csak egy kis varázslat

Állok egy ismeretlen falucskában, egy nevenincs hegy alján, egy vadidegen szőlőskertjében. Kémlelem az eget. A csillagok vakítanak, szinte fáj közéjük néznem. A szemed közelebb van, de abba nem merek.
Nem emlékszem már, miféle személyes tárgyamat kaparintottad meg, de elszántan kérlellek érte. Persze eszed ágában sincs visszaadni. Felemeled a fejed fölé, s mivel jóval magasabb vagy nálam, esélyem nincs elérni, de ahogy kutatom, a csillagok között mégiscsak a szemedbe kell néznem. S ahogy kapaszkodom utána az már majdnem ölelés.

Kívülről nézve aranyosan évődhetünk. Tudom, hogy nem az alkohol hozza ezt ki belőlem, s ez egy pillanatra megrémít, főleg, mert velem ellentétben te nem is ittál, ügyeletes vagy, bármelyik pillanatban riaszthatnak, s akkor rohannod kell... és nagyjából ennyi, amit tudok rólad, meg hogy a legaranyosabb ember vagy, akivel valaha találkoztam.
Nincs időm tovább gondolkodni a bizsergéstől. Sürgősen menekülnöm kell (hiszen mindkettőnket várja valaki otthon): egy óvatlan pillanatban megkaparintom, amit elloptál, és kifordulok a helyzetből. Hiába. Két perc múlva újabb játékot találsz, és kezdődik minden elölről a csillagokkal, a mosolygós barna szemeddel, a gribedlikkel az arcodon... Amikor lassan lehajolsz, és a homlokunk, majd az orrunk is összeér, már belülről látom a csillagokat. Leírhatatlan érzés.
Nem emlékszem, hogyan vetettem véget az egésznek, talán nem is én voltam az, a furcsa bizsergés érzete mindent elhomályosít.
Nem sokkal később hazamentél. Néhány óra múlva én is hazajöttem.

Azóta minden nap akad néhány perc, hogy valami kis dolog eszembe juttat, és átjár az az érzés, visszatér az a pillanat.
Nem hiszem, hogy valaha találkoznánk, de végtelenül hálás vagyok neked, mert visszaadtad nekem az oly rég elveszített, annyit kutatott csodát.
Köszönöm.