Szokásos csütörtök reggeli készülődés: hajmosás, aztán öltözködés, erős smink a szemre, hogy kiemelje a sápadt sötétséget, amely körülöleli a pupillát, rohanás a buszhoz, izzadságszagban, és zajban utazva egy órán át, majd át egy másik buszra, ahol a sofőr még a rohadt fűtésen is spórol, majd végül irány a kórház. A kórház, ahol születtem, és amit tizenhét kemény év után láttam újra. Akkor sem a szülészeti osztályt, hanem a pszichiátriát. Reggel kilenckor még elég kevesen voltak ott, így nyugodtan ülhettem a fenekemen, és hallgathattam a zenét. Sőt, még az sem zavart senkit, hogy percenként több mint négy kekszet magamba tömtem. Nem vagyok dagadt. Esküszöm.
Többnyire másfél óra várakozás után jutottam be a kezelőorvosomhoz, dr. Tóth Margithoz, aki főorvos pszichiáterként dolgozott. A harmadik alkalomra egészen megkedveltem; lehet, hogy ebben segítségemre volt a nagy mennyiségű nyugtató, amit előszeretettel tömött belém. Persze ezt cseppet sem bántam, hiszen az a bizonyos gyógyszer megakadályozta az agyamat abban, hogy olyan képeket vetítsen elém, amik nem valósak. A főorvos asszony sokat akart egyszerre kiszedni belőlem.
Mivel nem én voltam az egyetlen betege, mindenkire negyedórát szánt, így a bajaim felét sem sikerült vele megosztanom. Persze az incubus-ra kiemelt figyelemmel tekintett. Érdekelte: vajon mi az oka annak, ha egy tizenhét éves, normálisnak tűnő tinédzserlány a mellkasán egy oszló női tetemet? Beszélgettünk az interperszonális relációimról (amiket nem neveznék még kielégítőnek sem, maximum néhány emberrel), arról, hogy milyen a szexuális beállítottságom, mennyit alszom naponta, s a többi. Többnyire nem is érdekelt, miről kérdezett, csak rávágtam valami hülyeséget, ő meg lejegyezte. Az orvosomnak csípőficama volt, amiatt sántított, és azért kapta tőlem a House Md becenevet, amiről szerencsére nem tudott.
Amikor elkezdődött a hallucinációk sorozata, akkor jöttem rá, hogy az aznapi gyógyszeradagomat bizony elfelejtettem bevenni. Az első hallucinációm igazából nem is tudom mikor történt... Tizenkettő, talán tizenhárom éves lehettem. Már nem is emlékszem, mi volt az. Talán csak a szokásos sötét, egér, vagy macska nagyságú fekete folt. Vagy valami erősebb, kivehetőbb, aminek megtapasztalása után rájöhettem volna, hogy tehetek bármit, olyan betegségem van, mint a rák. A skizofrénia sem gyógyítható, egyszerűen csak kezelhető. Szomorú voltam emiatt, de nem tehettem mást, mint hogy hagytam, hadd kezeljenek kényükre, kedvükre. A pszichiátriára szerencsére nem kellett befeküdnöm, csak teszteket csináltattak velem. Amikor a Rorsach teszt következett, eljött az összeomlás pillanata.
Hirtelen a fekete pacák helyett a saját arcomat láttam kirajzolódni. Koponyaszerű, utolsó vigyorral a képemen, de én voltam az, senki más nem lehetett. Ekkor a pszichiáter letette maga elé a lapot, rám mosolygott, és valahonnan a távolból megszólalt a Kék Duna keringő. Egyre erősödött, a pszichiáter pedig lassan felállt, magával húzva engem is. A zene már annyira hangos volt, hogy a dobhártyám az utolsókat rúgta. Mindig is tudtam keringőzni, kénytelen voltam megtanulni, hogy anyámat szórakoztassam vele. Keringőzni kezdtem a sánta, öreg pszichiáterasszonnyal. Lassan, utána pedig egyre gyorsabban, a szobában a tárgyak, a falak mind egybeolvadtak, csak a beteges vigyort láttam a nő arcán, a szemében pedig az én kifejezéstelen pofámat. Forogtunk, forogtunk, egyre jobban szédültem, és kiabálni akartam, hogy állj!, de nem jött már ki hang a torkomon, minden elsötétült, és én remegve a padlóra rogytam.
Mint később kiderült, olyan erős hallucinációs roham tört rám, hogy a pszichiátrián kellett töltenem több, mint két hetet. Egyetlen napra sem emlékeztem abból a két hétből, úgy tűnt, mintha végigaludtam volna, pedig csak annyira begyógyszereztek, hogy taknyom nyálam egybefolyt minden áldott nap, minden áldott órájában. Álmaimban még sokszor keringőzöm a pszichiáteremmel, és sokszor látom még éberen is a beteges vigyort, ami a rohamom alatt az arcán ült.
Az emberi elme sok mindent képes látni, vagy hallani, nem kell ahhoz skizofrénnek lenni. Sajnos én az vagyok, és együtt kell élnem a rémálmaimmal, és a dolgokkal, amiket látok. A valótlan és valós világ közti határvonal az én agyamban nagyon halovány. Már csak pislákol. Ha az elmém egyszer áttöri gátjait, már soha többé nem lehet kontrollálni. Örökkön örökké keringőzni fogok... a pszichiáteremmel.
