Csillagtalan - III. rész

A bal mancsomban elemelkedett a talajtól a vérszopó, ahogy felemeltem. Felsziszegett, társa pedig a kabátja alá rejtette kezét, és hátraszökkent. Hihetetlen gyorsan mozgott, minimum olyan gyorsan, mint én, csak kifinomultabb eleganciával, és nem azzal az ősi vadsággal, ami saját fajtám, a garouk jellegzetessége. Kezét előrántotta a kabát allól, és a Luna sápadt fénye ezüstbe vonta a megjelenő automata pisztolyt.
A kezemben tartott vámpírt magam elé rántottam. Sok reményt nem láttam benne, de kitérni nem lett volna lehetőségem a lövések elől. Abban is kételkedtem, hogy a "cingár" test felfogja a golyókat. Hiába, nem ismertem a vámpírok anatómia és biológia felépítését, különben nem ösztönből, hanem tapasztalatból rántom magam elé a vámpírt.

Három lövés dördült gyors egymás utánban. Jobbommal torkon ragadtam áldozatomat, aki megvonaglott a belecsapódó lövések erejétől, de korántsem halt meg. Egy halottat nehéz megölni, de nem lehetetlen. Csak kevés eszköz van rá. A "karót a szívbe" és a "kötözzük ki a napfényre" elcsépelt módszerein kívül csak egy.
Egy vérfarkas mancsának csapásai, vagy harapásai. Nekem ebből az utóbbiból állt rendelkézesemre - kifogyhatatlan mennyiség.
Engem nem értek el a lövések. A vámpír kemény teste talán csak egy arasznyira engedte magába a golyókat. A vámpírokkal ellentétben minket, vérfarkasokat sokkal könnyebb megölni. Lehet kés, kard, csatabárd - az utcai csatározásokban ezek a középkori fegyverek még előszeretettel előfordultak - de sima pisztoly is, és a legendákkal ellentétben nem kell, hogy ezüst legyen. Igaz, ha egy ezüstgolyó - amilyet a Holtak előszeretettel használnak ellenünk - eltalál minket, az a seb nem gyógyul be. Egy sima golyó ütötte lövés azonban nem hogy begyógyul pár éjszaka alatt, de szinte nyomtalanul eltűnik...

Én, bár jócskán kilógtam a vámpír mögött vállszélességben is, és magasságban is, nem sérültem. A kezemben tartott vámpír először szintén a kabátja alá nyúlt, de a belécsapódó töltények okozta fájdalomhullám megállította a mozdulatot. Ugyanis ők is éreznek fájdalmat, ugyanúgy, ahogy nem halhatatlanok, halhatatlanságuk ellenére. Végül megnyúlt karmaival csapott a gyomrom felé, de nem volt elég gyors.
Balommal persze elengedtem, mikor megragadtam a torkát, és így tartottam a levegőben, így a másik kezem szabaddá vált. Lendült is, amúgy garous lelkesedéssel, srégen balról jobbra, lefelé, a vámpír arcára, miközben jobbom karmai a nyakába mélyedtek.
Az ütés fergeteges erejű volt, magam is meghökkentem rajta. Kinyújtott ujjakkal martak a karmok a koponyába... csont reccsent, szürke agyvelő loccsant szerte, összeszoruló jobbkezem karmos ujjai a fél torkát kitépték. Az ütés erejétől nem csak hogy a földre zuhant, hanem egyenesen a földbe csapódott, mint valami lüktető, élő húsmeteorit. Nem törődtem vele, biztos voltam benne, hogy meghalt... Az egész folyamat a lövések eldördülésétől számított egy másodpercen belül történt, s szétszedett feje még nem is koppant a járdán, én már szökkentem a levegőbe. Ösztön vezérelt, mélyről, zsigerekből érkező, szívem lüktetve pumpálta a vért testem minden pólusába, ahogy felfelé szökkentem...

A következő két golyó jóval alattam suhant el, szikrát vetett odább a házfalon, majd gellert kapva, csendülve pattant a földre, s deformálódva gurultak tova. Lábaim magam alá húzva, minimum három-négy méter magasságra ugrottam fel, ezzel még a vámpírt is meglepve. Elkerekedett szemei erre utaltak... Előredőltem, s a Földanya vonzását követve zúgtam felé, élő bombaként, miközben felvonyítottam. A Harc Himnusza diadalittas szállt tova, megrezegtetve az ablakokat a környéken, mik közül a lövésekre pár ki is világosodott, de a küzdelem sötétben zajlott. Szokatlan, mély sötétben, mely talán a vámpírok velejárója volt...
Vonyításomra valahol bekapcsolt egy autóriasztó. Erre az éles, visító hangra csapódtam a vámpírba. Talpaim a vállára érkeztek, előredőlő felsőtestemből messze kinyúló karmos mancsaim a vámpír fejére szorultak. Súlyom alatt összerogyott, ismét eldördült egy magányos lövés, visszhangja magányos vészharangként csapódott faltól falig, miközben előrevágtam pofámat. Kitátottam számat, s a hold még e sötétségen is áthatoló fénye megcsillant éles agyaraimon, mielőtt azok a vámpír koponyába mélyedtek volna.

Majdnem beletörtek a fogaim, de végül a Halott agyát védő csont engedett reccsenve. Összezáruló fogsoraim között édeskés ízű, fémes vér hömpölygött, elégedettséggel töltve el ősi dühtől lángoló lelkemet. Oldalra rántottam a fejem, anélkül, hogy a fogaimat szétnyitottam volna. Jó fontnyi súlyú csont és hús maradt agyaraim között. Lábkarmaim a vámpír vállába martak, leszorítva a testet, és a fejet maradékát markoló kezeimet rántottam fel, másodperccel azután, hogy megharaptam a vérszopót.
A fej undorító, cuppanó hangot hallatva szakadt el a torzótól, a gerinc halk pattanással adta meg magát a legendákat meghazudtoló erőnek. A test rándult egy utolsót, majd elernyedt. Csend támadt, csak a letépett, kezemben tartott fejből csöpögő vércseppek koppantak alig hallhatóan az aszfalton...
Mögöttem ekkor halk neszezés támadt...

Ben nem halt még meg. A Bolhás csapása ugyan a fél pofáját leszakította, kiloccsantotta agya egy részét, de még élt. Törött álkapcsának hála töredezett fogai közül véres mócsinggá tépett nyelve kilógott, és nem is tudta visszahúzni. Fél szemét kivájta a vérfarkas csapása, de mindezek az elvesztett vagy megtépázott testrészek visszanőnek, ha sikerül elmenekülnie. Harcra már gondolni sem mert. Ellenfelük nem egy egyszerű garou volt, az már biztos. Egy volt a Csillagtalanok közül, Ben pedig egy azon kevés vámpírok közül, akik immár hittek a Csillagtalanok létezésében. Egy "normális" vérfarkas nem harcol így. Ez túl...
...gyors.
Felemelkedett. Karjai szerencsére nem sérültek meg a rövid ideig tartó összecsapásban. A hátában pihenő ezüstgolyók mocorogtak - halott húsa máris regenerálódott. Ha a lövések a vérfarkast érik, talán azonnal meghal, neki nem hatottak, csak lelassították. Nem így a többi sebe, amit a vérfarkas ejtett - azok nem gyógyulnak be olyan gyorsan. Sőt... oly lassúsággal regenerálódik csak, mintha halandó lenne, kit késvágás ért.

Dülöngélve állt meg a lábán, de a háta mögött felhangzó vonyításra jelen állapotához képest a lehető leggyorsabban pördült meg. A garou neki háttal ekkor tépte le Janov fejét...ez ismét csak egy bizonyíték volt Bennek, hogy a Bolhás egy Csillagtalan. Egy egyszerű vérfarkasnak eddig nem nagyon sikerült megölni szemtől szemben egy vámpírt. Mindig gyorsabban voltak, mint a garouk, akik ugyan emberekhez mérten fürgék voltak, de egy vámpír még őket is lekörözte, minden nehézség nélkül. A garouk testsúlya nem engedte meg a gyors mozgást, de ez a rohadék követhetetlen volt a "lassú" vérfarkasok elleni harchoz szokott vámpíroknak.
Azonban a lehetőséget nem hagyhatta ki. A Csillagtalan neki háttal... keze a kabátjába süllyedt, és hasonló pisztoly került elő onnan lassan, mint amit Janov ernyedt keze tartott. A biztosítópöcök halk pattanással adott hangot aziránti lelkesedésének, hogy hamarosan a fegyver csöve kiröpíti az első ezüstgolyót. A garou megdermedt, Janov pedig...

Elképesztő volt. Végignézte a harcot, és megdöbentették a látottak. A vérfarkas követhetetlen gyorsasággal mozgott, és az az ugrás! Valami hihetetlen volt, s az alig megroggyanó lábak milyen magasra repítették a szőrös testet!
Az árnyék és a sötétség neki nem okozott gondot. Átlátott rajta, oly módon érzékelve a gyors csata fordulatait, mintha nappali világosság lenne. Ajkain elégedett vigyor terült szét a látványra, ahogy a garou leterítette második áldozatát is, majd a fekete szemek a feltápászkodó, kék kontúrban izzó alakra vetültek. A mosoly lehervadt... a Hold, ez a kíváncsi égi vándor, hiábavalóan ostromolta a sűrűsödő sötétséget a hármas körül, nem tudott áttörni rajta.
Nem várt tovább. Nesztelen léptekkel indult meg előre, egész mozgásában volt valami ragadozószerű. Ember volt ugyan, de nem egyszerű ember. Éjstötét, fekete bőrkabátjának szárnya halott denevérként siklott hátra övére sikló keze elől, és a fekete, aranyal cizelállt fakaró szintén a Halál sötét nesztelenségével került elő finoman cserzett bőrtokjából. A férfi akkor érkezett a vámpír mögé, amikor az kibiztosította a pisztolyt. Az ő kezében is pisztoly emelkedett, erős és ütős fegyver, melynek csöve dörrenve okádta világgá töltetét, amikor egyvonalba került a vérszopó tarkójával. A dum-dumgolyó reccsenve törte el a gerincet, s valahol a nyak közepén fel is robban. A test szétnyílt, a fej megmaradt része pörögve repült a magasba, a vámpír teste előredőlt az ütéstől. Egy halandó teste előre szállt volna...
A férfi a a puffanó, kifekvő test mellé térdelve emelte magasba a karót, majd lecsapott. Hátulról hatolt a - még mindig dobogó - szívbe, s csapása nyomán a második vámpír teste porrá omlott... Féltérdelő állásából kiegyenesedve a férfi a felpattanó, megpördülő vérfarkasra nézett. Nyugodt, fekete szemei viszonozták a vicsorgó fenevad vérszomjas tekintetét, ahogy a két alak felmérte egymást, aztán végül a humán szólalt meg, mélyen reccsenő hangon, de csendesen.*
- A vérszívóknak hatalmas az életerejük. A nevem Szellemtáncos, az Üvegjárók törzséből. Most pedig tűnjünk innen, fiam...

Pisztoly kattant.
Felpattantam, és dühödten pördültem meg. Megjelent volna egy harmadik vámpír? Esetleg több?
A látvány azonban magáért beszélt. A Féltestvér hűvös ekkor vágta bele karóját a szabályosan lerobbantott fejű első vámpírba, ami azonnal porrá omlott, majd eltűnt. A férfi rámnézett, én pedig azon gondolkodtam: ha felemeli a pisztolyát, Gaiara, nekiugrom, a rokonszenv ellenére is, amit első látásra éreztem iránta...

Nem emelte fel. Nem jutott eszembe, hogy kételkedjem a szavaiban, tudtam, hogy igazat mond. csak azt nem értettem, mit keres egy Üvegjáró Szegeden... Bemutatkozásra nem volt idő, a távolban rendőrautók szirénája robbantotta ezer darabra a lövöldözéstől és vonyítástól amúgy is maghasadozott csendet. Ledobtam a vámpír fejét, majd habozás nélkül a lányhoz léptem, és anélkül, hogy egy pillantást vetettem volna az arcára, felkaptam, és a vállamra vetettem.
- Tudsz követni? - akartam kérdezni, de nem tudtam. A hatalmas farkaspofa nem túl alkalmas a beszédre. Mélyről jövő morgás hagyta hát el torkomat, de a Féltestvér csak elmosolyodott.
- Nem tudlak. De tudom, hol laksz. Hetek óta figyellek. Fél óra múlva én is ott leszek. Indulj.
Nem vitatkoztam, csak nekilódultam az útnak. Egy pillanatra bevillant bennem a gondolat - vajon ha valaki meglát, amint az úttest közepén száguldok a vállamon átvetett lánnyal, mint mond majd a rendőrségnek? Egy hatalmas kóbor kutyát láttak, amint egy embert rángatott, vagy a leányrabló Sátán-t látták feltűnni...?