Ha nem akarsz lemaradni:

Értesülj a legfrissebb történetekről első kézből ott, ahol akarod!

BELÉPÉS
REGISZTRÁCIÓ
Legfrissebb történetek:
Az összetartozó fejezetek, egyben. <br /> (Mihály Laci szerző)
Kapcsolat,- család, barátok
Még sose csináltam ilyet úgyhogy kérlek ne olyan erősen.<br /> A történet a szerelmi életemet...
A negyvenes évei elején járó, barna rövid hajú férfi, egy íróasztal mögött ült. Egy női magas...
Az emberek elfordultak tőle, mikor végig ment az utcán akkor hirtelen mindenkinek sürgős dolga...
Friss hozzászólások
alttpg: Ma, a folytatással együtt elol...
2023-01-27 14:02
alttpg: Várom az igazi feleség - megos...
2023-01-27 13:37
Arcady: Ez elment volna az egykori Gal...
2023-01-27 09:24
Arcady: Ez elment volna az egykori Gal...
2023-01-27 09:20
Stag&Vixen: Jó volt, várjuk a folytatást ;...
2023-01-27 08:39
Legnépszerűbb írások:
pff
Barbara, Kedves!<br /> A villamoson láttam meg a nevetésedet, mintha csak Te lennél, akkor...
Legnépszerűbb szerzők:

Borka, és a pikkelyes ember

1582 májusa, Kolozsvár környékén
 
Egy vastag – fekete lópokróccal letakart alak kullogott magányosan a város melletti földes úton, miközben a bal kezében egy csengőt rázott, a jobbal pedig egy négykerekű kiskocsit húzott maga után, amin a környékbeli parasztok adománya volt letakarva. A május végi meleg dacára sem látszott ki az arca a koszos lepel alól, de még a kézfejeit is gondosan elrejtette a külvilág elől. Az emberek azonban így is undorodva tértek ki az útjából, és még a fejüket is elfordították, amikor meghallották a csengője jellegzetes hangját. 
A város határában egyszer csak utcagyerekek állták el az útját.
- Fúúújjj…. egy pikkelyes ember! Takarodj vissza a lepratelepre! – kiabálták neki, miközben kövekkel kezdték megdobálni őt.
Az amorf kinézetű leprás ekkor irányt váltott ijedtében, és esetlen mozgással próbált meg elszaladni előlük a Kis – Szamos irányába, a kiskocsijával együtt. A folyó egyik sziklás partszakaszához érve állt csak meg, és lihegve konstatálta, hogy a lelketlen kis emberpalánták ide már nem követték őt.
Zokogva kuporodott le eztán a Szamos fölé magasodó szikla peremére. Hosszú ideig figyelhette így az alatta hömpölygő sebes víz sodrását, mígnem egyszer csak felállt, aztán elengedte a kiskocsija vonórúdjának a markolatát. A szikla peremére lépve még vacillált egy ideig, de éppen amikor a mélybe akarta vetni magát, akkor váratlanul furcsa hangokat hallott maga mögött az erdő felől:
- Hé! Te ott! Segíts nekem! Kérlek! – szólt rá egy nőszemély a bársonyos, de igencsak rémült hangjával. 
A pikkelyes ember ekkor majdnem elvesztette az egyensúlyát az ijedtségtől, de aztán megfordult, és meglepetten figyelte a lópokróc alól, hogy egy rendkívül vonzó fehérnép szalad felé halálra rémülten az erdőből kivezető ösvényen. Amikor a nő odaért a lepráshoz, térdre rogyott előtte, és összefont kezekkel könyörögni kezdett neki:
- Segíts nekem! Kérlek! – esedezett könnybe lábadt szemekkel, de a pikkelyes ember meg sem tudott szólalni a döbbenettől. Teljesen letaglózta őt ez a váratlan szituáció ezzel az elképesztően gyönyörű lánnyal, akinek olyan csábító bájgödrök voltak az arca mindkét felén, amit ő még sohasem látott.
- Én… én… - kezdte volna el makogni a válaszát a pokróc alól, de ekkor dübörgő lódobogások hangja kezdett el közeledni feléjük az erdő felől, ahonnan a lány is érkezett. A leprás erre ismét ijedten kapta oda a tekintetét, amire a vékony lány váratlanul bebújt a hatalmas takarója alá, és összekuporodva húzta meg magát a lábai tövében.
- Ne….!! Ne…!! Nagyon büdös lehetek!! – szólt rá artikulátlan hangon a lányra, aki viszont ezt meg sem hallotta, hanem inkább szorosan átölelte mindkét lábát, és úgy könyörgött neki a lópokróc takarásából:
- Ne mond el nekik, hogy itt vagyok! Kérlek! Vissza akarnak vinni! 
A leprás viszont már válaszolni sem tudott neki, mert máris megjelentek a katonák vágtázva a folyó partján. Az öt felfegyverzett harcos tisztes távolságból körbevette a pikkelyes embert, aki ijedten forgolódott a lábainál bujkáló lánnyal együtt, miközben hevesen rázogatta a lepra csengőjét is. Az egyik katona rövidesen előhúzta a kardját, és a szerencsétlen felé szegezve erélyesen felszólította őt:
- Hé, te nyomorult! Csitulj el rögtön! Igyátó György, a Kolozsvári prókátor nevében felszólítalak, hogy áruld el nekünk merre ment a lány!
A pikkelyes ember remegett a félelemtől, de aztán ájtatosan görnyedezve próbált meg felelni a pokróc alól a krákogó hangjával:
- Én nem… Én csak… szóval…
- Fújjj… - vágott undorodva a szavába egy mögötte álló másik katona, majd az elöljáróhoz fordult. – Nagyuram! Ettől a bűztől biztosan elájult volna a lány, hogy ha erre jött volna! Talán a folyó partján menekül lefelé! Menjünk, mert rögtön elhányom magam!
A többi katona gúnyos röhögéssel jutalmazta meg a társuk becsmérlő szavait, majd némi hezitálás után végül az elöljáró visszahelyezte a kardját a tokjába, aztán tovább vágtáztak a Szamos sodrásának az irányába. Miután eltűntek a fák között, a lány először félénken elődugta a fejét a pokróc alól, aztán megkönnyebbülten előbújt a takarásából is. Leporolta a ruháját, majd felegyenesedett a leprás előtt, és hálás tekintettel köszönte meg az őt figyelő kikerekedett szempárnak:
- El sem tudom mondani, hogy mennyire hálás vagyok neked! Levennéd ezt a göncöt, hogy láthassam a megmentőm arcát? 
A leprás erre zavarba jött, ezért még jobban bebugyolálta magát a takaróval, és közben hátrálni kezdett a folyó irányába.
- Ne! Várj! – lépett utána a lány, majd meg is érintette őt. – Előttem ugyan nem kell szégyellned! Ahonnan én jövök, ott ennél szörnyűbb dolgokkal is találkoztam már. 
Ezek után a leprás megtorpant, a lány pedig szépen lassan elkezdte lehúzni a fejéről a lópokrócot. Egy fiatalember ijedt tekintete nézett vissza rá, akinek az egész arcát pikkelyszerű gennyes sebek borították, az orra helyén lévő csonka testrész miatt pedig furcsán röfögve vette a levegőt. Hasonló korúak lehettek mindketten. Egy darabig csak némán figyelték egymást, majd ismét a lány törte meg a csendet:
- Hogy hívnak?
- Gergely a nevem… - válaszolta neki félénk, de közben krákogó hangon, mivel ez az alattomos betegség már a hangszálait is megtámadta.
- Az én nevem… Borka! – nézett közben olyan mélyen a szemébe, hogy szinte teljesen megbabonázta ezzel a pikkelyes embert. – Hát… kedves megmentőm. Volna neked egy ajánlatom. Érdekel a dolog?
- Mi… Miről volna szó?
- Az a zsarnok prókátor boszorkánysággal vádolt meg a város népe előtt, ezért tömlöcbe akart vetetni engem. Valójában azonban az ágyasává akart tenni a gazember. Sikerült ugyan megszöknöm tőle, de tudom jól, hogy a besúgók miatt úgysem tudnám elhagyni a vármegyét. Szóval… ha segítesz nekem eljutni északra a nénéimhez, akkor nem fogod megbánni, mert ők rendkívüli módon meg fogják köszönni neked a jóságodat. Szóval? Érdekel a dolog, kedves Gergely?
- Hát… nem is tudom… - hezitált a leprás. – Az adományokat kellene elvinnem a telepre, ezért…
- Ugyan már! Kérlek! Nincs más esélyem! Elbújnék a takaró alatt a kiskocsin, hiszen egy leprásnak senki sem állná az útját! És… különben is… Láttam ám, hogy a mélybe akartad vetni magadat… Nincsen veszteni valód! Szóval…???
A Gergely nevű leprás nem tudott ellen állni Borka igéző pillantásának, és különben is igaza volt. Tényleg nem volt veszteni valója. Ezért hát, némi vacillálás után hátralépett a kiskocsijához, kivett két zsák élelmet a takaró alól, és a Szamosba dobta őket. Ezek után újra felhajtotta a koszos leplet, és a fejével biccentve némán jelezte Borkának, hogy kuporodjon be alá. A bájos - törékeny lány, hálás tekintettel és fülig érő mosollyal köszönte meg neki, majd bebújt az utolsó zsák dagasztott - sült kenyér mellé a rozoga kiskocsira, és hagyta, hogy Gergely letakarja őket.
A pikkelyes ember eztán majd egy héten keresztül vonszolta maga után a veszélyes rakományát. Minél tovább menetelt a Szamos medrét követve Észak felé, annál jobban biztos volt benne, hogy a lány valóban egy boszorkány lehet. A bűbáj boszorkánya, hiszen emberfeletti erőt adott őneki, a haldokló leprásnak, az ő káprázatos szemeivel és a bájos mosolyával. Képtelen volt ellenállni a lány kéréseinek, hiszen egy olyan régen megélt érzés kerítette őt hatalmába a közelségétől, aminek már el is felejtette a létezését. Újra embernek, sőt férfinak érezte magát mellette…
Gergely lépteit olykor sajnálkozó pillantások, többször undorodó arckifejezések követték a hosszú út során, de senki sem állta az útjukat. Éjszakánként a Kárpátok patakjai közelében pihentek le, és a tábortüzek parazsa felett sütötték újra meg az adomány cipókat vacsorának, miközben önfeledten beszélgettek. Amikor ezek után a lány összekuporodva álomra hajtotta a fejét, Gergely még hosszasan figyelte őt a pislákoló fénynél, és közben reménykedett.
Reménykedett, hogy Borka nénikéi valóban boszorkányok, és hálából majd megszabadítják őt valami varázslattal a szenvedéseitől, amikor haza viszi a lányt…
A hetedik nap vége felé már közelítettek az útjuk céljához. A Borsába vezető földes útról letérve egy lidérces erdő ösvényére fordultak rá, ami bagolyköpetektől volt végig sikamlós. Borka itt már biztonságban érezte magát, ezért kimászott a rozoga kiskocsi takarója alól, és a Gergely kérlelő kiabálásai ellenére is előre szaladt a sötét rengeteg mélyére.
Amire a leprás is lihegve odaért a groteszk kunyhóhoz a sötétben, a lány és a nénéi már egy szertűz körül táncoltak önkívületi állapotban az épület előtt, és közben egy holt nyelven kántáltak valamit. Gergő elejtette a kiskocsija markolatát az ámulattól, majd tátott szájjal és tágra nyílt szemekkel kezdett el közelíteni a rituáléhoz, miközben lehúzta a fejéről a lópokrócot is.
„Végre most már vége lesz a gyötrelmeimnek…” – gondolta magában a szeánszot látva.
A boszorkányok – köztük Borkával – ekkor a körük közepébe zárták a nyomorult leprást, és egyre jobban el kezdtek révületbe esni a rítus alatt. Gergő végül elájult…
A Kis – Szamos hideg vízétől tért csak magához, de a folyó sodrása azonnal magával ragadta őt. Pánikszerű pillantásokkal figyelte a szikla tetején maradt kiskocsiját, miközben nyelte a vizet, és vadul rázta a felemelt bal kezében a lepra csengőjét. A fekete lópokróca végül megszívta magát vízzel, és belegabalyodván, végül lehúzta őt a mélybe… 
 
Hasonló történetek
3116
Csak ültek ott, nem mozdultak, olyanok voltak, mint a szobrok, mindenki a gondolataiba merült. Végül Horiq törte meg a csöndet:
- Mi emberek vagyunk. - kezdte - Az embereknek volt valaha egy olyan híres szokásuk, amit róluk neveztek el: az emberségesség. Ezért nem fogom társaimat irtani. Inkább korán kelünk, hogy a tündéket megelőzve átjussunk az erdőn...
3048
Megálltak és füleltek. Qwâmbii nem hallott semmit. Akárhogy fülelt csak a szélben lengedező ágak leveleinek zörgését hallotta. Ennek ellenére csöndben maradt, hátha a mágusnak jobb a füle. Horiq lassan leguggolt. Qwâmbii utánozta. Hosszú perceket töltöttek így, de nem láttak, és nem hallottak semmit.
- Észrevettek minket! - mondta Horiq gondterhelt arccal - Elvesztünk!
Ahogy ezt kimondta felállt. Abban a pillanatban repült a nyílvessző. A mágus botját találta el. A vashegy...
Hozzászólások
Még nincsenek hozzászólások
A hozzászóláshoz be kell jelentkezned

Ha nem akarsz lemaradni: