Borka, és a pikkelyes ember

1582 májusa, Kolozsvár környékén
 
Egy vastag – fekete lópokróccal letakart alak kullogott magányosan a város melletti földes úton, miközben a bal kezében egy csengőt rázott, a jobbal pedig egy négykerekű kiskocsit húzott maga után, amin a környékbeli parasztok adománya volt letakarva. A május végi meleg dacára sem látszott ki az arca a koszos lepel alól, de még a kézfejeit is gondosan elrejtette a külvilág elől. Az emberek azonban így is undorodva tértek ki az útjából, és még a fejüket is elfordították, amikor meghallották a csengője jellegzetes hangját. 
A város határában egyszer csak utcagyerekek állták el az útját.
- Fúúújjj…. egy pikkelyes ember! Takarodj vissza a lepratelepre! – kiabálták neki, miközben kövekkel kezdték megdobálni őt.
Az amorf kinézetű leprás ekkor irányt váltott ijedtében, és esetlen mozgással próbált meg elszaladni előlük a Kis – Szamos irányába, a kiskocsijával együtt. A folyó egyik sziklás partszakaszához érve állt csak meg, és lihegve konstatálta, hogy a lelketlen kis emberpalánták ide már nem követték őt.
Zokogva kuporodott le eztán a Szamos fölé magasodó szikla peremére. Hosszú ideig figyelhette így az alatta hömpölygő sebes víz sodrását, mígnem egyszer csak felállt, aztán elengedte a kiskocsija vonórúdjának a markolatát. A szikla peremére lépve még vacillált egy ideig, de éppen amikor a mélybe akarta vetni magát, akkor váratlanul furcsa hangokat hallott maga mögött az erdő felől:
- Hé! Te ott! Segíts nekem! Kérlek! – szólt rá egy nőszemély a bársonyos, de igencsak rémült hangjával. 
A pikkelyes ember ekkor majdnem elvesztette az egyensúlyát az ijedtségtől, de aztán megfordult, és meglepetten figyelte a lópokróc alól, hogy egy rendkívül vonzó fehérnép szalad felé halálra rémülten az erdőből kivezető ösvényen. Amikor a nő odaért a lepráshoz, térdre rogyott előtte, és összefont kezekkel könyörögni kezdett neki:
- Segíts nekem! Kérlek! – esedezett könnybe lábadt szemekkel, de a pikkelyes ember meg sem tudott szólalni a döbbenettől. Teljesen letaglózta őt ez a váratlan szituáció ezzel az elképesztően gyönyörű lánnyal, akinek olyan csábító bájgödrök voltak az arca mindkét felén, amit ő még sohasem látott.
- Én… én… - kezdte volna el makogni a válaszát a pokróc alól, de ekkor dübörgő lódobogások hangja kezdett el közeledni feléjük az erdő felől, ahonnan a lány is érkezett. A leprás erre ismét ijedten kapta oda a tekintetét, amire a vékony lány váratlanul bebújt a hatalmas takarója alá, és összekuporodva húzta meg magát a lábai tövében.
- Ne….!! Ne…!! Nagyon büdös lehetek!! – szólt rá artikulátlan hangon a lányra, aki viszont ezt meg sem hallotta, hanem inkább szorosan átölelte mindkét lábát, és úgy könyörgött neki a lópokróc takarásából:
- Ne mond el nekik, hogy itt vagyok! Kérlek! Vissza akarnak vinni! 
A leprás viszont már válaszolni sem tudott neki, mert máris megjelentek a katonák vágtázva a folyó partján. Az öt felfegyverzett harcos tisztes távolságból körbevette a pikkelyes embert, aki ijedten forgolódott a lábainál bujkáló lánnyal együtt, miközben hevesen rázogatta a lepra csengőjét is. Az egyik katona rövidesen előhúzta a kardját, és a szerencsétlen felé szegezve erélyesen felszólította őt:
- Hé, te nyomorult! Csitulj el rögtön! Igyátó György, a Kolozsvári prókátor nevében felszólítalak, hogy áruld el nekünk merre ment a lány!
A pikkelyes ember remegett a félelemtől, de aztán ájtatosan görnyedezve próbált meg felelni a pokróc alól a krákogó hangjával:
- Én nem… Én csak… szóval…
- Fújjj… - vágott undorodva a szavába egy mögötte álló másik katona, majd az elöljáróhoz fordult. – Nagyuram! Ettől a bűztől biztosan elájult volna a lány, hogy ha erre jött volna! Talán a folyó partján menekül lefelé! Menjünk, mert rögtön elhányom magam!
A többi katona gúnyos röhögéssel jutalmazta meg a társuk becsmérlő szavait, majd némi hezitálás után végül az elöljáró visszahelyezte a kardját a tokjába, aztán tovább vágtáztak a Szamos sodrásának az irányába. Miután eltűntek a fák között, a lány először félénken elődugta a fejét a pokróc alól, aztán megkönnyebbülten előbújt a takarásából is. Leporolta a ruháját, majd felegyenesedett a leprás előtt, és hálás tekintettel köszönte meg az őt figyelő kikerekedett szempárnak:
- El sem tudom mondani, hogy mennyire hálás vagyok neked! Levennéd ezt a göncöt, hogy láthassam a megmentőm arcát? 
A leprás erre zavarba jött, ezért még jobban bebugyolálta magát a takaróval, és közben hátrálni kezdett a folyó irányába.
- Ne! Várj! – lépett utána a lány, majd meg is érintette őt. – Előttem ugyan nem kell szégyellned! Ahonnan én jövök, ott ennél szörnyűbb dolgokkal is találkoztam már. 
Ezek után a leprás megtorpant, a lány pedig szépen lassan elkezdte lehúzni a fejéről a lópokrócot. Egy fiatalember ijedt tekintete nézett vissza rá, akinek az egész arcát pikkelyszerű gennyes sebek borították, az orra helyén lévő csonka testrész miatt pedig furcsán röfögve vette a levegőt. Hasonló korúak lehettek mindketten. Egy darabig csak némán figyelték egymást, majd ismét a lány törte meg a csendet:
- Hogy hívnak?
- Gergely a nevem… - válaszolta neki félénk, de közben krákogó hangon, mivel ez az alattomos betegség már a hangszálait is megtámadta.
- Az én nevem… Borka! – nézett közben olyan mélyen a szemébe, hogy szinte teljesen megbabonázta ezzel a pikkelyes embert. – Hát… kedves megmentőm. Volna neked egy ajánlatom. Érdekel a dolog?
- Mi… Miről volna szó?
- Az a zsarnok prókátor boszorkánysággal vádolt meg a város népe előtt, ezért tömlöcbe akart vetetni engem. Valójában azonban az ágyasává akart tenni a gazember. Sikerült ugyan megszöknöm tőle, de tudom jól, hogy a besúgók miatt úgysem tudnám elhagyni a vármegyét. Szóval… ha segítesz nekem eljutni északra a nénéimhez, akkor nem fogod megbánni, mert ők rendkívüli módon meg fogják köszönni neked a jóságodat. Szóval? Érdekel a dolog, kedves Gergely?
- Hát… nem is tudom… - hezitált a leprás. – Az adományokat kellene elvinnem a telepre, ezért…
- Ugyan már! Kérlek! Nincs más esélyem! Elbújnék a takaró alatt a kiskocsin, hiszen egy leprásnak senki sem állná az útját! És… különben is… Láttam ám, hogy a mélybe akartad vetni magadat… Nincsen veszteni valód! Szóval…???
A Gergely nevű leprás nem tudott ellen állni Borka igéző pillantásának, és különben is igaza volt. Tényleg nem volt veszteni valója. Ezért hát, némi vacillálás után hátralépett a kiskocsijához, kivett két zsák élelmet a takaró alól, és a Szamosba dobta őket. Ezek után újra felhajtotta a koszos leplet, és a fejével biccentve némán jelezte Borkának, hogy kuporodjon be alá. A bájos - törékeny lány, hálás tekintettel és fülig érő mosollyal köszönte meg neki, majd bebújt az utolsó zsák dagasztott - sült kenyér mellé a rozoga kiskocsira, és hagyta, hogy Gergely letakarja őket.
A pikkelyes ember eztán majd egy héten keresztül vonszolta maga után a veszélyes rakományát. Minél tovább menetelt a Szamos medrét követve Észak felé, annál jobban biztos volt benne, hogy a lány valóban egy boszorkány lehet. A bűbáj boszorkánya, hiszen emberfeletti erőt adott őneki, a haldokló leprásnak, az ő káprázatos szemeivel és a bájos mosolyával. Képtelen volt ellenállni a lány kéréseinek, hiszen egy olyan régen megélt érzés kerítette őt hatalmába a közelségétől, aminek már el is felejtette a létezését. Újra embernek, sőt férfinak érezte magát mellette…
Gergely lépteit olykor sajnálkozó pillantások, többször undorodó arckifejezések követték a hosszú út során, de senki sem állta az útjukat. Éjszakánként a Kárpátok patakjai közelében pihentek le, és a tábortüzek parazsa felett sütötték újra meg az adomány cipókat vacsorának, miközben önfeledten beszélgettek. Amikor ezek után a lány összekuporodva álomra hajtotta a fejét, Gergely még hosszasan figyelte őt a pislákoló fénynél, és közben reménykedett.
Reménykedett, hogy Borka nénikéi valóban boszorkányok, és hálából majd megszabadítják őt valami varázslattal a szenvedéseitől, amikor haza viszi a lányt…
A hetedik nap vége felé már közelítettek az útjuk céljához. A Borsába vezető földes útról letérve egy lidérces erdő ösvényére fordultak rá, ami bagolyköpetektől volt végig sikamlós. Borka itt már biztonságban érezte magát, ezért kimászott a rozoga kiskocsi takarója alól, és a Gergely kérlelő kiabálásai ellenére is előre szaladt a sötét rengeteg mélyére.
Amire a leprás is lihegve odaért a groteszk kunyhóhoz a sötétben, a lány és a nénéi már egy szertűz körül táncoltak önkívületi állapotban az épület előtt, és közben egy holt nyelven kántáltak valamit. Gergő elejtette a kiskocsija markolatát az ámulattól, majd tátott szájjal és tágra nyílt szemekkel kezdett el közelíteni a rituáléhoz, miközben lehúzta a fejéről a lópokrócot is.
„Végre most már vége lesz a gyötrelmeimnek…” – gondolta magában a szeánszot látva.
A boszorkányok – köztük Borkával – ekkor a körük közepébe zárták a nyomorult leprást, és egyre jobban el kezdtek révületbe esni a rítus alatt. Gergő végül elájult…
A Kis – Szamos hideg vízétől tért csak magához, de a folyó sodrása azonnal magával ragadta őt. Pánikszerű pillantásokkal figyelte a szikla tetején maradt kiskocsiját, miközben nyelte a vizet, és vadul rázta a felemelt bal kezében a lepra csengőjét. A fekete lópokróca végül megszívta magát vízzel, és belegabalyodván, végül lehúzta őt a mélybe…