Csend

Csend. És megszólal a gitár. A hangfalak feldübörögnek. Egy szám jön, egy szám, mely sok embernek semmit nem jelent, de nekem és még olyan sok embernek az életet, az életünk egy részét, emlékeket, arcokat, helyeket, helyszíneket, könnyeket, mosolyt, a múltat, a jelent, és… és talán a jövőt is. Tudom, hogy ez a szám ott lesz a jövőmben is, és sokszor fogom hallani, sokszor szép és talán még több rossz élmény, emlék fog bekapcsolódni, a már eddig is óriási nagy halmazba. E halmaz tartalmazza életem rengeteg percét, pillanatát. Ha hallom ezt a számot, rengetek kép repül felém, rengetek illatot, hangot, érzést érzek újra. Ennek a számnak hallatán elkezdek szállni, repülni, és lebegek a végtelen semmibe, majd egy teljesen új, más világba érkezek, ahol minden a múltamból áll, minden tele van érzésekkel, félelemmel, könnyel, vérrel, tettel, mosollyal, bánattal, harsány nevetéssel, gyengéd érintéssel, féltéssel, születéssel, és halállal is. Ez a szám a Metallicatol a Nothing Else Mathers.

Annyi zeneszám van, mely nekem oly sokat jelent. Az együttesek közül csak párat említve, melyek a legtöbbet adták nekem: EDDA, Bikini, TankcsaPda, Omega, Illés, Lokomativ GT, Republik, Demjén Ferenc, Presser Gábor, Nirvana, Metallica, Guns N’Roses, Queen, Deep Purple… és még rengeteg van. Ezek az együttesek illetve énekesek annyi mindent adtak nekem is, és még sok millió embernek a földön.

Vannak olyan számok, melyek életérzést adtak, vannak, amelyek gondolkodásmódot, vannak melyekhez a múltam egy darabja köthető, és mivel őket hallgatom a legtöbbet, így a jövőm is.
Annyiszor bátorítottak engem egyes dalok, hogy azt elmondani nem tudom. Már feladtam, de meghallottam valamelyik számot, egy mondást abban, és tudtam: nem szabad. Hisz ő is azt énekli, hogy :” nem adom fel, míg egy darabban látsz, nem adom fel, míg életben találsz”. És nem adom fel. Annyiszor fejezték már ki ezerszer jobban amit mondani akartam, annyiszor beszéltek helyettem ezen együttesek számai… annyiszor mondták ki azt, amit én esetleg nem mertem, nem tudtam, hisz én se tudtam mit éreztem, de ők igen. Beleláttak a fejembe, éreztek valami, leírták, és igen. Ugyanaz az érzés…

Van az EDDA-nak 10 száma, melyek kifejeznek engem, a létemet. Ezek a számok: A kör, Minden sarkon, Elhagyom, Hűtlen, Álmodtam, Őrült, Győzni fogunk, Mi vagyunk a Rock, Kölyköd voltam, Éjjel érkezem. Ezek a számok azok, melyek engem kifejeznek. Ha fogjuk ezeket, jól átgyúrjuk, megrágjuk, elosztjuk, megszorozzuk, gyökét vonjuk, majd köbre emeljük kijön az, ami én vagyok. Egy hűtlen, aki büszke, aki van amit nem ad fel, de őrült, és aki álmodozik egy olyan világról, mely tán sose valósul meg, emiatt félig halott is. Egy ember, aki egyszer, többször otthagy mindent, hisz ez a város már kicsi neki. Hisz ő már bebolyongta az egészet, volt már mindenűt, minden helyen várt, állt már… mindenhol érezte a félelmet, a keserűséget, azt, hogy feladja. De mindig közbejött valami. Egy dal, egy vers, egy Barát, vagy egy láthatatlan kéz, mely kiragadta, mely letörölte könnyeit, vércseppjeit, mely leporolta ruháját, mely kicsit megpaskolta, és helyre tette. Mindig volt valaki, vagy valami amely odadobta neki azt a deszkát, melybe tudott kapaszkodni, s melynek köszönhetően nem fulladt meg. De azért van egy kis baj is. Nem hiszek a boldog végbe. Nem hiszek abba, hogy minden jó lesz a végén. Hisz a vége: halál, és a halál- bár elfogadom, és barátom,- mégse lehet jó. Bár… bár néha a megváltást, a reményt jelenti. De mégse hiszek abba, hogy lehet jó vége is. Nem… nem lehet.
Nem lehet jó vége egy életnek, mikor az azzal jár, hogy másoknak fáj a hiány, fáj a nemlét, és mikor könnyet szül az, hogy nincs többé.

Lehet-e a vége jó, mikor leeresztik az embert egy zárt fatákolmányban? Mikor csak egy márványtábla, vagy fakereszt jelöli, hogy volt? Mikor pár tollvonással beírják: „elhunyt”, és nem fordítanak több figyelmet rá már soha többé, mint amennyit egy lábunk előtt igyekvő hangyára?
Szerintem nem. Nem lehet az, és talán ez így is van rendben. De ki tudja?

És felcsendül egy dallam. Ez a dallam az életről szól, bár benne van a halál is. A Tankcsapdátol az Egyszerű dal. Benne van ebben a dalban annyi minden… nyugodtság, az, hogy így nézzünk szembe a napi problémáinkkal. Ebben a számban (számomra) benne van a szerelem, a drog (átvitt értelemben is, hisz a legjobb drog az élet, a győzni akarás, a félelem, a szerelem, és a levegő), a halált, a rejtelmességet, a szenvedést, és még nagyon sok mindent. Dallamát gyakran dúdolom, szövegét sokszor mormolom. Egyszer egy teszten ez a szám jött ki nekem életérzésként. A másik szám a Beatles-től a Jesterday volt. És igen. Tényleg ilyen az életem. Csendes, néha kicsit monoton, de mégis… élettel, szenvedéssel, lágysággal, durvasággal teli.

„ha múlik, akkor fájnia kell” írta, és énekelte, énekli Zorán. Éppen ez a szám szól a rádióból. És igaza van. Ha múlik –márpedig minden múló, minden múlandó, hisz semmi sem örök, tehát múlik is-, akkor fájnia kell. A szerelem, az élet, a barátság, emlékek… elmúlnak, és fájnak. Fáj, ha nem szeretek tovább, fáj, mikor nem érzem a pezsdülést, az életet, a lüktetést, az ölelést, a csókot, az illatot, a világot. Fáj, és mégis. Érezni akarom újra, mert éreztem már egyszer, kétszer… százszor, és érezni akarom újra, érezni és átélni. Elvégre mind csodás volt. Csodás, és gyönyörű, pezsdítő, lehengerlő, felemelő, maga volt az ÉLET, maga a minden, amiért érdemes, és kell élni. Ezek az emlékek adnak reményt a jövőben is, hogy ne adjam fel. És a zene, a számok. És a Barátok. A versek. Ugyanis én tudom, hogy: „mi vagyunk a bajnokok”, és hogy „a barátok a barátokért vannak”, és évek, évtizedek múltán mikor összeülünk egy sör mellett jót fogunk nevetni azon, hogy egykoron mit szenvedtünk mi össze, mit neveztünk problémának, életnek, bajnak. Most éppen nevetek magamon. Nevetek, mert tudom: az amin ma szenvedek, könnyezek, azt amit ma életnek nevezek, szeretek, a mostani életem része. De csak a mostanié. Ami ma hegy, holnap csupán csak egy domb… ami ma nekem a legnagyobb problémám, és megmászhatatlan, átküzdhetetlen hegynek, falnak tűnik, holnap csak egy kátyú, csupán egy bucka, amit akkor és ott egyszerűen átlépek. És ennek, szerintem így is kell lennie.

„te is adj egy percet nekem az életedből” Egy percet, mely oly sok, mely annyira drága, és mely néha a semmibe vesz, a semmivé válik. Egy perc nem nagy idő, amikor arról van szó, hogy még egy percig lehetek azzal, akit szeretek, amikor egy percen múlik az élet, egy győzelem, egy siker. Van amikor a perc töredéke kellene valamihez, és mégse adatik meg… van amikor az-az egy perc az életet jelentené, de nem adatik meg, hogy a miénk legyen. És van, amikor pazaroljuk az időt. Amikor percekkel, órákkal, napokkal, sőt, évekkel dobállózunk, pazarlunk el, dobunk ki a semmibe. Tudom, hogy az idő drága, de nem pénzben drága… 60 másodperc alatt annyi minden történhet. Valakinek elmondhatom még egyszer, hogy hiányzik, hogy kell nekem, hogy barát… segíthetek neki, megihatok vele még egy korty sört. Tudom, hogy sok az-az egy perc, mégis gyakran szeretnék kérni pár embertől ennyi időt… hogy addig ne foglalkozzon mással, csak velem, csak hallgassa meg, azt amit mondok, az alatt az egy perc alatt had öleljem, had érezzem a jelenlétét… és mégse kérem. Ha valaki úgy érzi, hogy adnia kell, hát ad. Pedig magamban sokszor megfordul, hogy odamegyek valakihez, és kérem: „egy percet, csupán 60 másodpercet szánj rám, csak rám”.
„várj, míg felkel majd a nap, hisz egy új nap, az mindig új reményt ígér”. Egy nap, egy esély. Egy nap, egy remény, remény arra, hogy minden jobb lesz, remény arra, hogy csoda történik, remény arra, hogy barátra lelünk, egy régi baráttal összefutunk, az új barátainkkal újra találkozunk. Várjuk a naptól, hogy csodás lesz, várjuk azt is, hogy szép lesz, és véget sosem ér.

És várok. Este van, és várom a holnapot. Várom, mert újra lesz egy csodás, gyönyörű napfelkeltében, és naplementében részem, és talán még másban is. Találkozok újra két barátommal, és talán többel is. Nem tudhatom reggel, hogy a nap folyamán kivel, mivel futok össze, és pláne nem, hogy hol. Talán holnap ütközök bele a sarkon az 5-ös lottószelvényembe, talán holnap találkozok valakivel, ismerek meg valakit, aki meghatározza az életem. Ki tudja? Ezért várom az újnapot, ezért bízok mindig az első napsugarakba, melyek végigsimítják arcomat, belenéznek szemembe.
„a sűrű köd, ha gyorsan felszáll, eszembe jut…” Eszembe jut, milyen lenne, ha tényleg felszállna a köd. De nem szállt fel. Ugyanúgy ülepszik a tájon, a világon, a lelkemen, a fülemen, a szememen, és az agyamon is. Itt van még mindig, nem oszlik, sőt, egyre sűrűbb lesz. Nem tudom, mivel tudnám eloszlatni. Szeretném, ha oszlana, ha eltűnne, ha felszállna a köd, de nem megy. Tényleg nem tudom hogyan. De eszembe jutott. Az jutott eszembe, hogy bár köd van, de a napot mégis látom… és ha látom a napot, akkor tudom, még nem haltam meg, tudom: még élek, még süt a nap, még van ami erőt adjon nekem.

„szeretni valakit, valamiért”. De miért? De kit? ŐT! Mert szeret, mert él, mert kedves, hiszen lelke olyan nekem mint a bársony, frissítő, üde, selymes, és mert lénye színt, színeket, szivárványt hozott az életemben.
Mert ő jelenti nekem a hullócsillagot, melytől kívánhatok egyet. De nem tudom mit kívánjak; Annyi mindent szeretnék. Szeretném, ha boldog lenne, és ezt szeretném a legjobban. Szeretném, ha barátaim boldogok lennének, és szeretném végre, ha én is az lehetnék. Ha végre megállapodnék, és lenne pár napom, órám, hetem, hónapom, amikor van ki öleljen.
Önző vagyok, tudom, de szeretném, ha Ő tenne engem boldoggá, és én Őt. És sajnos odáig jutottam, hogy ez most nekem mindennél fontosabb.

Szeretnék egyszer boldog lenni. Megtapasztalni, milyen az, ha valaki szerelemből szeret, ölel, Engem szeret, Engem ölel, értem él, úgy néz rám mint férfira, és nem csupán a barátot látja bennem, és én vagyok neki a világ. Könnyem csordul, mert nem érzek reményt. Szívem összeszorul, mert nem látom, nem lelem azt a kaput, melyet ki kell nyitnom ahhoz, hogy ezek teljesüljenek. És nem tudom… se azt, hogy merre menjek, se azt, hogy melyik kaput nyissam ki, de ott állok a fal előtt, és tehetetlen vagyok.
„álmodtam egy világot magamnak, itt állok a kapui előtt”, ahogy az EDDA is mondja. De melyik az én kapum? Melyik repedésen kell bemásznom ahhoz, hogy megtaláljam, amit keresek? A kérdést feltettem magamban már ezerszer, de választ eddig nem kaptam… majd talán egyszer…

„jöjj, jöjj, kérlek, ne menj el” szeretném elmondani, amit gondolok, amit érzek, de nem merem. Félek. Nagyon félek. A kudarctól, attól, hogy újra csalódok. De főleg attól, hogy boldog leszek. Nem tudom milyen az, ha valaki mint férfit szeret. Ismeretlen terület, sötét éjszaka, ködös táj nekem. Félek, reszketek, tehetetlen vagyok, nem tudom mit tegyek. De akarom. Bár félek, de vágyódok. Minden porcikám, a szívem mindenem akarja. De taszítja is. Milyen lehet az, ha gondolnak rám? Nem tudom, és ezért félek.

„bár volna két éltem!!” Miért nincs két életem?!” szeretném, ha kettő volna. Az egyik az, aki hűséges, szerető, gondolkodó, olyan aki foglalkozik, törődik másokkal, a barátokkal, a családdal, tanulással, karrierrel. A másik meg… szabad lenne, erőtől duzzadó. Ő csak nézné a csodákat. Bejárná a világot, látná a napfelkeltét, „minden hajnal az övé maradt” a naplementét, városokat, hegyeket, óceánokat, tengereket, embereket, szerelmeket, születéseket, halálokat. Övé lenne a világ. Sehol se töltene el hosszabb időt, „vállára kapná” a világot, az életet, és menne, és csak nézne, ballagna.

És sajnos ez a két élet, két fajta ember egy testben van. Az enyémben. Van egy dal. A címe: Csavargódal. „nem tudom, hogy hol alszok ma éjjel, a holnap még olyan szörnyen messze van, az országút a lábam alatt, és fölöttem az ég, ez a két dolog, amit tudok biztosan”. És mást tényleg nem tudok. Tudom, hogy szeretnék valakit, sok barátot, családot, és karriert. A másik énem (ikrek csillagjegyben születtem), szabadságot, természetet, léha életet szeretne… olyan ébredést, amikor tudom: semmi kötelezettségem nincs, azt csinálok egész nap, amit akarok, és csak az idő szab határt annak, hogy mit csinálok, mert sajnos egy nap csak 24 órából áll.
És az a lényem, akit megismernek az emberek, aki tulajdonképpen vagyok, a kettő furcsa keveréke. „dombokon, hegyeken” megyek föl le… ingadozok. Rosszabb vagyok, mint a HÉV… gyakrabban fordulok meg két állomás között, és ritkán érem csak el a végállomást. Tehetetlen vagyok, és nem tudom, mit tegyek. „Béke”, kiáltja agyam egyre, de szívem háborog. Tombol a szívem, dúl, akárcsak egy vihar. És én, karba tett kézzel várom a pusztulást. Várom, hogy kitombolja magát a vihar végre, mert tudom, egy vihar után minden újjáéled, és új lesz. Szebb, mint a régi.

Érezni kell az életet, de én nem érzem. Fáj, hogy nem érem. Bár lüktet, dobol, és él az élet, de nem bennem. Nem érzékelem a létét magamban. Távol van tőlem, nagyon távol…
„...várnak a messzeségek, az országútpora…”, és várnak, és hívnak az utak… de marasztal a szeretet, a barátság, a család, az otthonom, a hazám.
Előttem az elmúlás, előttem az élet, a születés, a szerelem, a fájdalom, a tehetetlenség. És a dal még szól. Még tart. És soha véget nem ér, hiszen az is egy soha véget nem érő történet. Ezek a dalok az életet tartalmazzák, így mindig születnek újjak, mert a dal örök… hisz az életnek sincs sose vége. A számok végén, a versek végén is pont van, és a refrén, de nincs vége. Soha nem lehet vége. Az élet, a dal örök.
Ennek az írásnak is pont van a végén, de véget nem ér. Ezt az írást a dalok szülték, a zene adta. És egy dalnak vége soha nem lehet…