóként tekereg elő, a homlokán lévő szarvak pedig igazán ördögi külsőt teremtenek. Szemem sarkából látom Robert testét élettelenül a földre hullani, de nem tudok tenni semmit! Még akkor is képtelen vagyok lehunyni szemem, mikor az a dög elindul felém. Gondolataimban látom halálom, mely igazán fájdalmasnak fog ígérkezni. Mégis! Azt kapom, ami jár. Azt a halált kapom, amit életemmel kiérdemeltem. A pokol már vár rám, miért késeltetném? Ám mikor már végleg felkészülök a távozásra, hirtelen változás történik a szemem előtt.

A férfi szinte a semmiből tűnik elő. Mond valamit, de nem fogom fel, továbbra is dermedten állok. A szörny leemeli rólam a tekintetét, és szinte fortyogó dühvel ront az érkezőre. A ballonkabátos férfi azonban meg sem rezdül. Lassú mozdulattal nyúl hátra, kezében pedig egy kétkezes kard jelenik meg. A pengén megcsillan még ez a gyér fény is. A teremtmény megtorpan, fájdalmasan felordít, de aztán tovább támad. A férfi kezében megmozdul a fegyver és meg sem áll, amíg át nem fúrja a lény fejét. Ebben a pillanatban magamhoz térek. Megrázom fejem, minden bizonnyal ködös tekintettel nézek a megmentőmre. Eközben a szörnyeteg ismét emberi alakot öl, és végleg összerogy. Nem megyek oda Robert teteméhez, nem akarom látni. A férfi eközben egy kendővel megtörli fegyverét, majd visszahelyezi a kardot, a hátán lévő tokba. Rám néz, és aztán megszólít.

– Jól van?
– Mi?
– Rendben. Megsérült?
– Nem… azt hiszem.
– Helyes. Viszlát!
– Várjon! Nem mehet el! Mi történt itt? Mi volt az a dolog?

A férfi nagy levegőt vesz, visszafordul, és mélyen a szemembe néz. A farkasszemnézésnek a közeledő szirénák hangja vet véget. Megmentőm zavartan tekint a kijárat felé, látszik rajta, hogy nem akar a rendőrséggel találkozni. Isten a tanúm, megértem! Végül kissé sietve kezd bele mondókájába.

– Ha elmondom mi történt, akkor a maga eddig életének véget kell érnie. El kell tűnnie, örökre! Se család, se barátok! Senki nem tudhatja, hogy életben van. Fel tudja ezt fogni?
– Igen.
– És ezek után is tudni akarja az igazat?
– Igen.
– Rendben, de előbb! Fogja meg ezt és tegye a kijárat mellé!

Átveszem a robbanóanyagot és felszerelem a kijelölt helyre. Amint visszaérkezem hozzá, előveszi a távirányítót, és minden figyelmeztetés nélkül megnyomja a gombot. A robbanás ledönti a bejárat fölötti földet, ezzel zárva el minket a közeledő rendőröktől. A férfi ekkor ismét felém fordul. Vállamra teszi a kezét, és úgy mondja.

– Egy titkos szervezetnek dolgozom, az Ügynökségnek.
– A kormány megbízásából?
– Nem. Önálló szervezet vagyunk, nem álluk egyik kormány irányítása, vagy felügyelete alatt sem, de kérem, ne kérdezősködjön. Idejében meg fog tudni mindent. Az Ügynökség feladata, hogy a vámpírokat, vérfarkasokat, vagy az ehhez hasonló lényeket ártalmatlanítsa. Amit maga látott az egyfajta parazita démon. Emberi gazdatestet kell használnia, hogy a létéhez szükséges szíveket megszerezze. Sajnos, mind a mai napig nem találtunk megoldást a gazdatest életben tartására. Eddig világos?

– Mit mondhatnék? Ez őrültség!
– Az Isten szerelmére! Nem látta mi történt az előbb? Azok után még kételkedik az én szavamban?
– Elnézést! Igaza van, de lássa be: elég sok infó ez, ilyen hirtelen.
– Tudom, de mint mondtam, nincs időnk. Van egy másik ki és bejárat is, de hamarosan megtalálják, így mennünk kell.
– De hová? És mi lesz velem?
– A bázisra viszem, ahol megkapja a kellő képzést. A sorsát illetően pedig, nos… Holnap a rendőrség talál egy holttestet a tóban, amiben a halottkém magát fogja azonosítani. Egyébként… Mi a neve?
– Jonathan Hall.
– Scott Paine vagyok. Üdv az Ügynökségnél!