Csillagkő - 1. rész (Loki fanfiction)

A trónteremben megfeszült a csend. Egyedül Odin súlyos szavai remegtették meg az asgardi palota tartó oszlopait. Loki hófehér arcáról azonban úgy pattogott le a hosszúra nyúlt vádbeszéd, akár a vakolat. Unottan álldogált hideg láncai szorításában, melyek mindegyike egy-egy lándzsás palotaőr markában végződött. A terem dugig volt a kíváncsi és főleg bosszúszomjas asgardiakkal, akik Odintól várták, hogy sérelmeiket megtorolja a bűnösön. A birodalom hatalmas károkat szenvedett miatta és Loki tudta, az összegyűlt tömeg zöme a halálát kívánja, sőt követeli Odintól.
- Férjhez adtad Freyát! - harsogta Asgard ura - A tudta nélkül. Egy rút óriáshoz…
- Engedelmeddel, azért tettem, hogy visszaszerezzem a pörölyt, a…
- Amit szintén te játszottál a kezükre! - vágott a szavába Thor, és már-már meglendítette a Mjölnirt izmoktól duzzadó karjában, de a király nyugalomra intette.
- Eljátszottad Thor pörölyét! –folytatta Odin, mire Loki elmosolyodott az orra alatt. 
Valóban. Erről az apróságról elfeledkezett, holott az egész történetben, - a mennydörgés istenének tehetetlen haragja után - talán ez a részlet mulatatta leginkább: a nagy Thor megmozdíthatatlan halálos erejű pörölye egy szörnyszülött játékszereként. Az első számú isten azonban nem osztozott jókedvében. Kék szemével szikrát szór felé az aranyszínű trónus jobbja felől, míg balról Freya díszelgett, akit ((Loki szerint) e percekben aligha választották volna újra a szépség istennőjeként. Ahogy ott állt földig érő ruhájában, a vörös szatén anyag csak még inkább kiemelte forró indulatait. Odin, Mindenek Ura eközben folytatta, látszólag végtelenségig húzódó mondókáját.
- Thor a legjobb harcosainkat vezette csatába a támadó seregek ellen. Legjobbjaink legjobbjai veszítették életüket, Asgard védelméért! Férfiak, nők és gyerekek haltak meg.
- Az emberek meghalnak - vonta meg a vállát Loki.
-  A mi népünk! És mi végre Loki? Egy újabb csínytevés kedvéért?
A vádlott néma maradt, a nagyúr folytatta.
- Mindig bajt keversz, megszoktuk már. De ezúttal túl messzire mentél! Veszélyeztetted világunkat biztonságát és védelmét.
- Tudom, mit követtem el – mondta Loki - Nem ugorhatnánk oda, amikor kiszabod rám a büntetést? Már kezd kényelmetlen lenni ez a sok…
Loki megrázta a ráncait.
Odin dühösen felpattant.
- Még most sem vagy képes bűnbánatot tanúsítani! Nem látod, mit okoztál?
- A nagyúr bicegve leszállt trónjáról és közvetlenül Loki elé állt. Szemtől szembe ordította: 
- Nem vagy méltó országunkhoz, a rangodhoz! - Loki állta az arcára fröccsenő nyálcseppeket - Így hát - folytatta Odin - Megfosztalak kiváltságaidtól, és száműzlek! Őrök! - kiáltotta - Vigyétek a Bifrosthöz!
- Na de nagyuram! – tiltakozott a rab. Próbált ellenállni az őrök taszigálásának - Legalább azt áruld el hova küldesz! - követelte.
- Oda, ahol te is csak egy leszel a sok közül!
- Micsoda!? - kérdezte Loki, de a trónterem arannyal bevont kövei lassan eltűntek mögötte. Az ajtók becsukódtak mögötte, az ítélet életbe lépett.
Heimdall megnyitotta a hidat és szemeik előtt millió fénycsóva száguldott a semmibe. Loki hátrált. Míg a palotából a Bifrostig látszólag fegyelmezetten menetelt az őrök gyűrűjében, Thor és Sif kíséretében, de közben egy valamire való menekülési terven törte a fejét, mindhiába. Szembe találta magát immár elháríthatatlan büntetésével. Az őr ekkor lelökte a hídra, s az istenek csendben néztek utána, míg az üvöltése elhalt a szivárványhíd túloldalán.
Legalábbis odafent. Az eget egy pillanatra hatalmas világosság borította el, és Loki fájdalmasat hasalt  az esőáztatta talajon. Mire újból az ég felé fordult, a fény eltűnt, a kapu összezárult felette, és a sötét fellegek csupán hideg záport és villámokat szórtak fejére. A sűrű mennydörgés majdhogynem elnyomta Loki kétségbeesett könyörgését.
- Odin! Atyám! - harsogta. - Ne tedd ezt! Kérlek! - válaszul azonban csak még sűrűbb esőfüggöny zúdult rá. Egyik karját keresztül vetette a mellkasán, hogy jobb híján a köpenyével védje magát a vízcseppektől, ám a keze minden oldalról puszta, ázott bőrt tapintott. Anyaszült meztelen volt.
- Ez most komoly!? - kiáltotta.
Loki, bár ez távol állt természetétől, tehetetlen dühében tobzódott. Meztelen testét fodrozódó libabőr  borította tetőtől talpig. Reszketett. Lehelete fehér füstként gomolygott és tűnt el a levegőben. Karjait összefonta, sűrűn fel-le emelkedő mellkasán. Vizes, fekete haja a fejéhez tapadt, vállain az izmok apró hegyekként domborodtak csontjain akár a szeme elterülő táj, az egymáson hempergő legelők sora. Lendületesen sarkon fordult, ám a léptében meglepetésére egy erős, terebélyes test állta útját. Átlendült a hirtelen jött akadályon és arccal előre landolt a sárban. Iszapos arccal nézett keresztül az őt körülvevő birkák lábai között.
Ez egy karám. Nagyszerű. Ennél megalázóbb aligha lehetne.
- Remélem most jól mulattok! -  lengette öklét az ég felé.
A hirtelen jött vihar a nyílt mezőn érte a nyájat.
Loki erőnek erejével próbálta használni egykori trükkjeit, hogy ruháinak legalább a látszatát magára varázsolja, de minden próbálkozása hiábavalónak bizonyult. Odin nem tréfált, amikor azt mondta, megfosztja hatalmától. Valami gyenge kis bűbájt meghagyhatott volna számára, amivel boldogulhat Midgardban. Merthogy Midgardba került, efelől aligha lehettek kétségei, de a lehetőségei és a jövője felől halvány borús elképzelései voltak.
Vehemens léptekkel baktatott az egyetlen menedék felé, be az áporodott szagú, koszos ólba, ahol a szalma és a sár ürülékkel keveredett, és kétségbeesetten kutatott valamilyen ruhanemű után. A birkák között sétálva lábujjai közül felbuggyant a barna iszap. Undorodva lépegetett a boxok mellett, míg a pajta sarkában rálelt egy durva szövésű vastag pokrócra. Az anyag tapintása zsíros volt, mintha újszülött borjak első világi menedékeként szolgált volna, de azt hazudta magának, hogy csupán a pára okozta és a hideg segítségével magába fojtotta feltörő öklendezését. Az állatok egymást túlharsogva bégettek körülötte, a szénán csámcsogtak, néhány egymásnak esett a közelében. A kellemetlen hangok azonban csak halvány aláfestésként szolgáltak lelkében egymást érő gondolatai hátterében. Szeme előtt csupán egy cél lebegett: visszanyerni az erejét és visszajutni Asgardba, bármi áron. Hosszú-és rövidtávú tervek, forgatókönyvek egész sorát állította elő és raktározta el fejében, az egyenletes ritmusban felcsapó mennydörgések közben.
***
A természet dühöngött, akár egy nagy zöld óriás, félelmetes ellenségként kavargott a horizont lakatlan vidékein. A későbbi híradások szerint özönvíz közeli mennyiségű eső árasztotta el a régiót, ám kezdetben az ablakon kopogó cseppek keltette zaj egyetlen foszlánya sem jutott el Stellához. Míg kívülről nedves függöny tapadt az ablakra, a nő, a könyvekre hullajtott könnyei száradásnak indultak a meleg szobában. A mélynyomó basszusának rezgései elárasztották a testét, a rockzene komor dallamai mögött a lelke lassan átlényegült. Levált a húsáról, szárnyra kelt a hanghullámokon, és a gitár húrjai között öltött testet újra. Vöröses barna tincsein megcsúszott a sarokban világító lámpa szelíd fénye, majd vízesésként hullott alá, trikó szegélyezte dekoltázsán. Borosüvegek, sörösdobozok hevertek a nyitott könyveken heverő kusza könyvkupac tetején. A hűtő kiürült, de mire Stella az utolsó korty italt is ledöntötte, vissza sem talált volna hozzá. Bizonytalanul tántorgott a nappaliban a fotelt, a dohányzóasztal és a kanapé hármas fogata által közrefogva, amikor egy közeli villámcsapás különös fénye egyszeriben kijózanította.
Hát megtörténik végre.
Amióta beköltözött az észak-angol kis városka határmenti lakásába, az erdők és hegyekre néző kilátással, másra sem vágyott, minthogy megpillanthassa ezt a lilás színű villanást. Ehhez hasonlót utoljára Finnországban látott, amikor megtalálta a nagy erejű kő korábbi darabját. Egy pillanat alatt nadrágot és csizmát húzott, az eső ellen több réteg pulóvert és köpenyeget tett a fejére, na és a terepmunka nélkülözhetetlen eszközeit egy féloldalas táskába csomagolva. Ahogy megállt a tükör előtt egy pillanatra valamiféle modernkori Robin Hood utánzatnak érezte magát íj és nyilak nélkül. Az éjszaka eltakarta Stella alakját a kíváncsi szomszédok szeme elől, akik furcsállták, sőt, meg is akadályozták volna vakmerő vállalkozását. Hiszen a kiszámíthatatlan villámcsapások között nekiindulni a nyílt terepnek szinte őrültséggel lehetett határos. Senki sem érthette rajta kívül milyen jelentőséggel bírt ez az éjszaka és az a különös csillogás. Az átvirrasztott, kutatással töltött éjszakák sorozata, a mögötte álló évek talán ezen az éjszakán nyernek értelmet.
A Csillagkő, - ahogy az északi mitológiáról szóló könyvek nevezték – szabályos csillag alakú különleges ásványi kő volt, a közepe ragyogott, mint egy valódi égitest. Talán nem véletlen, hogy egykor, az ősi istenek korában mágikus erőt tulajdonítottak neki, így még inkább sajnálatos, hogy egy saga tanúsága szerint a csillagkő több száz éve, a trollok és asgardiak közötti folyt csata közben eltört, a darabjai pedig szétszóródtak a földön. Ám, ha valaki megkaparintja a követ egy csillag erejével rendelkezhet. Világokat söpörhet el, vagy hozhat létre gond nélkül, utazgathat közöttük: egy szóval uralhatja az ismert és ismeretlen univerzumokat egyaránt. Olyan tudásnak juthat birtokába, amiről ő, négy doktori cím után is csupán ábrándozhatott.
A kő megkaparintása kétségkívül Stella legfőbb vágya volt, de a hatalom birtoklása és gyakorlásán túl Stellát jóval személyesebb cél vezérelte: válaszokat remélt a kérdéseire, magyarázatot kínzó álom képeire, és talán – bár ez már túlontúl meghaladta minden reményét - gyógymódot találhatott volna gyermekkora óta rendetlenkedő szívének.
***
Loki estéje mindeközben újabb fordulatot vett. Készen állt, hogy a megkaparintott pokróccal a kezében útra kelljen a zivatarban, ám valahányszor elindult volna, egy újabb mennydörgés eltérítette a szándékától. Arra készült, hogy az ól hátsó részében - legalábbis, amit ő annak feltételezett - meghúzza magát egy szalmaágyon. Hosszú időbe telt, míg kényelmes pozíciót talált magának, de a deszkákon lecsorduló esőcseppek egyenletes kopogása álomba ringatta. Az emlékek új, sosem látott emberek képeivel gazdagodtak, különös érzések járták át belső világát, egészen magával ragadták a foszlányok, amelyekből később egy-egy benyomást tudott felidézni. A külvilág egészen megszűnt, a széna sem szúrta többé. Egyedül a szomjúság gyötörte egyre inkább, kiszáradt ajkai egymáshoz tapadtak. Ahogy azonban telt a múlhatatlannak tűnő idő, mind több zavaró benyomás nyert utat hozzá. Hol a füle viszketett, hol a testét elöntő hideg vizet érzékelt. Amikor szemhéja nehezen felnyílt egy pár vastag, összehúzott szemöldök látványa tárult elé.
- Nézd már megint egy részeg!  - fröcsögte az arcába a torzonborz gazda –
- Micsoda? - kérdezte elfúló hangon. Beletelt néhány másodpercbe, míg teljesen átlátta a helyzetet. Az elhanyagolt középkorú férfi kezében a vasvilla nyelét, a félig kiürült vödröt, amelynek tartalmában tocsogott alatta a széna. Loki felpattant, mintha tűz égette volna a talpát.
- Hívom a rendőrséget! - kiabálta a karám ura.
- Hogy mondtad, te jobbágy!? Mit képzelsz, kivel beszélsz?
- Nocsak! - kiáltott fel az egyszerű ember.
Loki folytatta:
- Asgard hercege vagyok! Loki, Jotumheimből, és ha egy ujjal is hozzám érsz, megismertetlek a haragommal!
A gazda erre még inkább összevonta bozontos szemöldökét úgy, hogy a renyhe bőr akár egy kisebb érmét is képes lett volna megtartani. Loki felé fordította a vasvilláját.
- Akárki is vagy te, ez itt az én nyájam, az én ólam, és ha nem tűnsz el, te is megtudod milyen az én bosszúm! - kiabálta, és közben kiüldözte Lokit az esőre. 
- Takarodj innen! - óbégatott tovább a férfi, így Lokinak nem sok választása maradt. A pokrócot szorosan a hátára fogta és futott kifelé a pajtából. Nehézkesen átvetődött a karám lécei között.
- És ha még egyszer meglátom itt valamelyikőtöket, - folytatta a tisztelt tulajdonos - Nem ússzátok meg ennyivel!
Valamelyikünket? - tűnődött Loki, miközben lefelé bukdácsolt a dombokokon. – Azt hiszi valami részeg vagyok? Meg-megbotlott a fű buckában és a kövekben. Nem mintha számított volna, de elgondolkodtatta miféle hely az, ahol a részegek közeli birkanyájakat vesznek célba.
Viszont ez azt is jelenti, - gondolkodott, - hogy nem kell messzire mennie a legközelebbi településig. Órákig gyalogolt ebben a reményben az eső áztatta tájon, csúszkált mezítláb a sárban. Egy bokor vagy fa nem sok, Loki annyit sem talált maga körül, hogy legalább menedéket találjon, vagy  némi bogyóval, gyökérrel enyhítse kínzó éhséget.
Itt fogok elpusztulni - bosszankodott magában, bár az életösztön távol tartotta tőle a komor gondolatokat. Délután felé halandó testén kezdett eluralkodni a gyengeség, amit sosem ismert ezidáig. Asgardban ilyesmire nem volt gondja, mióta az eszét tudta, szolgák lesték óhajait. Ilyen kegyetlen volna a halandók sorsa?
… Ahol egy leszel a sok közül… - hangzott Odin mondata Loki emlékeiben.
- Megtanultam a leckét! - szólt az ég felé Loki, és türelmesen várt egy ideig. A válasz az égből - legalábbis később így mesélte magának - meglepő módon érkezett. Egy sötét csuklyás, alacsony alakot pillantott meg a vihar fényében, amint felfelé baktatott a dombtetőre. Első ránézésre nem nyújtott bizalomgerjesztő látványt, de jobb híján próbát kellett tennie vele.
- Hé! Te ott! - ordította keresztül a vihar hangjain. Az árny azonban csak haladt tovább, mintha nem hallotta volna őt. Loki, amennyire erejéből telt, a nyomába eredt.
- Hallasz engem? – kiáltotta újra, de az idegen töretlenül haladt tovább előre. Loki nem adta fel. Igaz, legalább száz méterrel lemaradva, tartotta a tempóját.
- Parancsolom, hogy állj meg! – kiáltotta erélyesen. Erre az idegen megállt, mintha a kulcsszó hangzott volna el Loki szájából. A kapucnis fej kissé felé fordult, de az arca takarásban maradt.
- Parancsolod? Mégis ki parancsolja? – kérdezte a női hang.
Loki meglepődött, de már nem visszakozott.
- Loki vagyok, Asgardból!
- Persze, ki más? – gúnyolódott, majd tovább indult. - Nekem egy meztelen bolond ne parancsolgasson - tette hozzá.
Azonban eközben egy újabb villám csapott le, egyenesen egy közeli fa irányából hangzott a reccsenés, ahogy a kéreg rétegek elválnak egymástól. Az idegen, ha észre is vette a fa dőlését, amelyet a gravitáció éppen felé húzott, nem vett róla tudomást.
Lokinak a másodperc töredéke alatt kellett döntenie. Egy jókora ugrással rávetette magát a nőre. A fa közvetlen mellettük ért földet, de mindketten megúszták az esést. Loki a nőre terpeszkedett és a földre szorította hiába próbálta lelökni magáról. Csak ekkor esett le a fejéről a csuklya és az arc teljes egészében feltárult előtte. Élettel teli vörös ajkak felett egy pár sötétbarna szempár nézett vissza rá. Halandókat meghazudtoló szépség tükröződött róla. Loki annyira megilletődött, hogy majdnem engedett a szorításából. Bár a nő testi ereje elhanyagolható volt, erőfeszítései magához térítették Lokit.
- Most már figyelsz rám? – kérdezte.
- Azonnal szállj le rólam! – nyögte a nő.
-Megmondom mi lesz - kezdte Loki, - Most érkeztem, és mint látod, rám férne egy kis támogatás, és mivel megmentettem az életed, úgy tűnik, te lehetsz az a szerencsés, aki kihúz szorult helyzetemből.
Miközben beszélt, engedett a szorításából, amit a nő kihasznált és fordított a dolgok állásán. Ezúttal ő szorította Lokit a földhöz, noha könnyű szerrel visszaszerezhette volna fölényét, furcsa módon élvezte a helyzetet. Magába szívta, szemügyre vette a nő minden pólusát.
- Akkor most én mondom meg mi lesz! – mondta a nő - Felkelek innen és elmegyek. Nélküled. És ha szerencséd lesz, nem rúglak tökön!
- Éles nyelvű kis halandó vagy! – válaszolta Loki szinte nevetve.
-Te meg elég nagy szavakat használsz annak ellenére, hogy állat szagot árasztasz! - mondta a nő és feltápászkodott. Amikor Loki is felkelt a földről a nő alaposan végigmérte.
- Azért ezt vedd fel. Ne rémisztgess másokat is. Megkapod a köpenyemet - szólt a nő és levette a ruhadarabot magáról, aztán Loki elé hajította a földre.
Loki magára kapta a vékony ruhadarabot, ami tulajdonképpen csupán a lábszáráig takarta el és a nő nyomába eredt. - A helyedben, - állt meg mellette a nő - Én arra mennék. Ott van a legközelebbi város. Ha megmentesz még néhány életet, talán más is megkönyörül rajtad. - mondta, majd sarkon fordult.
Loki elkapta a csuklóját.
- Áruld el, miféle ügyed van neked ilyenkor az erdőben?
- Magánügyem!
Loki elmosolyodott. Mit nem adott volna, hogy megtudja, mire készül a nő, ám az éhsége ezegyszer erősebbnek bizonyult a kíváncsiságánál.
- Mi a neved? - kiabált utána Loki.
- Stella.
Kiabálta és faképnél hagyta.
Stella… – ízlelgette a nevet Loki és elmosolyodott.