Bukta - 2

4.

Riadtan kuporgott a kövér, fejkendős asszony a vizsgáló tiszt előtt álló támlátlan karosszéken. Arcán megrendülés, és zavartság tükröződött. A százados neki is feltette a kérdést.
– Kissné, magának is felteszem a kérdést. Próbálja nekem szép sorjában elmesélni, hogy történt, mint történt ott maguknál ez, az esemény? Az asszony ajkai sírásra görbültek. Pityeregve válaszolta.

–Jaj, nekem, jaj, Istenem, ezt a szégyent nem élem túl! Miért versz minket édes Istenem, mit vétettünk ellened? –siránkozott.
– Jaj, nem is tudom, mit is mondjak?
– Az igazat Kissné, csakis az igazat! – mondta és várakozóan nézett rá. Az asszony motyogni kezdett magában.

– Hogy mi az igazság, azt csak a jóisten tudja ott fenn a magas égben! Azt hiszik maguk olyan könnyű erről nekem beszélni? Meg tudják maguk azt érteni, milyen bánat ez egy édesanyának? Jaj, dehogy is tudják! Mi lesz velünk, Emmuskánk mit tettél velünk?– siránkozott szánalomra méltóan. A nyomozó megsajnálta és egy pohár vizet nyomott a kezébe.
– Tessék, igya ezt ki, ettől megnyugszik! — Az asszony ivott, lenyugodott és visszakérdezett.
– Nem is tudom, honnan kezdjem?

– Majd én kérdezek, hátha gyorsabban haladunk! Mikor tudta meg, hogy a lánya terhes?
– Mikor is, mindjárt az elején. Az én szememet nem lehet becsapni. Lehetett úgy két hónapos körül, el tudta volna vetetni, de rútul becsapott.
– Mit tett, amikor megtudta, hogy terhes a lánya?
– Mit tehettem volna, tele voltam rémülettel.
– Nem gondolt arra, hogy segítséget kér?
–Mondogattam én, de Emmuskám annyira könyörgött, hogy végül is elálltam tőle. Meggyőzött, hogy nem lesz semmi baj.
– Arra nem gondolt, hogy a szülés szakszerűtlen levezetésével maga is hozzájárul a csecsemő halálához?

– Jaj, nem gondolok én már semmit!– ejtette ölébe tehetetlenül a zsebkendőt, gyűrögető kezeit. – Most már mindegy, hogy én mit gondolok, kár lenne ezt firtatni százados elvtárs! A csecsemő ettől még nem támad fel.
– Volt-e arra valami terve, gondolata, hogy ha a csecsemő meghal szülés közben, vagy, mondjuk halva születik, és nem adható örökbe, akkor mit tesznek a tetemmel?– az asszony, mint egy hűdött, kigúvadt szemekkel tekintett a nyomozóra.
– Jaj, nyomozó elvtárs, nem vagyok én sintér! Uramisten, inkább én haljak, meg mint az a kis szentem!
– Jó, nem volt ilyen gondolata. Beírjuk.

– Jaj, istenem mért versz bennünket? Mit vétettünk ellened?– temette hüppögve tenyereibe arcát.– én csak annyit tettem, hogy megfogtam amint kijött belőle, pár percig tartottam a kezemben, aztán oda adtam az embernek. Én az Emmuskával voltam elfoglalva, mert erősen vérzett. Hogy aztán hogy került abba a cipős dobozba, hogy s mint a budiba, a jó ég a megmondhatója. Szerintem az uram bepánikolt, belerakta, ami a kezeügyébe esett azt kivitte, na, oda! Így lehetett nem?

– Arra feleljen még nekem, ki áshatta ki azt a gödröt ott hátul a kertben? – a kérdés letaglózta az asszonyt. Elsápadt, majd kisvártatva megszólalt.– miféle gödröt?
– Ami ott van a kertben hátul…– Az asszony hirtelen feltalálta magát és így válaszolt.
–Gondolom, már miről van szó. Mondogatta utóbb az ember, hogy pár gyümölcsfát szeretne ültetni az őszön. Biztosan annak áshatta ki. A barackafának, meg a két meggyfának.

– De, csak egy gödör van.– jegyezte meg a százados. Az asszony, kapásból rávágta
– Majd lesz több is. Kiássa majd azokat is, ráér. Nemigaz… minek annyira sietni, van még idő őszig. – tódította, és zavartan itatta fel a nyálat szájszögletéből köténye sarkával. Mintegy letörölve róla a hazugságot.

5.

A nagykapu nyikordulására összerezzent a ládán gubbaszkodó ember. Arrafelé nézett és észrevette a nesztelenül besurranó asszonyt. Megnyugodva bámult bele a sötéten ásító, üres gödörbe. Az asszony megállt előtte és így szólt.

– Hát maga mért ül itt a hűvösben, egy szál ingben, gatyában? Még meg talál fázni!
– Fázik a rosseb!– vágta oda szavakat az asszonyhoz Kiss mogorván.
– Mit les kend?
– Hát ezt a gödröt itt, la’!
– Mit kell ezen nézni, be kell temetni azt kész!
– De, én akkor is nézem.
– Hát akkor csak lesse kend, ha nincs jobb dolga! A disznókat is meg kéne etetni, a csirkék se kaptak egész nap. Ámbár nekem is fúrja az oldalamat, hogy a fenébe kerülhetett ez a gödör éppen ide?


– Tudom is én, asszony? Mert, ha tudnám…
– Na, gondolkozzék csak, nem maga emlegette a nyáron, hogy majd az őszön Barackafát, meg meggyfát akar ültetni? Nem hogy maga ásta ki a barackafának a múltkor, csak elfeledkezett róla?
– Eh, ne károgj már itt nekem, asszony! A tavaszon akarok majd ültetni egyet, ha veszek a faiskolában, de ki beszélt itt barackfáról? Meggyfákat akarok majd venni, azt mondtam, de Barackafát– az asszony idegesen fordult hozzá.
- Maradjunk apjuk a barackfánál!
- De minek, nem vagyok én hülye? – mert én Barackafát mondtam a nyomozónak…– az öreg nagy szemeket meregetve rá, kétkedve vizslatta tekintetével, majd megkérdezte tőle.
- Asszony, te tudsz valamit? – Amaz tiltakozni kezdett és támadásba lendült.

– Most mér, néz úgy, mintha én tudnék valamit? Mintha én tehetnék róla, hogy ide került ez a rohadt gödör! – fröcsögte műfelháborodással. – de az, csak nem hagyta annyiban, belekapaszkodott, mint kutya a félig lerágott csontba, amit el akarnak orozni előle. Így morfondírozott tovább, mintegy maga elé beszélve.

– Gondoltam, valami közöd van hozzá, hogy így takargatod? Esetleg valamit láttál, azt nem akarod nekem elárulni? Mégiscsak furcsa, hogy csak úgy itt termett ez a vacak gödör? Gondolkozzál csak, erőltesd meg az agyadat!
– Ugyan már, mit gondol rólam kend? – hessegette el mérgesen a kérdésözönt magától asszony. Az ember maga elé meredve dünnyögte.– nem gondolok én semmit, csak nézek. Te gondolsz valakire? — nézett kutató tekintetével az asszonyra.

– Elébb, mondja ki maga!– tért ki az egyenes válasz elől az asszony.
– Hát, akkor tán’ az Emma– fogta suttogóra hangját az ember.
– Ne!– sikkantotta el magát az asszony, nem akarom elhinni!– az ember így dörmögött a nagy veres bajsza alatt.
–Akkor, ki ha ő nem?
– Talán valaki más, aki tudott róla? – suttogta kérdőn az asszony.
–De ki lehetett?
– Sejtelmem sincs.
– Tényleg nem láttál itt settenkedni valakit a ház körül asszony?
–Én, nem!

– Akkor nincs mese, csakis a mi Emmuskánk lehetett!– szögezte le Kiss és újfent a gödörre meredt. Hogy lehetett ilyen elvetemült, előre eltervelni annak az ártatlan csöppségnek a sorsát, halálra ítélni!
– Csend, még meghallja valaki!– figyelmeztette az embert az asszony.
– Hát, ha ő ásta ki, én tényleg agyonütöm, ha kijön a kórházból. Jobb lesz neki, ha haza se jön!– heveskedett az öreg.
– És, ha mégsem ő volt, ha esetleg az, aki csinálta neki a gyereket? — morfondírozott az asszony. Az ember hörögve köpködte felé a szavakat.

– Akkor agyonverem, a ganét!
– Az istenért, apus, ezt nem teheti! Börtön jár érte!
– Te meg ne rinyáljál itt nekem! A te lelkiismereted tiszta, mindent megtettél értük, te vetted ki a gyereket belőle…
– Ami azt illeti kend is segédkezett, átvette tőlem a kis szentemet.
– Segítettem, ahogy tudtam, megfogtam a kis csöppömet. A mi lelkünk tiszta Mariskám.– pszt, csendesebben! Nézze a népeket, hogy lesnek befelé a kerítésen? Nincs jobb dogúk’, mint kíváncsiskodni?
– Gyerünk be. Még megfázik kend egyszál ingben!

– Nem mozdulok innen egy, tapodtat, sem míg nem tudok biztosat!– hörögte szemeit körbejáratva, amikor egy döglött kutya zuhant bele egyenesen a gödörbe. Az ember megdöbbenve rámeredt, majd szitkolózni kezdett. Az asszony így rimánkodott neki.
– Mondom, én, hogy menjünk be! Láthatja milyen kárörvendők a népek!– húzta volna az asszony befelé, de az ember nem mozdult. Lecövekelve ült a ládán. Kisvártatva megszólalt.

– Nem mék’, amíg nem tudok biztosat!
– Meddig akar itt ülni, még megfázik nekem?
– Amíg meg nem tudom, ki ásta ki a gödröt.
– Ki, más, mint a lyány, ezt már megbeszéltük, na, jöjjék be kend!
– Nem hiszem, a mi Buktánk ilyet nem tesz!

– Szüzmárjauramisten, csak nem hogy készül valamire? – az ember leintette.– eriggy’ mán’, ne kárálj itt nekem! Etesd meg a jószágokat! – majd elővette a dóznit, kivett egy cigarettát belőle és rágyújtott. Eltökélten fújta a füstöt. Így ült ott akkor is, amikor már besötétedett. Az asszony befejezve a jószágok etetését egy meleg szvetterrel jött vissza.

– Maga még mindig itt ül? Vegye fel, mert megfázik! – parancsolt rá.
– Na, agyad mán, mordult rá, és kikapva az asszony kezéből a meleg, kötött szvettert, magára vette azt.
– Mire vár még – faggatta újfent az asszony. – csak arra, hogy visszahozza az ásómat, aki elvitte!
– De, hiszen az éjjel még itt volt!– bukott ki az asszonyból hirtelen. Abban a pillanatban, hogy ki jött belőle a szája elé kapta a kezét, mintha vissza akarná nyomni lelke mély zugába a kéretlenül elő jött szót, de már nem lehetett. Az ember felkapta a fejét.

– Mit beszélsz te itt?
– Jaj, uram, irgalmazz!– hányta magára az asszony a kereszteket.
– Csak nem, hogy mégis, te ástad ki ezt a gödröt, he’?
– Ugyan mán aptyuk’, csak mélyítettem rajta egy ásónyomot– mentegetődzött az asszony. Gondoltam, ha mán’ itt termett ez a gödör, kimélyítem, hátha jó lesz valamire.– az ember gyanakodva fordult újra hozzá.
– Nem láttál itt ólálkodni valakit?
– Már mér, láttam volna, de őszintén nem is kerestem. Rögtön arra gondoltam, ez csak a lyány lehetett, az Emma.

– Szóval, te is ástad –, motyogta döbbenten az ember.
– Ástam.
– Miért?
– Csak, úgy, ha mégis történne valami. Ha szükség lenne rá, ugye?
– Bűnös vagy te asszony, de én is. A bűnünk az egekig elér!
– Atyaisten, csak tán nem, hogy maga is?

– De, igen, én is ástam rajta –, vallotta be röstelkedve az ember.– az úgy volt, hogy amikor kijöttem a lyánytól, kezemben a gyerekkel, szaladtomban rá esett a pillantásom a gödörre. Bevittem, letettem a WC ülőkére a dobozt, benne a gyerekkel, hogy ne zavarjon ásás közben. Aztán egy ásónyit én is bővítettem rajta, hátha szükség lehet még rá?
– Tehát az ásó, akkor még megvolt?
– Nagyon is megvolt, ott hagytam benne, a gödör fenekén. Most meg hűlt helyét találom? Nem érdekes ez asszony?
– Aki, elvitte majd vissza, hozza! – jegyezte meg az asszony. Az ember rögtön rávágta: — én is így gondolom, erre várok!

– Jöjjék be, lefekszünk, reggel kelni kell! – javasolta az asszony és fázósan összehúzta magát. Az ember felnézett az égre és merengve megszólalt.– telihold van Elzám, nézzed csak, éppen ide süt bele a gödörbe! Ide temettük el az álmainkat, a derűs öregségünket, a szép új jövendőt.
– Eh, bolondokat beszél!
– Nincs már nekünk lyányunk, nem lesz soha kis unokánk! Kisfiú lett volna, kis tökös gyerek. Eh, benne vagyunk a gödörbe, asszony! Nem mászunk ki belőle soha!– az asszony leintette.
– Rémeket lát, csak egy döglött kutya van benne, inkább temessük be! – javasolta.

–Nyughass! – mordult rá az ember. Az asszony nosztalgiázva folytatta.– pedig olyan jó kisleány volt ez a mi kis Buktánk. Mindig is szófogadó volt, az biztos. Hogy tehetett ilyent? Lehet, hogy mi rontottuk el az egészet, túl szigorúan fogtuk. Nem engedtük a többiekkel szórakozni, moziba is úgy kellett szöknie a barátnőkkel.
– Óvtuk mindentől, még a széltől is. Mennyit magyaráztam neki, hogy a férfiak mind egy formák: egy lyukra játszanak! De nem hallgatott rám. Csak tudnám, ki tette, kerülne a kezembe!
– Ugyan, mit tennél vele? Késő bánat-eb gondolat!

– Te is bűnös vagy, asszony, csak azért nem ütlek agyon, mert én is benne voltam ebbe szörnyűségben! De igazán az lesz a hunyó, aki, elkezdte ásni! A gazember, a gazember! – ingatta nagy busa fejét az ember.
– Ugyan apus, ne rágja magát. Attól nem lesz jobb! Nem tudjuk feltámasztani azt a csöppséget! – azt nem, hát azt már nem, legfeljebb…
– Mit akar kend?– legfeljebb, agyonütöm!

6.

–Kend még mindig kinn van? – kérdezte a hajnali szürkületben kibotorkáló asszony.
– Nemrég jöttem csak ki.– válaszolta az ember morózusan.
– A fenét les folyton azon a gödrön? – nincs benne semmi, jöjjék be, még megfázik!
– Kéne az ásó, nagyon kéne!
– Hagyja mán’, majd veszünk másikat!

– Csak tudnám, hogy hol van?– hajtogatta eszelősen. Ez már az asszony tűrőképességét is meghaladta. Haragosan bámult a gödörben fekvő kutyatetemre, és megszólalt.
– Inkább ezt temetné be! Ne csúfoskodjék itten! – sipította, amikor egy döglött macskatetem suhant el mellette, bele egyenesen a gödörbe. Az asszony szóra nyíló szája tátva maradt a meglepetéstől, majd egyensúlyát vesztve belezuhant a gödörbe a döglött tetemek közé.

– Jajaj! Húzzon mán’ ki!– visította kétségbeesetten kapálózva. A sipákolásra hatalmas röhögés volt a válasz a kerítés másik oldaláról. Az öreg a kerítés felé nézett, de csak az elsuhanó árnyak sziluettjét látta. Lassan, komótosan felállt, és kezét nyújtotta a gödörben kapálódzó asszonynak.
– Mit akarhatnak ezek tőlünk, bedobálni hozzánk a dögöket? Jelezni akarnak vele valamit, vagy csak gonoszságból teszik? Hát nincsen nekünk elég bajunk így is? – óbégatott Elza. Az ember mintegy magaelé mormolta
– Csak azt tudnám, mit irigyelnek ezek tőlünk, a bánatot tán?

– Jöjjék be, kend, harapjon valamit!– biztatta az asszony, de az ember nem mozdult.
– Még várok, szűrte a szót fogai közül.
– Mire?
– Arra, hogy valaki visszahozná az ásót.
– Hát akkor, csak vigyázza azt a gödröt, ha nincs jobb dolga! Nehogy elszaladjon. Én meg elmegyek addig a templomba, meghallgatom a reggeli misét.– mondta az asszony és bement a házba megtisztálkodni, ünneplőbe öltözni, úgy ahogy illik, ha az ember belép az isten házába. Az ember továbbra is a ládán ülve gubbaszkodott. Egymás után szívta a cigarettákat. Nem kellett sokáig várni, egyszerre megcsikorgott a hátsó kiskapu, melyen Lajos szomszéd óvakodott be.

– Jó reggelt Guszti bátyám!– köszönt illendően.
– Neked is Lajos – morgott vissza neki Guszti.
– Mit csinál kend?
– Szellőzködök, Lajos.
–Hoztam magának egy kis kóstolót, idei főzés – vette elő zsebéből a teli pálinkás üveget. – Kóstoljuk meg! –mondta biztatón és odanyújtotta Gusztinak az üveget. Az meghúzta, megtörölte az üveg száját és visszaadta Lajosnak. Ő is ivott az üvegből.
– Egészségünkre! – mondta, miközben tekintete megakadt a gödrön.

– Hát ebbe meg mik vannak, dögök? Ki művelte ezt a csúfságot magukkal? Hogy a hóhér kösse meg a nyakkendejüket, nincs jobb dolguk, mint a más nyomorúságán élcelődni? Jól beszélek Guszti bátyám?
– Jól, beszélsz, Lajos.
– Temessük be, mielőbb, ne csúnyákodjék itten! – ajánkozott Lajos.
– Betemetném, ha vóna ásóm! — mormogta vésztjóslóan az öreg.

– Hozok én egyet, azon ne múljék!– ajánkozott Lajos – akár kettőt is… húzzuk meg még egyszer az üveget, elkél ebben a hidegben! – biztatta ivásra Gusztit, Lajos és átnyújtotta az üveget.
– Valódi törköly. Ez szinte égeti az embert belülről! Hanem, hogy milyenek az emberek? Össze –vissza találgatnak a kocsmában, hogy s mint lehetett a dolog. Mutattam is nekik hova üssék az orrukat!
— Köszönöm Lajos, te legalább kipártolod az embert. Nem hiába mondtam én mindig, egy jó szomszéd fél rokonsággal is felér!
– Erre igyunk! – rikkantotta Lajos, és megbuktatták az üveget.– Guszti ettől kissé felengedett és megenyhülve intézte szavait Lajoshoz. Komolyan mondom neked, he’ olyan vagy nekem mintha a testvérem lennél, édes egy komám, gyere hagy’, csókoljalak meg! – mondta és magához húzva Lajos fejét, arcon csókolta. Kiöntötte neki lelke szennyesét.

– A kurva életbe, hogy ezt kelljen megérnem! Ekkora szégyent! Csak azt tudnám, ki csinyáta’ fel ezt a lyányt? Állt volna elém, hogy – apuka, én voltam, elveszem a Buktát, hozzám adja? – Valami ilyesfélét, ha mondott volna! – Lajos sunyítva próbálta elterelni a szót a számára kellemetlen ügyről.– így fordult Kisshez.

– Ugyan már Guszti bátyám, nem kellene ennyire mellre szívni ezt a dolgot! Mással is megesik az ilyesmi, hogy felcsináltatja magát, aztán hoppon marad! Minden csoda három napig tart, elfelejtik a népek hamarosan. Majd egyszercsak férjhez megy, unokáid lesznek, na, ne búsulj, én leszek a keresztapa!– próbálta jobb kedvre deríteni, de amaz csak mondta a magáét, mint egy csökönyös szamár.
–A fenét megy az férjhez! Ezekután ki venné el? Nekem már nem lesznek kis unokáim, soha! Csak azt tunnám ki tette, hej, de elkapnám a nyakát neki! Jól megszorongatnám! A kutyaúristenit!– Lajos csitítani próbálta.– felejtsd már el! Kalap rá! Minek találgatni? Nemigaz, na, igyunk inkább!– biztatta. Kisvártatva megszólal.

–Jó lenne tudni, ki ásta ki?
– Mit?
– Ezt a gödröt.
– Nem lehet az, hogy még régebben te ástad ki Gusztikám, egyszer mintha említetted volna, hogy gyümölcsfákat szeretnél telepíteni, egy párat? Barackfát, meg meggyet…
–Eh, jöttök ezzel a barackafával, meg a tudomis én mivel! Honnan vettétek ezt?
– Te, mondtad, még régen, csak nem emlékezel!
– Hüm, lehet… kihagy az agyam. Erősítsük meg, aztán majd lesz valahogy!– ittak. Lajos előhozakodott megint a gödörrel.–temessük be! — az öreg elhárítólag dünnyögte.
– Hagyjad még egy kicsit! Nincs meg az ásóm.
– Hozok én egyet otthonról! A’ jó lesz.–adta meg magát Guszti és Lajos hazament az ásóért.


7.

Úgy surrant be az asszony a félig kitárt templomajtón, mint egy kopott szürke templomegere az éléskamrába. Senkire sem nézve osont a gyóntató fülkéhez. A pap biztatására a súgólyukra tapasztva ajkait suttogva elkezdte a gyónást.
– Hallgatlak leányom, mi nyomja lelkedet?
– Nagy az én vétkem, atyám, azt sem tudom, hol kezdjem?
– Kezdjed talán az elején!
– Oly nehéz a súly, amit magammal cipelek: öltem atyám, és ez megbocsájthatatlan’ Elébb gondolatban, aztán tettel is.
– Mondjad csak, bátran, isten irgalma végtelen, lehet, hogy meg bocsát!
– Ó, itt az isten ehhez kevés: a lelkiismeretemmel nem tudok elszámolni! Oly nehéz erről tárgyilagosan beszélni, segítene atyám?
– Jó, majd kibarkópázzuk leányom!– tudtál-e arról, hogy a leány, anyai örömök, elé néz?

– Tudtam.
– Mióta?
– Rögtön az elején.
– Mit tettél ekkor?
– Pénzt adtam neki, hogy elvetesse!
– Ekkor öltél először, gondolatban.
– Megbántam már, de ez a bűn nem illet engem, mert megtartotta a gyereket.
– Még sem vettél észre semmit, egy anya, aki már szült, nem látta a lánya állapotának változását, ez hihetelen?
– Elfűzte magát. Azt mondta, hogy a gyógyszertől hízik, hormonzavaros lett tőle… amúgy is kis dudus volt a lelkem, kicsi buktának hívtuk az emberrel, kiskorában. Mikor azon a délután megjött a munkából valami nem tetszett nekem rajta. Többször is bementem hozzája, faggatóztam, de csak este árulta el az állapotát, amikor már késő volt. Rájött a szülés.

– Még ekkor sem lett volna késő, hozzám fordulni. Biztosan találtam volna megoldást isten segedelmével. Leányom. A bűnös könnyelműségeddel nagy bajt zúdítottál magatokra.
– Tudom atyám.– horgasztotta le a fejét az asszony, szemei bepárásodtak, vállai legörbültek. Bűnös vagyok atyám és bűnöm az égig ér! Előre eldöntöttem magamban annak a kis ártatlannak a sorsát, hogy nem szabad életben maradnia! Nem szóltam a lánynak bűnös gondolatomról, hiszen ő, nem akarta elsinkelni. Azt akarta, hogy tegyük be a piros sport táskába, vigyük a kórház portájára, s hagyjuk ott… De én másként döntöttem.
– Bűnös vagy leányom, isten haragszik!


– Aztán ahogy az apja kitapodta belőle, a kezembe vettem, pillanatra elment az eszem, csak egy halk roppanás volt a gyenge, kis nyakán! Ó, édes istenem! Most is a fülemben dobol! Jaj, mit tettél Elza? Elrekkentettem a kis unokámat!
– Erre nincs irgalom, ezért még élsz vezekelned, kell!
– Atyám, az édes Jézusnál sincs kegyelem?
– Számodra nincs.
– És az irgalmas istennél, ő csak megbocsát tán, egy eltévelyedett hívének?
–Jól mondtad: istennél a kegyelem.

–Mit tegyek, istenem, hogy jóvátegyem, amit ellened vétkeztem?
– Vezekelned kell!
– Kérem a feloldozást, atyám!
– Erre nincs feloldozás, csak penitencia van.
– Kérem a penitenciát!
– Meg fogod kapni hamarosan.
– Mikor?
– Majd, később…

De a penitencia ideje nem jött el számára. Másként alakultak az események. Élete tragikus gyorsasággal véget ért. Talán jobb is volt ez így? Ki tudja? Isten szándékai kifürkészhetetlenek….


8.


Hazaérve az urát még mindig a gödör szélén, a ládán ülve találta.
– Még most is azt a gödröt nézi? Mit les rajta, hogy meg van-e még? Úgy őrzi, mint egy kincset!
– Bizony, kincs van benne, kincs…
– Tudom, egy döglött macska, meg egy kutya!
– A reménységünk van benne, asszony, bizony az!

– Azt mondja, a reménységünk? Én inkább úgy mondanám, hogy a szégyenünk. Temessük be gyorsan! Látja, a népek milyen gonoszak, nem hagynak magunkra a bánatunkkal! Azt is elirigyelik tőlünk.– irigyeljék csak!– lökte oda neki a szót foghegyről az ember. Ettől az asszony dührohamot kapott és őrjöngve visította felé.
– Temesse be, rögvest, mert olyat teszek, de olyat, hogy magam is megbánom!

– Majd betemetem, ha visszajöttem-mondta és felállt a ládáról, mint aki menni készül. Az asszony ijedten kérdezte tőle.
– Hát kend, hova indul?
– Misére.
– Misére?– nézett rá hűdötten– Iszen húsz éve nem volt misén? Ne menjen oda, ott vannak a népek, még kibeszélik!– intette, de nem bírta visszatartani. Az öreg lerázta magáról, mint kutya a vizet.
– Hagyjál! Úgy érzem, most el kell mennem!
– Mi lesz a gödörrel?
–Ha visszajöttem, betemetem. Addigra meghozza a Lajos az ásót.


– Szavait tett követte. Bement a lakásba. Megmosakodott, megborotválkozott. Felvette a fekete vőlegényi ruháját, fejére fekete kalapot tett. Elindult a templomba. Egy óra volt még a délutáni miséig, kongott a templom az ürességtől. Csak a kántor játszott gyakorlásképp az orgonán. A tökéletes akusztikájú helységet betöltötte a csodálatosan áradó egyházi muzsika. A mennyei dallamok a szívéig hatoltak. Csak állt ott némán, levetett kalappal és szemeiből lassan kicsordultak könnyei, s lecsurogtak, erőszakosan szögletes állán át a nyakába. Talán az örökké valóságig elálldogált volna, ha a pap a vállára nem teszi kezét és bátorítóan, meg nem szólítja.

– Istent keresed, fiam?
– Igen, atyám, őt keresem.
– Gyere velem! – mondta a pap és a gyóntató fülkéhez, vezette.
– Hallgatlak, fiam– mondta a pap, és a rácshoz nyomta a fülét.
– Nagy az én bűnöm-atyám, az égig ér! Cipelem, egyre csak cipelem magammal, és egyedül nem tudok mit kezdeni vele.
– Mi a te vétked fiam?
– Öltem atyám, rossz gondolatok törnek rám, nem tudok tőlük szabadulni!
– Könnyíts a lelkeden, oszd meg velem. Ketten könnyebben viseljük el.
– Bűnt követtem el atyám, és újabbra készülök! Félek, hogy mielőtt a mennyországba kerülnék, elébb elkárhozom!
– Add ki magadból, amit a lelkedben cipelsz!
– Megöltem a kis unokámat atyám…

– Folytasd!
– Csak egy halk roppanás a vékony kis nyakán! Esküszöm nem így akartam! Elment az eszem, megőrültem egy pillanatra! A sátán költözött a bőrömbe! Ó, drága jó istenem, az a halk roppanás, mindig itt zakatol a fejemben. Úgy dobol a füleimben, hogy megsüketülök tőle! Elvetemült gyilkos lett belőlem!
– Nyugodj meg fiam, halottat nem lehet megölni!
– De, hisz roppant a kis nyakcsigolyája neki, éreztem, hallottam is atyám!
– A kicsi halott volt, már amikor a kezedbe vetted.
– Az nem lehet atyám, de akárhogyis, a gondolat, a mozdulat, a tett! Megbocsájthatatlan számomra. Nekem, már nincs bűnbocsánat!

– A gondolatod, bűnös volt, de a valóságot a gondolattól egy hajszál választotta el. Éspedig az, hogy a pici halva születet.– hazudta kegyes csalással a pap, mert az asszony gyónási titkát nem adhatta ki.
– Atyám, a szándékot, azt is bünteti az isten. Hiszen amikor megláttam, hogy mennyire szenved az én drága kicsi Elluskám, akkor úgy döntöttem, hogy a szenvedéseinek okozóját elsinkelem. Hanem, addig nincs nyugodásom, Amíg azt, a latrot, aki ezt okozta az Emmuskámnak, aki felcsinálta, a kezeim közé nem kapom. Kiszorítom belőle a lelket! Pusztulnia kell, attól jön meg a lelki békém!

– Ne, ölj!– parancsolja isten.
– Atyám ebbe az egybe nem szólhat bele sem isten, sem ember. Ez lesz az én utolsó vétkem, mert utána magammal is végzem!
– Isten irgalmazzon neked!

9.

Guszti látszólag megnyugodva, csendesen ballagott hazafelé az esti szürkületben. Amikor belépett a kapun, nem akart hinni a szemének, a gödörnél mintha mozgást észlelt volna.
– Az anyád úristenit, most megvagy! – Gondolta magában és a gödörnél szorgoskodó alak felé lopakodott. Siettében, feldöntötte az útjába kerülő üres vödröt. A betolakodó felegyenesedett és szembenézett vele. A hold fakó fénye megvilágította az arcát. Felismerte.

– Lajos, hát te mit küszkölődöl itten?
– Ej, de megijesztettél Guszti!-rebegte meglepetten Lajos.
– Még egyszer megkérdem, mit keresel te itten Lajos?
– Átjöttem, mint ígértem is, gondoltam betemetem, mire hazaérsz! Ne, csúfosodjék itten ez a gödör. Nem jól tettem Guszti?
– Hát ez az ásó honnan került hozzád?– kérdezte tőle gyanakodva.
– Az ásó… ja, az ásó, hát átalhoztam, ott volt nálam. Gondoltam visszahozom.

– Mikor került ez oda át, hozzád te Lajos?
– Tudom is én, egyszer csak ott volt ? Nem mindegy az Gusztibátyám? Visszahoztam, Ehun’ van –e’! Lehet vele ásni, betemetni a gödröt, miegymás. Jó kis ásó – hebegte zavartan.
– Na, add csak ide, hagy látom közelebbről! Közelebb vitte a szeméhez, nézte, egyre csak nézte. Végigsimított a nyelén, és ráismert az eltűnt ásójára.
– Még egyszer megkérdem, mikor került ez hozzád Lajos?
– Ha agyon ütöl sem tudom, lehet, hogy a gyerekek hozták át, játszani tegnap, vagy tegnapelőtt? Hipp-hopp, egyszerre csak ott termett.
– A’ biztos, hogy tegnap este még megvolt, azzal kapartam le a bakancsomról a sarat.– hörögte Guszti fenyegetően és közelebb lépett a gödörben álló Lajoshoz. Az rémülten pislogott fel rá. Semmi jót nem ígért az arca. Lajos kétségbeeséssel, vegyes félelemmel motyogta.
– Elkallódott, megkerült, ennyi…
–Most már tudom, ki ásta ki ezt a gödröt! – hörögte és Lajos fölé hajolt. Amaz rémülten, szűkölve pislogott fel rá, mint a verembe esett róka. Rimánkodva mentegetődzött.– ugyan, csak nem feltételezel rólam ekkora aljasságot!– védekezett volna, de Gusztinál már nem volt kegyelem. A gyanú késpengeként hasított elméjébe. Lehajolt szemeik egy vonalba kerültek. Orrcimpái kitágultak és idegesen remegtek. Úgy fujtatott, mint egy felajzott hágni készülő kanca! Lajos végső kétségbeesésével kiugrott a gödörből és már-már futásnak eredt volna, de Guszti vasmarokkal megragadta a grabancát. Magához húzta, és az arcába lihegte.

– Kérdeznék én tőled valamit te szemét! Ki ásta ki ezt a gödröt itten, he?– Lajos habozott, ajkai szóra nyílva némán mozogtak. Hang nem jött ki a torkán. Különben is elkésett már a válasszal, mert az ásónyéllel a fejére mért ütés lesújtott. Koponyája, hangosan reccsent az esti csöndben. Feje félrebillent az ütés hatására, szájszélén habos nyál buggyant ki, szemei bepárásodva esdeklőn néztek Gusztira. Az ökölbe szorított hatalmas, szőrös mancs felemelkedett és újra lesújtott. Ettől Lajos, mint egy rongybaba, elernyedt és térdre esve belekapaszkodott Guszti lábaiba. Guszti undorral arrébb rúgta.

Az életösztön utolsó fellobbanásával négykézláb próbált menekülni, de Guszti kinyújtott jobb lába telibe találta és belehempergette a gödörbe. Lajos felemelkedett a gödörből, de az ásónyél újra lesújtott és a koponya reccsent. Ettől végleg belerogyott a gödör aljába. Guszti pedig eszelősen elkezdte rálapátolni a földet. Amikor már vállig betemette felkapta a vedret, elrohant a kútra vizet merni, s visszatérve rálocsolta a vödör tartalmát.

Ekkor lépett ki a házból az asszony. Sipítozva, mintegy eszelősen kérdezte az urától.
– Hát kend micsinál' avval a vederrel?
– Micsinálnék', meglocsolom a barackafát! Hadd nőjön!– mondta és visszaindult a kútra még egy vödör vízért. Az asszony a gödörhöz rohant, belenézett és meglátta Lajos elgyötört arcát. Tekintetük összekapaszkodott.

– Szűzanyám! A Lajos! – sikoltotta és elkezdte tíz körmével kikaparni a földkupacból a szerencsétlent. Közben az ember visszaérkezett és rájuk loccsantotta az újabb veder vizet.
–Micsinál? –visított az asszony, de Guszti ellökte magától és a maradék vizet Lajos fejére, zúdította.
–– Hagy, nőjön a barackfa! – dünnyögte elégedetten és újabb veder vízért indult. Az asszony folyvást jajveszékelve próbálta Lajost az iszamóssá vált földdel teli gödörből kicibálni. De az ember egyre csak zúdította rájuk a vizet.
– Gusztikám, kegyelmezz kérlelte elhaló hangon Lajos.

– Nem, én addig Amíg ki nem vallod, hogy te ástad ki ezt a gödröt. Hogy viszonyod volt a lyánnyal. Felcsináltad a hátam megett!
– Ne, apus, eszednél légy, megölöd szegényt!– könyörgött a felsége, de Gusztit ez sem hatotta meg. Elengedte a füle mellett. Tudni akarta az igazságot, szerette volna, ha beigazolódik a gyanúja.– a gödör széléhez húzta a ládát, ráült és rágyújtott. Az elgyötört ember arcába fújta a füstöt. Majd ráparancsolt az asszonyra.
– Eridj', hozz pálinkát!

Az asszony engedelmeskedve felállt, bement a házba és egy üveg pálinkával a kezében tért vissza. Az ura kezébe nyomta. Az kihúzta fogával a dugót, beleköpte a gödörbe, és meghúzta az üveget. Utána a gödörbe temetett szájába erőszakolta és ráparancsolt.
– Igyál te is, hátha megerősíti az emlékező tehetségedet! — Lajos mohón nyeldekelte a belé erőszakolt pálinkát. Guszti tovább vallatta.

– Kár tagadnod, bebizonyosodott, hogy közöd volt a lyányhoz, mert minek ástad volna ki a gödröt? Jobb, ha bevallasz mindent, könnyíts a lelkiismereteden mielőtt, agyonütlek! Hogy lehettél ilyen alávaló? Gyanútlanul beengedtelek a házamba, ittad a boromat, kártyázgattunk, kvaterkáztunk, hát éppen az én zsenge kislányom kellett neked, vén bakkecske? Gyáva féreg vagy, ha férfiasan nem vallod ki, mit tettél a lyánnyal?– Lajos halált megvető bátorsággal rákezdte.

– Nem vagyok gyáva! Ha neked az igazság kell, beleokádom pofádba, nincs veszteni valóm! Igenis, én vagyok a gyerek apja! Most jobb?
– Átkozott, légy ezerszer átkozott! –sipította az asszony a döbbenettől magára találva. Majd neki szegezte a kérdést.
– Minek ástad a gödröt?
– Hogy minek, megbeszéltük a lyánnyal, hogy éjjel kiásom, és szépen, csendben megszüli, kihozom, beleteszem a gödörbe és eltemetem… ültetünk rá egy kis barackafát', hogy tudjuk, hol van a kicsi sírja.

– Te isten barma!– hörögte kifordult szemeket meresztve Guszti.
– Lajos folytatta tovább. – nem lett volna semmi baj, ha időben szól, de már megvolt a gyerek, amikor az Elza átrohant hozzánk. Akkor már minden kitudódott, nem lehetett titokban elsinkelni. Ráadásul rám jött a hasmars, berohantam a budiba, meglátom a dobozban a gyereket, kiemelem, és hirtelen összezárult a markom. Csak egy halk roppanás volt. Én öltem meg! Üssetek agyon! Összekötöztem a dobozt a gatyamadzagommal, gondoltam elásom, de meggondoltam magam, s bevittem a konyhába.

– Gyilkos!– sipította az asszony.
– Vadbarom, ezért kell most megdöglened! Minek lármáztad fel a fél falut. Ha mán kigondoltad, tetted volna meg. Szépen, csendben is elintézhetted volna!
– Üssetek agyon!– könyörgött szívettépően Lajos.

– És, az ásó mégegyszer, utoljára, lesulytott.. A kettészelt koponya még egyet reccsent, aztán csend lett. Nagy néma csend. Az ember kézen fogta asszonyát és kisétáltak a kertből. Utoljára még gondosan becsukták maguk mögött a nagykaput, és hátra sem nézve elindultak a semmibe. Másnap délelőtt talált rájuk a temetőőr. Ott lógtak egymás mellet felakasztva a ravatalozó mestergerendáján. Testüket kísértetiesen himbálta a bús őszi szél.



VÉGE