Döntés (1)

Undorral néztem végig magamon, az ócska farmeron és az egyszerű fekete pólón. Egyszerűen fel nem foghattam, hogy lehet így emberek közé menni. Gyorsan az órámra pillantottam. Még csak nemrég ment le a nap, tehát bőven volt időm valami emberibb ruha után nézni. Lesétáltam a lépcsőn és körbenéztem. A kölyöknek kezd megjönni az esze, néhány hónapja mindig ugyanott ébredek, tehát gyakorlottan várja a naplementét. Emlékeim szerint a közelben kellett lennie egy megfelelő boltnak is. Halványan elmosolyodtam, sejtettem, hogy ebben az Ő keze is benne van. Újra a csuklómon lévő órára néztem. Azt is jó lett volna lecserélni, de akkor mindenképpen elkések.
A boltos éppen zárni készült, mikor megjelentem, de elég volt csak ránéznem, hogy megmásítsa ezt a döntését. A kínálat nem volt sem túl nagy, sem túl ígéretes, így rengeteg időmet elrabolta mire olyat találtam, amit már viselhetőnek minősítettem. A farmert és a pólót a boltos gondjaira bíztam, felőlem aztán el is égetheti, majd pénzt dobtam a pultra és kiléptem az éjszakába. Ha nem akartam elkésni, igencsak ki kellett lépnem.

***

Már messziről kiszúrtam, és nem tudtam megállni, hogy gúnyosan el ne mosolyodjak. Átöltözött, mint mindig. Mikor magára hagytam egyszerű farmert és fekete pólót viselt, most viszont vajszínű vászonnadrágban és a fekete garbóban közeledett felém.
Ha nem lett volna magasabb, mint a legtöbb ember akkor sem lehetett volna eltéveszteni. Ahogy átvágott a tömegen mindenki ösztönösen tért ki előle, így gyakorlatilag folyosó nyílt közte és köztem. Mikor elém ért meghajolt. Egy újabb idegesítő gesztus.
- Mi bajod volt az Ő ruháival?
- Azt is csodálom, hogy őt hagyod, olyan holmikban mászkálni, de tőlem ezt ne várd el – felelte könnyedén. Tudta, hogy nekem tetszenek ezek a ruhák, és tudta hogy az Övéi nem. Hogy a fenébe ne tudta volna. Mosolya csak megerősítette a gondolataimat. Dühösen fújtam ki a levegőt.
- És merre? –kérdeztem inkább további piszkálódások helyett. Egy sziklafalat úgysem nem lehet felhergelni. És talán nem is a legokosabb ötlet, ha magamra haragítom. Elvégre azzal nem a saját testem veszélyeztetem, hanem az Övét.
- Én akkor is itt maradok neked.
- Hát hogyne, leszámítva, hogy reggelente egy hulla mellett kellene ébrednem.
- Leszámítva – bólintott, majd a kezét nyújtotta felém. Ujjai közé csúsztattam a sajátjaimat. Érintése, mint mindig, most is hideg volt, mintha egy jégtömböt szorongatnék, de tudtam, kezem melegétől hamarosan ő is felmelegszik. Olyankor néha már-már elhittem, hogy vele lenni normális.

Egy közelben parkoló fekete autóhoz vezetett, majd kinyitotta előttem az ajtót. A kormány mögött egy vállas, tányérsapkás férfi ült, kezei a kormányon doboltak. Én tulajdonképpen már semmin nem lepődök meg. Beültem a kocsiba, hátrahajtottam a fejem és lehunytam a szemem. Éreztem, hogy az ülés lesüllyed mellettem, de ezt is csak azért, mert hagyta, hogy érezzem.
Elmosolyodtam, majd gyorsan elkomorodtam. Túl sokszor kaptam magam azon, hogy élvezem a közelségét. Szerettem nézni határozott, könnyed mozdulatait, vadászó lépteit, a szemeibe hulló haját. Hosszú hónapokon keresztül közömbös tudtam lenni vele, egészen mostanáig. Akár tetszett, akár nem örömmel készültem a találkáinkra.
- Ezt örömmel hallom.
- A frászt hallod, hiszen ki sem mondtam! –csattantam fel dühösen és rámeredtem. A kocsi félhomályában is láttam az ajkai körül játszó önbizalommal telt félmosolyt. –Már milliószor mondtam, hogy a gondolataim az enyémek, ahogy azt is, hogy csak azért találkozom veled, hogy nehogy Ő azt higgye, nem fogadom el mindenestül.
Csak halványan biccentett feleletképpen, de a mosoly az le nem olvadt volna a képéről. Majd pont ő nem tudja kiszagolni, hogy mikor hazudok. Felsóhajtottam. Kezdtem tényleg veszélyes vizekre evezni.
Nagyjából egy éve bukkantak fel mindketten az életemben, az egyik nappal a másik éjjel. Nem tudom, hogy lehettek azonos testben, mikor se külsőre, se belsőre nem hasonlítottak, csak azt tudtam, hogy éjszakára át kell adnia a helyét. Hosszú hónapokba telt, míg elmondta, és nekem hosszú órákba hogy meggyőzzem ez nem akadály. Aztán elkezdtem vele is randizni, csakhogy lássa, nem irtózom semelyik felétől. És, hogy most merre tartunk? Én lennék a legboldogabb, ha tudnám. Mondhatnám, hogy két férfihoz is vonzódom, de ez a kettő valahol mégiscsak ugyanaz.

*****

Lehunyt szemekkel ült a kocsiban, a lehető legtávolabb tőlem és a leginkább az ablak felé fordulva. Gondolatai azonban szinte ordibáltak. Csak néztem az arcába hulló haját, a dühtől megfeszült száját és én is hátradőltem.
- Hova megyünk? – kérdezte végül felém fordulva. Hosszú percekig nem feleltem. Csak néztem az autó mellett elsuhanó várost, és az ablakban visszatükröződő profilját.
- Többet nem kapod vissza –mondtam végül válasz helyett, mire felém pördült. Szemei hatalmasra tágultak a csodálkozástól és a félelemtől. Ajkai elnyíltak, majd becsukta, és megint ki, de hang nem jött ki rajtuk.
- Ezt nem teheted!
Mostmár én is felé fordultam és felhúztam közénk és a sofőr közé a hangszigetelt üveget.
- Miért nem?- őszintén érdekelt a véleménye. De nem mondott semmit, csak a gondolatai dübörögtek át rajtam, de nem nyúltam utánuk, az ő szavaival akartam hallani.
- Nem ölheted meg
- De abba beleegyeznél, ha én tűnnék el? –szótlanul hajtotta le a fejét. Félrehajtott fejjel figyeltem, ahogy a haja mögé rejtőzik. Alig hallható igent rebegett maga elé. - Miért?
- Te vagy az erősebb, te birtoklod Őt.

********

- Biztos vagy ebben?
Felkaptam a fejem. Egy pillanatig sem kételkedtem abban, hogy kettőjük kapcsolatában ő a parazita, de volt a hangjában valami, ami miatt úgy éreztem, tartozom annyival, hogy jobban végiggondolom.
- Minden szempontból te vagy az erősebb. Hogy tudna Ő fogva tartani téged?
- Miért gondolod, hogy én élvezem a helyzetet? Gondolod, ha tudtam volna, nem tettem volna ellene már valamit?
Nem tudtam mit felelni. Ebbe még sosem gondoltam bele. Furcsa volt, de tényleg sosem foglalkoztam azzal, miért fogadja el ezt a helyzetet? Miért nem szakítja el kettőjük kötelékét? Éles pillantású tekintete végig rajtam pihent. Tudtam, amíg nem mondok valamit, addig nem szólal meg újra, akár egész este képes lenne némán ülni és hagyni, hogy gondolkodjak.
- Hiszen te mondtad az előbb, hogy nem adod nekem vissza többet.
Hátrahajtotta a fejét az ülésen. Hosszú haja szinte örvénylett körülötte, tulajdonképpen a haja volt az egyetlen igazán élő dolog benne és ez még jobban kihangsúlyozta a mozdulatlanságát.
- Én uralom Őt –ismerte be végül. - De már eluntam.
- Miért most?
Felém fordult. Most először láttam a szemeiben igazi csodálkozást.
- Számít valamit az idő?
- Neked talán nem. De Ő még fiatal.
- Nem hiszem, hogy ez engem érdekel.
- Engem viszont igen! – csattantam fel mérgesen és megragadtam a pulóverét, ujjaim a vastag anyag alatt a bőrébe martak, de egyetlen arcizma sem rezdült. - Hagyd őt még élni!
- Meddig?

---------------------Folyt. köv.-------------------------------