Dimenziókapu

1.

Miközben a terroristák által vezetett repülőgép Bin Ládennel, Tónival és társaival a fedélzetén rakétaként száguldott Afganisztán felé, Tóni suttyomban elővette a midig magával hordott ingakoloncát és lába között meglóbálva kapcsolatba lépett a Mindenhatóval.
– Mindenható Atyám, te vagy az? – kérdezte suttogva.
– Igen, én vagyok, mondjad, mi a kérés?
– Atyám, nagy bajban vagyok. Ha fél órán belül ki nem szabadítasz, akkor a terroristák foglyaként örökre eltűnök Afganisztán vad hegyei között.
– Csak ennyi? – kérdezte az Úr.
– Hát nem elég ez Atyám?

– Kérésed parancs – válaszolta az Úr és a repülőgép éppen Magyarország felett haladva, egy bukfenccel a föld felé véve útját, porfelhőt kavarva a Mucsi tanyán landolt.
Mariska néni éppen a tehén tőgyit rángatva, annak fejésével volt elfoglalva, míg az öreg a budin trónolt. A gép gurult egy darabig és megállt a tyúkól előtt. Mariska néni akkorát rántott a tehén csöcsin, hogy az fejősszékestől, vedrestől felrúgta őt az eperfa tetejére. Ott sipítozott kétségbeesetten, mire Józsi bácsi letolt gatyával kirohant a budiból és hányni kezdte magára a kereszteket.
– Szűzmáriauramisten… mi van itt? Kitört a háború, megjöttek az Ufók? – nem sok ideje maradt a csodálkozásra, mert a gép ajtajában megjelent Tóni, mögötte Csócsa, Kottafejű, Lófej, Primőr és Irma. Hátulról két terrorista taszigálta őket maga előtt. Kisvártatva kilépett egy térdig érő szakállas, torzonborz, turbános, kaftános figura, majd őt követte egy talpig fekete csadorba bújtatott lény, Akiről később aztán kiderült, hogy nem más, mint Irma rejtőzött a maskara mögött. Ugyanis a muzulmánok vallása tiltja a fehércselédek arcának, de még a lába körmének láttatását is.

Józsi bácsi, magához térve, a tyúklétrát az eperfához támasztva, lecsalogatta élete párját a fa tetejéről. Majd a váratlan vendégek elé sietett.
– Hát kendteket mi szél fújta errefelé? – szegezte neki a kérdést Tóninak, de a két gépfegyveres terrorista megmarkolva nyakán a bőrt, mint egy macskát a levegőbe emelte és megrázta, mint krisztus a vargát. Vartyogott valami érthetetlen nyelven és az égre mutogatott. Tóni mentette meg a helyzetet. Míg a terroristák Józsi bácsi nyaggatásával voltak elfoglalva, átugrott a tyúkól ajtaján és a tyúkól hátulján szalmával eltakart Dimenzió kapufélfa között állt meg. Pillanatok alatt láthatatlanná vált. Azonnal kapcsolatba lépett a Mindenhatóval.
– Mindenható Atyám, mi legyen?
– Fiam, Magyarország megfogta az isten lábát! Kezetekbe került az egész világon hajszolt első számú közellenség: Bin Láden. Nektek adom ajándékba ezt az aranytojást tojó tyúkot. Használjátok fel a belőle kiaknázható lehetőségeket Magyarország és a világ javára.
– Mi a teendőm Atyám?
– Minden este hat órakor beállsz a dimenzió kapuba és felvesszük a kapcsolatot. Megadom a napi instrukciót.
— Mi lesz a terroristákkal, hogyan rejtsük el őket?
– Igazad van, erre nem gondoltam: a két terroristát és a repülőgépet az istállóban helyezzük el. Mágikus kört húzok az istálló köré, nem tudnak belőle kijönni. Mariska néni és Józsi bácsi látja el őket élelemmel. Amennyiben az elhárítás felfedné a tartózkodási helyüket, akkor átviszitek a tyúkólba és a dimenzió kapuban lévő odúba, zárjátok őket. Aztán, amikor elmennek a szaglászók, akkor visszaterelitek őket az istállóba.

Minden úgy történt, ahogy a Mindenható rendezte. A négy címbora és Irma a Pincesoron felgyalogolt az Egyujjasba, mintha csak éppen tegnap mentek volna haza. Pedig már több hónapja is, hogy nem szívták magukba a penetráns kocsmabűzt árasztó hazai levegőt. Tóni egyenesen panelkuckójába sietett, hogy magához ölelhesse hűséges feleségét, aki paprikás-krumplival várta a hosszú útról hazatérő hitvesét. A vacsorához megivott egy pohárka lófingatót, egy liternyi Csigert, majd nekiállt megekecselni az asszonyt. Miután végzett vele, lefordulván róla, hanyatt vágta magát a gödrös díványon, és egetverő horkolással adta a világ tudtára: mindenütt jó, de legjobb otthon!

2.

Amerika lázban égett. A terroristáktól való rettegés magas fokra hágott. Minden idegenben egy-egy kis Bin Ládent véltek látni. A láthatatlan ellenség, ez az ötödik hadoszlop, csaknem térdre kényszeríttette Amerikát. Az FBI és a CIA minden erőt bevetett a terroristák felkutatására. Egyelőre azt sem tudták, hogy hányan lógtak be az országba a nagy kavarodásban, és hogy Bin Láden hol tartózkodik. Már évek óta tűvé tették érte egész Afganisztánt, Pakisztánt, de úgy elpárolgott, mint a kámfor.

Pár nappal az eset után a rádiófigyelők rejtélyes üzenetváltásra figyeltek fel az éterben. Közép-Európa térségéből Amerikába szóló arab-nyelvű utasítások röpködtek. Rögtön lefordították a lehallgatott üzeneteket és kiderült, hogy személyesen Bin Láden utasításait csípték el. Felszólította terroristáit, hogy amennyiben Amerika nem szűnteti meg az ellene folyó hecckampányt, akkor az X napon robbantsák fel a Fehér-házat és a Pentagont, valamint hogy Anglia sem maradjon ki, ráadásul még a Big Bent is repítsék levegőbe.

Most már nem volt mese. Nemzetközi összefogást sürgettek és az összes kémműholdat ráállították a feltételezett rádióadóra. Meg is lett az eredménye: kiderült, hogy Magyarországról sugároz az adó, de pontosan nem lehet bemérni, mert a magyarok elszabotálták a Zengőre telepítendő lokátor állomást. Így Magyarország nagy része kicsúszott a NATO ellenőrzése alól. Hamarosan összehívták a NATO vezérkarát, és elrendelték egy különleges osztag Magyarországra küldését, nyomozzák ki, hol rejtőznek a titkos rádióadót üzemeltető terroristák.

Mint azt már tudjuk, Tóni a Mindenhatóval történt megállapodás értelmében naponta lement a Mucsi tanyára, hogy este hatkor felvegye az összeköttetést az Úrral. Egyben megérdeklődte Józsi bácsiéktól, hogy minden rendben van-e a terroristák körül.
– Agyonazisten Józsi bátyám! – köszönt rá az esti szürkületben a tanyagazdára. – Mi újság van erre felé?
– Háát, mi legyen Tónikám? – kérdezett vissza sunyin az öreg és fejével az istálló felé biccentett.
– Hogy viselkednek a madárkáink? – kérdezte Tóni.
– Nincsen azokkal semmi baj. Mariska beviszi nekik az ételt, én felhúzok egy-két veder vizet a kútból, azt beleöntöm nekik a kővályúba, hogy mosakodjanak, tisztálkodjanak ugye. A budi ajtó nyitva áll előttük, elvégezhetik a szükségüket.
– Mit csinálnak egész nap? – kérdezte Tóni.
– Háát, elvannak, mint a befőtt. Beülnek a repülőbe, azt ott pöszmötölnek. Ki se jönnek csak enni, meg a szükségükre…
– Senki idegeneket nem látott errefelé ólálkodni?
– Nem, az feltűnt volna, meg aztán Pemete, a félszemű korcs, házőrző is jelezte vóna, ha valaki közelítene. A múltkor is leszedte a postást a kerékpárról, pedig már ismerhetné…
– Jól van! Őrizze őket, aztán majd, meglátjuk! – adta ki az ukázt Tóni, és belépett a tyúkólba jelentéstételre.
– Te vagy az mindenható Atyám?
– Én, személyesen.
– Van valami híred?
– Meleg a pite, Tóni! Felbolydult a világ. Hamarosan Magyarországra szegeződik minden tekintet. Döntő pozícióba kerül az ország. De többet nem árulok el: mindent a maga idejében.
– Van valami parancsod a számomra?
– Helyezd magad készenléti állapotba! Jelzem, ha aktiválni kell, megadat!
Az USA és a NATO titkosszolgálata és katonai elhárítása egyre szorosabbra fogta az együttműködés gyeplőjét, és ügynökök antiterrorista kommandók seregét küldte Magyarországra. Mindennek a legnagyobb titokban kellett történnie, nehogy a terroristák szagot fogjanak. Így a magyar kormányt sem tájékoztatták az akcióról.
Hirtelen megteltek az eddig üresen kongó budapesti szállodák amerikai, angol és nyugati turistáknak álcázott titkos ügynökökkel.

A konspiráció annyira tökéletes volt, hogy hatalmasra nőtt az idegenforgalmi bevétel és mindezt az ország iránti hírtelen érdeklődésnek fogták fel. Az fel sem tűnt az okosoknak, hogy se egy nagyobb beruházás, se jelentősebb tőkebefektetés nem történt, ami kizökkentette volna az állam kerekét a kátyúból. A honatyák csak simfelték egymást a parlamentben, és folyt a kiszorítósdi, miközben halványlila gőzük sem volt róla, hogy lőporos hordón ülnek. A kanóc egyik végét Bin Laden, a másikat maga Bush elnök tartotta markában. Amerika elhatározta, hogy mivel Bin Láden nyomát bottal üthetik Afganisztánban, kivonul a számára érdektelenné váló térségből és minden erejét Magyarországra, összpontosítja. Sereggel bevonulni ciki lett volna egy szövetséges államba, így hát maradt a titkos ügynökökkel való operálás.

Egyik nap három vándorköszörűsnek álcázott amerikai titkos ügynök jelent meg a Mucsi tanya körül. Mariska néni beinvitálta őket és beküldte Józsi bácsit a nyári-konyhába, szedné össze a késeket, ollókat, életlen szerszámokat. Míg az öreg a konyhába matatott, Mariska néni meg a fejéssel volt elfoglalva, addig az ügynökök körbeszimatoltak, és beólálkodtak az istállóba. Szemük-szájuk elállt a látványtól: szembe találták magukat Bin Ládennel és csapatával. Azonban sok csodálkozásra nem maradt idejük: a csapda bezárult és többé nem tudták elhagyni az istállót. Igencsak csodálkozott a rozsdás késekkel kezében a konyhából kilépő Józsi bácsi, az üres köszörűs állvány láttán.
– Hé, Marisom, ezek meg hová lettek?
– Tudom én? – kérdezett vissza Mariska néni és nekilátott a tehénnek. Úgy húzogatta a tejjel teli tőgyeket, mintha az ég-világon más dolga sem lenne ezen a világon. Józsi bácsi pedig, mit volt mit tenni, ha már idehozták ezt a köszörűkövet, hát nekiállt megköszörülni a késeket. „Magad uram, ha szolgád nincs!” dünnyögte magában.

Aztán sorra tűntek fel a vándorszabók, lepedőárusok, drótostótnak és vándorfazekasnak álcázott emberek. Mind-mind eltünedezett az istállóban. Nem sokáig kellett várni a fordulatra.
Napokkal később az Aldzsaira televízió videofelvételeket mutatott be a Mucsi tanya istállójában rabszolgaként csicskáztatott titkos-ügynökökről. Bin Laden kivégzésükkel fenyegette Amerikát, ha nem hagynak fel az utána való szaglászással. Most már aztán kezdett melegebbre fordulni a helyzet. Egyik éjjel tizenhat helikopter ereszkedett le a rétre és egy egész század kommandós rohanta meg a Mucsi tanyát. A gránátvetők, páncéltörő lövegek lövedékei visszapattantak az istálló köré vont bűvös körről és egyenként felrobbantották a szállítójárműveket. Nem volt visszaút. A deszantosok berontottak a roggyant istálló-ajtón át az istállóba, és soha többé nem látta őket senki. A szétlőtt helikopterek ott gubbasztottak a réten.

Este jön Tóni, és a szemét dörgöli.
– Hát, itt meg mi történt Józsi bátyám?
– Tudja a rosseb. Ide ette a fene őket az éjjel, aztán nagy durrogatás, égszakadás-földindulás, ordibálás és utána néma csend. Úgy elnyelte őket az istálló, mint gödény a vizet.

Tóni kérdi az Urat.
– Mennyei Atyám, mi történt?
– Csak megleckéztettük a szerveket. Beleestek a csapdába, mint légy a mézes-köcsögbe.
– Mi a teendő? – kérdezte Tóni felajzva.
– A dolgunk: várni. Fog még Amerika könyörögni, hogy adjuk ki neki Bin Ládent. És fog Bin Laden fűt-fát ígérni csakhogy ne adjuk ki. Na, erre várok fiam. A vetésünk hamar beérik, meglásd.
– És addig?
– Légy türelemmel és várj!
– Ezt már ismerem uram a szocializmusból.„Buggy gatóv segda gatóv!” Légy készen, mindig készen! Jól belénk verték hajdanán.
– Türelem rózsát, azazhogy dollárt terem, fiam… – szólt az Úr és megszakadt az összeköttetés.

Most már az egész világ a türelmetlenség lázában égett. Senki sem tudta elképzelni, hol van titokzatos istállóban elrejtett repülőgép, benne a terroristákkal. Aki pedig tudta, az a világbotrányt elkerülendő, mélyen hallgatott. Egyszer majdnem lehullott a fátyol a rejtélyről. Falukutatók járták a környéket és az Ismerd meg Hazádat mozgalom keretében, a még meglévő tanyavilág rejtelmeit próbálták feltérképezni. Így jutottak el a Mucsi tanyára is a pesti falukutató urak. Csak Mariska néni volt otthon, Józsi bácsi a kukoricaföldön kapált.      Amikor beléptek a tanyára Mariska néni éppen a Riskát fejte.
– Hát kendtek meg mi járatban? – kérdezte, csak úgy a válla mögött odavetve a szavakat a jövevények felé. Ők elhadarták mondandójukat. Kattogtatták a gépeiket, és egyikük kinyitotta a rozoga istállóajtót és kamerára vette a bent látottakat. Mire Mariska néni befejezte a fejést, szépen becsukták az istálló-ajtót és elindultak Józsi bácsit meginterjúvolni a mezőre.
– Józsi bátyám, nem is tudtuk, hogy maga meg repülőgépet tárol az istállójában.
– Ja! Arra a roggyant, öreg gépre gondol, ott benn… még a németek hagyták itt negyvenötbe. Régi futárgép volt. Csibekeltetőnek használom – lódította az öreg, kifogva a kíváncsiság szelét a riporterek vitorláiból.
Ebből lett a kalamajka. Hazatérve előhívták a filmeket, s lejátszották a videofelvételt. Nem akartak hinni a szemüknek: a négyperces filmrészletben Bin Laden és bandája nézett a kamerával farkasszemet. Azonnal bekopogtattak az egyik kereskedelmi TV csatornához, és több millió forintért eladták a közvetítési jogot. És este már a TV szétkürtölte a szenzációt. Rögtön értesítették az ENSZ-et, a Biztonsági Tanácsot, a NATOT-t és minden fórumot, fórumot, hogy egységes stratégiát dolgozzanak ki a világ csótányának kézre-kerítésére. Most már nem lehetett tovább titkolózni, ki kellett teríteni a kártyákat.

3.

Az Egyujjasban, rendes medrében folyik az élet. Az Amerikát járt csapat újra beilleszkedett a társaságba és visszazökkenve a régi kerékvágásba, heves szócsatákat vívnak a másik asztaltársasággal. A négyesnél Csócsa, Kottafejű, Primőr, Lófej és Tóni emészti a zúzapörköltet. A másik asztalnál a Tanár úr vezetésével az intellektuelek, nyugdíjas teremőrök, pedellusok, egy leszázalékolt statisztikus tartja a napi szeánszát.
– Gyerekek, figyeljétek meg ebből a nagy összeborulásból még baj lehat.
– Mire gondolsz tanár úr? – kérdezi Keszegi a nyugdíjas teremőr.
– Hát, csak arra, hogy ennek a nagy magyarkodásnak nem lesz jó vége. Tudjátok, milyen irigységet vált ki a tótok, muszkák, románok, meg csetnikek között, hogy a magyarnak kettős állampolgárságot adnak. Hogy aszondja: itt is vagyok, meg ott is vagyok… gondol egyet, ha besokall és eltűnik az óhazában, beolvad a magyarságba.
– Meg aztán, mibe kerül ez majd nekünk? Tanítatni a csángókat, ruszinokat! Egyből megszaporodunk, mint a köles. Pillanatok alatt húszmillióra duzzad a magyarok száma… azt ez zsebkendőnyi terület kicsi lesz ennyi embernek…
– Gondoljatok a föld eltartó képességére! – veti közbe a jobb ötösből a feszülten figyelő Szakáll Lajos – Nem is tudjátok mennyi új kórházat, SZTK-t kell építeni ennek a sok beteg embernek, akik elözönlenek bennünket. Na, ezt már nem lehetett csak úgy szó nélkül hallgatni, és Primőr is közbeszólt a négyes asztaltól.
– Irmuska drága, bülbülmadaram! Öt lófingatót meg öt Csiger rendel – adta ki az ukázt Irmának, majd a Tanár úr felé fordulva így folytatta a diskurzust – Tanár úr ezek elveszik a munkát előlünk! Ez lesz itt a baj, már a Horn Gyula ia megmondta, hogy huszonhárommillió román fogja elözönleni a gyárainkat. Ki győzi ezeket munkával?
– Most mit vagytok úgy oda! Nem hallottatok az athéni demokráciáról? Akik athéni állampolgárok voltak, érdemeik elismeréséül állandó jövedelmet húztak az államtól…
– És ki dolgozott?
– Hát, éppen ez az, a bevándorolt, behurcolt rabszolgák…
— Aha, értem már – vetette közbe Primőr – az újrahonosított magyarok amolyan olyan vérfrissítésül, bérrabszolgaként eltartanak majd bennünket.
– Igaza van, hogy szorult ebbe ennyi ész? – emelte poharát koccintásra Csócsa , és fuldokolva nyelte a nedűt. A végén nagy összeborulás következett, és összetolva az asztalokat megállapodtak abban, hogy valahonnan pénzt kell szerezni az ország lyukas zsebét betömi, mert még a pénzcsináláshoz is pénz kell.
– Hát, avval a rusnya Bin Ládennel mi lett, he? Erről meséljetek mán ti amerikások! – kérlelte őket Leidekker.
– Hogy is volt az amikor fehér lovon bevonultatok Amerikába? Usánkában, meg medveszőr kacagányban? – hahotázott a Szakáll Lajos az ötösből.
– Ide figyelj Lajos, ha azt akarod, hogy kinyissuk a meseládát, akkor toljad ide a képedet, azaz az asztalodat, rendelj egy kört, és majd meglátjuk! Én sem loptam a hangomat – okította Lajost Tóni és máris jelezte Irmának, hogy az ötösnél rendelni kívánnak.
Aztán lassan összetolták az összes asztalt, és szájtátva hallgatták a magyarok bevonulását Amerikába.

— Aztán, he, csak úgy fehér lovon, kacagányban, bundasapkában?  – ugratta Tónit Répa Maris a szocik nőtagozatának szószólója. – Ez eszméletlen! Tudtok ti egyáltalán lovagolni?
– Tud a rosseb – védte a mundér becsületét Csócsa – az igaz, hogy nem termettünk éppen lóra, de felkötöztek bennünket, hogy le ne essünk, azt így… na, nem szégyen az, ha gyerekkorában nem kergették az embert az asztal körül, ha nem akart lovagolni, tanulni.
– Úgy éltünk ott a hajón gyerekek, mint Marci a Hevesen – tódította Primőr. – Mi csak heverésztünk nyugágyainkon, a fedélzeten, japán kurvák hajtották rólunk legyezővel a legyeket, néger mazsorettek élveztettek el bennünket. Emlékszem az egyik úgy megmarkolta a herezacskómat, hogy majdnem elzápultak a tökeim… hö-hö-hö.
– És tényleg nem vettétek észre, hogy mire megy ki a játék, hogy csak eszközök voltatok a terroristák kezében? Ekkora balekok csak a magyarok lehetnek. Minket aztán minden szarba be lehet mártani, csak aztán legyen, aki lemossa rólunk! – kontrázott Lófej.

— Gyerekek, mi elhittük az államnak, hogy hazafias cselekedetet hajtunk végre: ellátjuk Amerikát vízmotoros autókkal, beindítjuk a dűznigyártást és cserébe az amik visszaadják a negyvenötben  elrabolt aranyvonatot. Mind a hatvan vagont ékszerekkel, aranypénzzel, festményekkel együtt. Erre mit kapunk? Azt, amit Bugi a tapasztásért: lófaszt a seggünkbe! Még örüljünk, hogy ennyivel megúsztuk: hazatoloncoltak bennünket, azt ráfogták Magyarországra, hogy aláaknázta a kapitalizmust…
– He, figyeljetek mán: nézzétek, mi megy a TV-be? Nem a Mucsi tanyát mutatják? Mintha a Mariska néni fejné a Riskát, nyitva az istálló ajtó.
– Hű azannyát’, azannya’ szenít: mekkora repülőgép van benne. És ott az a nagyszakállú, egyenesen a Bin Ladent formázza!
– Tényleg, mi ez, már vége is van? – kérdezik innen i onnan is a beállt néma csendben.
–          Még a végén kiderül gyerekek, hogyan kerültetek ti haza olyan egy kettőre! – törte meg a beállott bénító csendet Keszegi, a sánta suszter. Minden szem Tóniékra meredt. Lófej a helyzet magaslatára emelkedve, felállt, körbehordozta tekintetét a döbbent arcokon, és így mennydörgött: – Munkásököl vasököl, oda súlyt, ahova köll!
– Te Tóni, te jóba vagy a Józsi bácsiékkal, sűrűn megfordulsz náluk, tényleg nem tűnt fel neked semmi? – faggatták innen is, onnan is.
– Nem, nincs ott semmi különös az istállóban, nekem elhihetitek – magyarázkodott Tóni, majd így folytatta – Az egyszem árva Riskán kívül semmi sincs ott, na, ne tanálgassatok’ mán, mert még baj lehet belőle!
– De tényleg, he mintha a Mucsi tanyát láttuk volna – erősítette meg a többieket a Tanár úr az elsötétült képernyőre meredve. Aztán megjelent egy nagybetűs felirat: műszaki hiba, és megszűnt az adás.

Nem sokáig maradt idejük a csodálkozásra, mert elsötétült a bejárat ajtónyílása, és két marcona biztonsági ember rontott be. Felkapták Tónit, mint a pelyhet és már vitték is. Bedobták a nagy fekete, lefüggönyözött ajtajú kocsiba és rakéta sebességgel robogtak vele Pestre. Meg sem álltak az országházig. Egyenesen a miniszterelnök dolgozószobájába vitték.

4.

A mindig fess, snaiding miniszterelnök magába roskadva gubbasztott hatalmas íróasztala mögött. Mögötte álltak hű lakájai a kancellária, a belügy és a pénzügyminiszterek.
Úgy néztek a biztonsági emberek által előállított ügyefogyott, kezében vasutas-sapkáját szorongató emberkére, mint a messiásra. Rögtön bársonyszéket toltak alája, díner asztalkákat gurítottak be, megrakva nassolnivalókkal, lófingatóval, csigerrel és egy egész sültkappannal. A szolgák partedlit kanyarítottak Tóni nyakába, és máris szervírozták neki a finom falatokat. Tóni azonnal nekilátott a királyi ebéd elfogyasztásának. Mikor végzett, kockás zsebkendőjébe megtörölte zsírtól csöpögő lila ajkait, majd biztatóan rámosolygott a stábra.
– Hívtak, hát jöttem! Azaz, hogy hoztak… mit kíván a magyar nemzet?
– Ó, drága jótevőnk, templomos lovagunk, nagy jó urunk, nagy a baj! – kezdte felvezetni mondandóját a miniszterelnök.

– No, ki vele, legyünk túl rajta – bíztatta Tóni, az meg felbátorodva sorolta:
– Csiger lovag úr, folyik a Máért ülése, úgy szöktünk ki a teremből, hogy Önnel találkozhassunk: nagy a baj! Nem tudunk megegyezni a kettős állampolgárság ügyében. Az ellenzék köti az ebet a karóhoz, hogy népszavazás döntse el minden magyarok országa legyünk-e, vagy maradjunk meg magunknak. A szűkebb kabinet nem látja ennek az anyagi alapjait megalapozottnak. Ha, mi a keblünkre ölelünk ötmillió elcsángált honfitársunkat, akkor vége a gazdaságunknak: leül az államháztartás, üres a kassza.
– Nagy csoda – szólalt meg Tóni a lehúzott lófingatót nyeldekelve. – Nem kell lacafacázni, jöjjön, ami jön, meg kell adni nekik az állampolgárságot!
– És honnan vegyük a pénzt az SZTK-ra, segélyeikre, honnan teremtsünk nekik munkalehetőségeket, építsünk lakásokat?
– De uraim – jegyezte meg szarkasztikusan Tóni, – olyan biztos, hogy ezek az idegenbe szakadt állampolgáraink mind vissza akarnak települni az óhazába?
– Szinte százszázalékosan – jegyezte meg a pénzügyminiszter rezignáltan.

— Az lenne a legjobb, ha maradnának ott ahol vannak, adnának nekik egy kamu állampolgárságot, befognánk a szájukat és minden maradna a régiben – jegyezte meg a miniszterelnök, – de ezt így nem lehet kimondani, mert az ellenzék azonnal megbuktat bennünket.
– Hát akkor bukjanak meg, és hadd kínlódjanak azok tovább… egyék meg, amit kifőztek! – tért ki a válasz elől Tóni, de a miniszterek nem hagyták annyiban. Ütötték a vasat, amíg meleg.
– Ezt a dicsőséget nem érik meg! Akkor inkább megadjuk nekik a kettős állampolgárságot, ha beledöglünk is! De a kormányrudat nem adjuk ki a kezünkből – kiáltotta hevesen a miniszterelnök, majd Tóninak szegezve a kérdést, így folytatta.
– Drága lovagunk! Csak magára számíthatunk! Húzzon ki minket ebből a kátyúból! Kinevezzük tárgyaló-biztosnak a Máért értekezletre a kormány részéről. Miniszteri státuszban teljhatalommal felruházva, csak vigye el a balhét helyettünk. Maga olyan agyafúrt ember, hogy biztosan megtalálja a megoldást! – könyörgött térden állva a miniszterelnök Tóninak felocsúdni sem volt ideje, máris egy elegáns lakosztállyal egybekötött dolgozószobában találta magát.. Két lakáj meleg fürdővel várta, lesikálta, megborotválta és vadonatúj szmokingba öltöztette. Úgy nézett ki, mint egy kidekorált pingvin. Másnap már ő elnökölt a véget nem érő szócséplésekkel tarkított értekezleten.

Közben gyorsan peregtek az események. Amerikai kormányküldöttség kért bebocsátást egyrészről. Míg másrészről orosz kormányküldöttség kopogtatott a miniszterelnök ajtaján. Mindkét küldöttség Bin Laden kiadatását követelte tőle. A miniszterelnök eperohamot kapott, és görcsbe fetrengve lerágta a szőnyegrojtokat. Nem elég ez a Maért értekezlet, most meg itt van ez az újabb veszedelem!A kancellária miniszter találta meg a megoldást: azonnali hatállyal kineveztette Tónit tábornokká. Ráhúzták a vörös lampaszos tábornoki gúnyát, feltűzték neki a Mária valagrendet az összes szarcsimbókokkal és sorba elé bocsátották a tárgyaló feleket.

Elsőbbre az amerikaiakkal tárgyalt. Az amerikai tábornok a szövetségesi hűségre apellálva kérte, hogy azonnal adják ki Amerikának Bin Ladent. Tóni így válaszolt neki:
– Én megértem Önöket, nem gördítünk akadályt kérésük elé: az Önöké az a lator, tessék, vigyék!
– Megpróbáltuk, de nem megy, valami átkozott helyen van eldugva, és nem férünk hozzá…
– És gondolják, hogy én segíthetek?
– Bízunk benne.
– A segítségnek ára van. Beszéljünk nyíltan. Önöknek pénzük van, nekünk Bin Ladenünk. Csináljunk egy barter-ügyletet.
– Mi az ára?
– Az ára csak annyi, hogy Önök visszaszolgáltatják a 45-ben elrabolt aranyvonatot, mind a hatvanvagonnyi kincsével együtt.
– Csak ennyi?
– Csak ennyi uraim, ha itt a szállítmány, akkor csere. Na, áll az alku? – kérdezte Tóni és egymás tenyerébe csaptak. Egy nagy pohár lófingatóval, majd kísérőként fél literes korsó csigerrel pecsételték meg az ügyletet.
Az amerikaiak egy nap haladékot kértek, s ígérték másnapra itt lesz a szállítmány. Alighogy elmentek az amerikaiak, az orosz küldöttség jelent meg alázatosan hajlongva.

— No, tovariskáim, mi a helyzet? – kérdezte tőlük Tóni.
– Nagyságos uram, csak maga segíthet rajtunk – mondta a tábornok.
– Putyin elnök a lelkünkre kötötte, hogy bármi áron is szerezzük vissza Bin Ladent.
– Minek maguknak Bin Laden?
– Nekünk nem kell, de a déli határvidéken nagy a baj. Amennyiben az amerikaiak kivonulnak Afganisztánból, felborul az egyensúly. Így sem igen tudjuk kezelni a kaukázusi népek ellenállását. Egymás után le akarják rázni a rabigát. Követelőznek, önállóak akarnak lenni.
– Hát engedjék el őket.
– Nem olyan könnyű ez uram – vetette ellen az orosz tábornok. – Ma a kisujjunkat kérik, holnap az egész karunkat. Ha Afganisztán felszabadul, akkor kártyavárként omlik össze az Oroszország és az iszlám közé font védőháló. Az iszlám elsöpör bennünket.
– Mi az óhajuk?
– Adja vissza nekünk Bin Ladent! Mindenre hajlandóak vagyunk.
— Rendben van uraim. Holnapra legyen itt mind a kétszáz vagon a második világháborúban elrabolt műkincs, és egyéb érték, amit a lakosságtól elrekviráltak hadizsákmányként. Na, áll az alku uraim? – kérdezte Tóni és habozás nélkül egymás tenyerébe csaptak. Megünneplendő az egyezséget az oroszok által ajándékul hozott ötliteres Gorbacsov vodka kétdecis poharakkal való nyakalásához fogtak. A végén ellágyulva az italtól, annak jótékony hatásának is betudva, egymással páros csókot váltva eljárták a guggolóst, a tápéi darudöbögőst és már az asztal alatt hemperegve énekelték a bunkócskát.

A kimerítő tárgyalás után Tóninak megágyaztak a szolgák és lefektették.Másnap hatalmas vizes-borogatással a fején elnökölt a Máért értekezletén. Mivel állóképessége a minimumra csökkent, így hamar berekesztette az ülést.
– Uraim, a kormány nevében aláírom a kettős állampolgárság egyezményét. Megteremtettük a pénzügyi alapokat, így minden akadály elhárult immár. Van kérdés? Nincs? Akkor írjuk alá! – mondta, és az okmány aláírása után lakosztályába vonult.

5.

Gyors egymásutánban követték egymást az események. Minden szem kis hazánkra figyelt. A világ nagy TV társaságai egyenes adásban közvetítették az eseményeket. Már csak a két nagyhatalommal történt barter-ügylet technikai lebonyolításán volt a sor.
Szoros katonai felügyelet mellett pöfögtek a magyarok elrabolt kincseit szállító szerelvények kelet és nyugat felől a Magyar Nemzeti Bank feneketlen gyomrú kincstára felé, hogy visszakerüljenek méltó helyükre.Váratlanul újabb probléma merült fel. Az országgyűlés már hónapok óta huzakodott a siralmasan szűk börtönkapacitás bővítésének problémamegoldásán. A kormánypártok, mivel az államkassza üressége miatt képtelenek voltak új börtönök építésére, szerették volna gebinbe kiadni hat új nagy kapacitású börtön építését és üzemeltetését. A néppártiak a kereszténydemokratákkal együtt inkább a megelőzés nemes volta mellett agitáltak és börtönök helyett minél több templomot és a bűnözők átnevelésére kommunaszerű kolostorok építését szerették volna elérni. Ezekben az illem- és erkölcsjavító intézményekben a megtévedt sikkasztó, rabló, fosztogató, síboló és házasságtörő egyedeket lelki maszturbációnak vetették volna alá. A kormányfőnek főtt a feje, mit tegyen pénz nélkül.

Ebben a nagy dilemmában jól jött a Bin Laden szindróma megoldásaként beígért kincstárfeltöltés, de ez még édeskevés volt ahhoz a hatalmas erkölcsi mocsárhoz, amit nem lehetett csak úgy hirtelen jóvátételi aranyakkal feltölteni. Összehívta hát a négy-párti értekezletet. Hajnal óta üléseztek, de nem mentek semmire. Ekkor hívatta fő tárgyalónak Csiger Tónit. Tóni felöltötte ünneplő-ruháját és megjelent az ülésen.
Így fordult hozzá a miniszterelnök.

– Drága jótevőnk, gyapjas-rendű keresztes lovagunk, Lenin-rendes pilótánk, baj van!
– Miben segíthetek önöknek – fordult a tanácstalan tanácskozók felé Tóni szerényen elmosolyodva. Ez a lefegyverző mosoly volt a fő fegyvere. Még a felbőszült vadkant is megszelídítette vele.
– Nem tudunk megegyezni a kétszázezerre duzzadt és egyre növekvő számú bűnelkövetők elhelyezéséről. Nincs pénz az őrzésükre, nincs hely az elhelyezésükre, nem bírunk ennyi léhűtőt etetni. – vezette fel a kérést a kancellária miniszter. A Kereszténydemokrata Párt elnöke kiegészítette.
– A nép egyharmada tengődik, a küszöböt rágja. Egymillió cigány segélyekből issza részegre magát a kocsmákban. Nem elég a cigányokat eltartani, még akkor a bűnözőkre is milliárdokat költsünk. Nem egyezünk bele új börtönök építésébe.
– Akkor mi legyen?
–         
–          Mondtam már: adják vissza az egyháznak kolostorait és földjeit. Létesítünk átnevelő táborokat és munkával, lelki masszázzsal átneveljük őket, hogy újra hasznos tagjai legyenek a társadalomnak.
– És ki fogja őrizni őket, hogy meg ne szökjenek? Pénzbe kerül ám ez is! – okvetetlenkedett a Szabaddemokraták vezetője.
– Napi ötszöri étkezés, lelki-masszázs, egy kis testmozgással felérő hasznos tevékenység olyan megtartó erő a kinti világ elborzasztó nyomorúságával szembe, hogy nem kell a szökéstől félni.
– Inkább attól félek én – aggodalmaskodott a belügyminiszter, – hogy ha elmegy a híre ezeknek az Eliziumoknak, a hozzátartozók, nők, gyerekek, rokonok csőstől tódulnak a kolostorokba… nincs pénze a rendőrségnek az objektumok őrzésére.
– De uraim, hát az állam emeljen az életszínvonalon, hogy a kinti világ, vonzóbb legyen, mint a börtönök konszolidált világa… Mi lesz, ha a csőcselék, a plebsz milliói a börtönökbe, átnevelő-táborokba menekülnek a civil élet elől?

— Éppen ez az uraim – okoskodott a miniszterelnök – ha munka nincs, pénz nincs, fosztogatni sem érdemes, mert már a felsőbb rétegek, önök, mi, ti, ők, akik közel eljutottunk a konchoz, mindent elraboltunk a néptől, akkor hamarosan ránk, a gazdagokra kerül a sor. Egymás közt vagyunk, nyílt lapokkal játszok. Mivel a népet nem lehet karanténba zárni, egyelőre költségcsökkentésül meg kell a börtönöket szüntetni, és az így felszabaduló összegeket karitatív célra fordítani. Valamit vissza kell csurgatni, csepegtetni a plebsznek, mert nagy baj lesz.
– De, kinek a zsebéből vegyük el? – néztek egymásra cinkos tekintettel.
– Áldozni kell uraim, áldozni… – mondta szemükbe az igazságot a pénzügyminiszter. Lett erre nagy felhördülés. A helyzetet Tóni mentette meg. Így szólt a felbőszült honatyákhoz.
– Uraim, korszakalkotó ötletem van.
– Halljuk, halljuk! – kiáltották izgatottan innen is onnan is.
– Isteni szikra pattant ki a fejemből, megvan a végső megoldás! – A kancellár közbevágott – A gyorsírók ezt a kifejezést ne írják le a jegyzőkönyvbe! Ez gyanúsan hasonlít az Endlőzung-hez! Ez már egyszer megbukott. Hitlernek ez lett a veszte.
– Jó, akkor helyesbítek. Nevezzük el Csiger-tervnek, ez senkinek a fülit nem sérti, és legalább a nevemet megörökítik a történelemnek.

— Rendben van – adták áldásukat a tervre és feszülten várták a felvezetést.
– Szóval, uraim hamarosan beérkeznek az elrabolt kincsekkel megpakolt szerelvények. Kirakodnak a Nemzeti Bank pincéjében és a Rákos-rendezői pályaudvaron, összeállítunk egy irányvonatot. Ezzel körbejárjuk az ország összes börtönét, bevagonírozzuk a bűnözőket, az őrökkel együtt és meg sem állunk velük a Mucsi tanyáig. Ott rákapcsoljuk Bin Ládent és terroristáit és visszaküldjük őket Afganisztánba. Ezzel teljesítjük az oroszoknak tett ígéretünket. Helyreáll az egyensúly Oroszország déli határain.
– És Amerika, mit szól ehhez Amerika?
– Nagydolog. Visszaadták az általuk elrabolt kincseinket, és kvittek vagyunk. Bin Ladent eltávolítottuk és kész.
– De, drága báró úr, kedves jótevőnk – könyörögtek a honatyák, – mi lesz velünk, ha Amerika megharagszik?
– Mi lenne, ha haragszik, majd megbékél – vetette oda nekik foghegyről Tóni, de azok csak ríttak.
– És, ha befagyasszák a bankbetéteinket?
– Ja, kérem ebül szerzett pénz ebül vész el – mondta Tóni és berekesztette az ülést.

6.

Szép is lenne, ha minden gördülékenyen, simán menne végbe. A hármas barter-ügylet sem jött össze zökkenőmentesen. Izraelt kihagyták a számításból. Odáig rendben is volt, hogy a magyar területen csapdába esett Bin Láden kiadatásáért versengő oroszokkal és amerikaiakkal megkötötték a barter-ügyletet. A visszaszerzett, hajdanán elrabolt kincsekkel megtöltötték a kincstárat, viszont egyre nem számítottak: a szidók érdek képviseleti szervei szimatot fogtak, és a Moszadot ráállították az ügyre.

Mert miről is van szó? A zsidóknak haláli pontos listájuk van az elgázosított zsidók vagyonáról. Ezeket a vagyonokat nagyrészt a magyar hatóságok zárolták a Nemzeti Bank széfjeiben, másrészt kiosztották az akkori rendszer vazallusai között. Na, már most, amikor bejöttek az oroszok, a felszabadítást ők megszabadításnak értelmezték a „davaj csaszi!” elvet alkalmazva az elorzott, a nép által elrekvirált és a hatóságok által kiosztott vagyont visszaszerezték mind egy szálig, és elszállították Moszkvába. Mi is történt? Tolvaj lopott tolvajtól. A zsidók most úgy okoskodtak, hogy kiszabadítják (azaz elfogják) Bin Ládent és ütőkártyaként játsszák ki a magyarok ellen. Megzsarolják az államot, hogy csak úgy adják nekik vissza Bin Ládent, ha a zsidó vagyont Izraelnek, mint jogos örökösnek kiszolgáltatják.
Tehát, míg a honatyák kezüket dörzsölve dáridózgatással ütötték el az időt, addig a Moszad dolgozott. Tóni újra reaktiválta magát, beállt a trén mozdonyvezetői állásába és elkezdte begyűjteni az ország összes börtönének lakóját, őrevel, parancsnokaival együtt. Hazánk egén azonban sötét felhők gyülekeztek.

A Mucsi tanyán a megszokott vágányban döcögött az élet. Mariska néni a Riska csöcsit húzogatva nekiállt a fejésnek, Józsi bácsi éppen a budin ült a Népszabadságot olvasva, amikor hirtelen motorzúgás hallatszott és egy helikopter ereszkedett le a rétre. Símaszkos katonák rohanták meg a tanyát és körbekerítették. Még egy légy sem tudott volna élve kirepülni onnan. Azonnal kiráncigálták Józsi bácsit a budiról és a kecskelábú asztal lábához kötözve vallatni kezdték. Mariska nénit pedig a félig fejt dézsa tejjel az eperfához kötözték.
– Na, Józsi bácsi, mit is rejtegetnek maguk itten? – kérdezte kifogástalan magyarsággal a vallató tiszt. Az dadogva, a rémülettől el-elakadó szavakkal válaszolt.
– Mit, hogy mit-e… hát semmit. Amink volt azt előbb elvitték az oroszok, aztán ami maradt azt bevittük a TSZ-be, most meg itt ez a roggyant tanya, meg egy tehénke, a Riska… ha erre gondoltak?
– Nem erre, tudod te azt nagyon is jól! – kapott egy csárdás pofont a dühbejövő vallatótól.
— Na, ki vele vén pipamocsok, hol a repülőgép, mert mi mindent tudunk ám. Kár itten tagadni.
– A repülőgép… ja, azt a régi háborús roncsot keresik, amit a németek itt hagytak negyvenötben… – hazudta a betanult szöveget, amire Tóni betanította, de nem hittek neki.
– Mit habrlatyolsz’ te itt össze-vissza? Miféle németekről beszélsz itt nekünk, na, add csak elő az istállóajtó kulcsát, mielőtt berobbantanánk az ajtót!
– Azt nem adhatom, mert szocialista megőrzésre átvettem, és csak a Csiger Tóninak adhatom oda, különben nagy baj lesz! – nyögte, de nem hatotta meg a vallatókat.
– Hozzatok egy tölcsért, meg egy veder vizet! – parancsolta a főnök, és máris töltötték Józsi bácsiba a sós vizet. Amikor már akkorára dagadt a hasa, mint a luftballon, felkötötték gúzsba az eperfaágra, és a talpát kezdték el ütni mogyorófa vesszővel. Na, ettől sugárban kiadta a belé tunkolt vizet az istállókulccsal együtt, amit még a budiban lenyelt, hogy ne kerüljön idegen kézbe.

A parancsnok kinyitotta a roggyant, szúette istállóajtót és tágra nyílt szemekkel konstatálta, hogy az istállóban benn áll egy Fokker típusú amerikai repülőgép. Körülötte a bennrekedt magyar és nemzetközi kommandósok sürögtek, forogtak, és a gép parancsnoki hídján a zajra megjelenik maga Bin Láden és megkérdi, mit akarnak az urak.
Ettől felbátorodva belép a parancsnok az ajtón, pár lépést tesz a gépig és Bin Láden vállára helyezi kezét.
– Le van tartóztatva! Mostantól a Moszad foglya. Bármit mond felhasználható Ön ellen. Joga van ügyvédet kérni rádiótelefonon – mondta és sarkon fordult, hogy eligazítsa a vallatással elfoglalt kommandósokat. Ekkor borzasztó felismerés hasított agyába: nem tudta átlépni a küszöböt! Csapdába esett. Kinn rekedt társai lázas tanácskozásba kezdtek és arra a felismerésre jutottak, hogy csellel kell élni. Beküldték Mariska nénit a fél vödör tejjel, majd kihívták. A vénasszony térült, fordult és már kinn is volt.

Isteni szikra pattant ki agyukból, levetkőztetik Mariska nénit és Józsi bácsit, és az ő ruhájukban küldik be két emberüket, hátha az ajtóba rejtett fotocellás kamera nem ismeri fel a cserét és ki tudják hozni a parancsnokot. Így is történt a dolog. Pillanatok alatt megszabadították őket ruháiktól és beöltözve benyomultak az istállóba. Mondani sem kell ők is fogságba estek.A kinn rekedtek most már a tökeit facsarták Józsi bácsinak, hogy kivegyék belőle a jelszót, amivel ki-be tudnak közlekedni az istállóba. De ez csak azt hajtogatta:
– A Riska, a Riska – hörögte kifordult szemekkel és elvesztette az eszméletét. Ebből arra következtettek, hogy a rejtély kulcsa a tehénben van. Látván, hogy Mariska néni tejjel ment be és ki is tudott jönni, nekiültek továbbfejni a Riskát. A veder csak nem akart telni, mert egyenként rugdosta fel őket vedresről, székestől az eperfára a Riska. Ettől aztán begerjedve az egyik előrántotta Uzzi kabaréját és leterítette az egyetlen szabotőr jószágot.
– Mit tegyünk parancsnok úr? – kérdezte kívülről a bennrekedt parancsnokot. Az meg csak óbégatott kifelé.
– Vadbarmok, lecsukatlak benneteket, ha kiszabadulok!

Nyúzzátok meg a dögöt, azt bújjatok a bőribe, mint a trójaiak a falóba. Toljátok be, aztán bemászok és kintről a farkára kötött cukorspárgával, húzzatok ki! Vadbarmok!
Így is történt. A csel bevált. Betolták a kibelezett jószágot, és a parancsnok bemászott a hasába. Kintről elkezdték a farkánál fogva kihúzni. És csodák csodája a kapu simán átengedte a tehenet, a tehénbe bújt parancsnokot és bennrekedt embereit. Kijutva kissé fellélegzett a parancsnok és máris az akción törte a fejét. Gyorsan eligazítást tartott.
– Idefigyeljetek, az a négy ember, aki már benn volt, visszamegy. Rabságba ejti, megkötözik Bin Ladent. Mi betoljuk a tehenet, ti betuszkoljátok Bin Ladent, aztán kihúzzuk és be a helikopterbe, meg sem állunk Izraelig. Így tanakodtak, várván az esti szürkület beálltát. Addig pedig nyársra húzták a tehén tetemét és ropogós marhasülttel verték el éhüket.

7.

Közben viharos gyorsasággal peregtek az események. Tóni három nap alatt végigjárta az összes fegyintézetet, és hatszáz marhavagonból álló szerelvényével Pestnek tartott. A rákos-rendezői pályaudvaron álló kormányvonatot felfűtötték, megtöltötték a konyhát és a büfét élelmiszerrel, italokkal. Összeszedték a személyzetet és készen várták a honatyákat, az orosz és amerikai küldöttséget. Mikor mind együtt voltak, begördült Tóni a rabszállító szerelvénnyel. A miniszterelnök elébe ment, forró kézfogással üdvözölte, tolmácsolta neki a magyar nép örök háláját és megadta a jelet az indulásra. Tóni felpattant mozdonyára, sípolt egyet és elindult a szerelvény a Mucsi tanya felé. Az unalmas úton, a kormányvonaton barátkozással egybekötött kormányebéden tárgyaltak a küldöttségekkel és előre aláírták a Bin Ládent átadási okmányokat.

Eközben a Mucsi tanyán, a nyárson piruló tehén köré gyűlt Moszad ügynökök nyakalták a pincében talált lófingatót és csigert. Igencsak rózsás hangulatba kerültek, amikorra megsült a jószág. Hatalmas szeleteket kanyarítva belőle, falatozni kezdtek. Ebbe a békés falatozásba hirtelen mozdonysíp hangja és két mozdonyszem vakító sugara hasított bele. A kommandósoknak leesett az álla. Nem sok idő maradt nekik, gyorsan bemásztak a tehén, bőribe és betaszigálták magukat az istállóba. Kijönni már nem maradt idejük.
A vonatot Tóni holtvágányra állította, majd az istállót repülőstől, Bin Ladenestől, kommandóstól egy kupacban a szerelvény után kötötte. Beugrott a mozdonyba és elindult a dimenzió kapu felé.
Igen ám, csakhogy közben valamikor már egyszer át lett állítva a pokolba-vivő útra a vágány.
A tyúkól helyett a budiba robogott be az egész szerelvény, hogy a kettes dimenzió kapun át egyenesen a Pokol tornácán kössenek ki!

Lett nagy óbégatás és fogak csikorgatása, szakálltépés, és kaftánszaggatás, amikor megállt a szerelvény a tábor kapuja előtt és ott díszelgett a felirat: „Arbeit macht frei.”A szállítmányt egyenesen Lucifer fogadta. Mellette segédei, Hitler, Sztálin, Churchill és Rooswelt elnökök. Így szólt hozzájuk.
– Uraim, ideje befejezniük a félbehagyott munkát. Neveljék át az urakat, hogy szorgos és dolgos polgáraivá váljanak a világnak!
Ezzel a tábor kapuja becsukódott a szerelvény mögött és elnyelte őket a pokol tisztító tüze.