Bori karácsonya

Bori karácsonya

Egy percig sem kételkedett már Bori, hogy jól tette-e azt, hogy hazajött az övéihez, amikor meghallotta testvérei hangos szuszogását a takaró alól. A kisebbek hárman feküdtek egy ágyon a vastag dunyha alatt, a nagyobbak ketten, fejjel a másik lábához fordulva. Borinak a gyapjas birkabőrön, a sutban volt a helye a kemence mellett, mint azelőtt is.
Hogyan is cserélhette fel ezt a csutkaszagú repedtfalú tanyasi szobácska barátságos szegletét egy városi kőház rideg, vaságyas magányára? Mert magány volt az este lefekvéskor is, reggel felkeléskor is. A szülei akaratával viszont nem akart ellenkezni. Ők pedig úgy találták, hogy jó eszű ez a lány, csak nem válik előnyére, hogy eddig tanyán nevelkedett, lásson hát várost is. Legalább szokja az embereket, az idegeneket is, hogy ne rettenjen meg, ha váratlan helyzetbe kerül, mint a múlt télen is, amikor az örökös fulladásból gyógyították ki a doktorok a mandulaműtéttel. Bori nem látott még embert, aki kórházban gyógyult volna, de olyanról sem hallott, aki élve hazatért onnan. Menekült hát mezítláb, fehér kórházi hálóingben, amikor a betegápoló a műtőbe kísérte volna. Úgy kapták el a kapu sorompója előtt, nagy erővel hadonászott, nem hagyta magát leteperni egykönnyen, és torkaszakadtából kiabált:
- Segítség! Jaj, anyám, itt halok meg, ezek meg akarnak ölni!
Ugyan a mandulaműtéten szerencsésen átesett, de más alkalma nem nagyon kínálkozott kimozdulni a tanyából. Ezért is döntött úgy az apja, hogy menjen csak egy időre a szomszéd városba, ott járjon iskolába, hiszen a keresztanyjának úgy sincs saját gyereke, hát őt istápolhatja helyette.

× × ×

A Bori apja, Antal bácsi, komoly, megfontolt ember volt, sűrű fekete szemöldökét nem sokszor kellett összevonnia, tudta azt a család apraja-nagyja, hogy apjuk mit kíván tőlük. Nem is volt ellenvetése Borinak sem, pedig bele sem gondolt, hogy más ok is van az ő elutazására. Tudta ő, hogy nagy otthon a szegénység, minden fillérnek megvolt a maga helye, és így sem jutott elég ennivalóra sem. Pedig az éhes gyomor nagy úr, olykor még a saját testvéreit is megcsalja az emberfia egy elcsent falatért, amit aztán kétszeresen is megbán. Nem tudta azt egy sem a tíz testvére közül, hogy milyen finom is a zsír, amikor azt Borinak kellett hazahoznia a módos Vargáéktól disznóölés után. Két ujját óvatosan a csuporba nyomva, lopva nézett körül a szomszéd ház falánál, hogy látja-e valaki. „Milyen finom is a friss disznózsír, bárcsak ehetnénk belőle puha kenyérrel”- sóhajtott fel magában gyorsan visszasimogatva a pecsenyeillatú csemegét a csupor tetején. De kenyér sem akadt elég, a heti egy sütésből nem mindig tartott ki a másikig, mert a nagyobb fiúk már kijártak dolgozni a határba az apjukkal. Oda aludttejet mégsem vihettek, de sokszor már csak görhe maradt a tarisznyába is. Nem mai gyerekeknek való nyalánkság, de a régiek sem kapkodtak rajta. Egyszer a hallgatag Gyurka is kikelt már magából, hogy megint olyan egyhangú elemózsiát kaptak.
- Apám, - szólt Gyurka - ha bekapáltuk mára a fejadagot, dobáljuk el a görhét a sor végén, mert ha hazavisszük, még holnap is ezt kell kihoznunk.

Nagy kincs volt tehát a frissen sült kenyér. Bori is megkívánta egyik alkalommal, de a meleg kenyeret megvágni nem lehetett, így az egyik kiscipóra vetett szemet. Anyja el volt még foglalva a kemencével, a testvérei ugróiskolát játszottak a szomszéd lányokkal, senki nem figyelt. Egy óvatlan pillanatban sikerült is a legkisebb cipót a köténye alá rejteni és hátul az udvarban, a diófa lelógó ágai alatt hirtelen behabzsolni. Szinte még az ujjait is égette a friss, roppanós cipóhéj, és illatos pára szállt fel a puha belsejéből. De egyhamar nehéz kővé vált Bori gyomrában. Utóbb kénytelen volt beismerni a torkosságát édesanyjának, mikor az már az orvost is kihívta, de magában erősen megfogadta, hogy többet nem csapja be a testvéreit.
Tehát ilyen körülmények közül került Bori a városi rokonhoz, akivel aztán beiratkozott a közeli általános iskola alsó tagozatára. Nem kellett messzire gyalogolni, mint otthonról a tanyasi iskolába. Más dolga sem volt, mint az iskolába járás, a tanulás. Kiváltságosnak is érezte magát ezért. A nagyobb testvérei, a fiúk bezzeg nem mindig jutottak el az iskolába. Ősszel, meg tavasszal azért, mert sok munka volt a földeken, télen meg azért, mert ketten kellett megosztozniuk egy pár bakancson. Egyik nap Sanyi húzta fel és ment benne az iskolába, másik nap meg Matyi. Táskájuk is közös volt, a legszegényesebb fatáska. De iskola után, hazafelé menet azzal lehetett a legjobbakat verekedni, akit eltaláltak vele, igencsak sajgott minden porcikája. Nem komoly verekedések voltak ezek persze, de unaloműzőnek jó mulatság volt így felverni a hazavezető dűlőút porát. Jól szórakoztak azon is, amikor a legkisebb testvérüket hívták ki birkózásra a diófa alatt. Bárkinek nekiugrott a kis Ferkó egy meztelen emberért, mert csak így nevezte az fémpénzt, amiért verekedett. Szaporodtak is fillérei egy bádogdobozban az ablakpárkányon a virágcserepek között.

Bori tehát nagy izgalommal várta az első napot az új iskolájában. Reggel szorgosan készülődött, a hideg mosdóvíztől egészen felfrissült, haját kettőbe fonta, még szalagot is kötött a varkocsok végére. Vékony csontú, barna bőrű lányka volt Bori, de kisebb termete ellenére nem a törékenység, inkább a szívósság, a tanya környékén szerzett edzettség áradt egész lényéből. A barna hajfonatok hosszan lógtak le előre, a piros szalag vége épp a reggeliző asztalra lógott. Finom pára csapódott az arcára, amíg a forró tejet kortyolgatta, mélyen a pettyes bögrébe révedve, közben cukros kelt kalácsot majszolva. A nagy csend lassította így le, mert keresztanyja őt magára hagyva már az udvaron ténykedett, így Bori egyedül reggelizett a zöldre festett konyhaasztalnál. Közben a kanapé mögött a felrajzszegezett, csupa rózsaszínnel kivarrt falvédőt silabizálta.: „Oly távol messze van házam” … vagy hazám? – morfondírozott magában. A száröltés kusza betűit nem volt könnyű felismerni.

Míg a forró tej lassan áztatta a kalácsot a szájában, volt ideje elmerengeni az otthoni közös étkezéseken. Eszébe villant egy kép, ahogy körülvették a nagy lábost, sokszor csak törökülésben a konyha mázas padlóján. Kanál mindegyik gyereknek jutott, de tányérra semmi szükség nem volt. Egy szempillantás alatt kikanalazta a maradék kukoricakását az aprónép, miután a dolgozó emberek az asztalnál kiszedték a részüket. Sokszor még a szomszéd Mariska is ott kanalazott velük a nagy öntöttvas lábosból, hiába kiabált édesanyja a házuk háta mögött, hogy: „Gyere, Mariska, főztem neked túrós csuszát, és van finom gulyásleves is. Siess, mert apád kieszi belőle a húsokat.” De bizony Mariskának sokszor jobb ízű volt az üres paprikás krumpli vagy a vízicibere is a játszótársaival két ipiapacs között, mint a magányosan elfogyasztott, többfogásos ebéd a fehér asztal mellett. Így visszagondolva mennyei ízűnek tűnt az a kukoricakása, de Borinak most még fogalma sem volt, miért. Hosszas elmélkedéséből keresztanyja hirtelen lelkendezése rázta fel:
- Nézd, Bori, hoztam neked iskolatáskát, hogy ne összekötve kelljen vinned a könyveidet.

Bori felcsillanó szemmel nézett a szinte még új fosztásszatyorra, ami nem is tetszetős külsejével, ugyan kissé divatjamúlt, de csinos formájával varázsolta el a kislányt, hanem azzal, hogy egyáltalán van, és azzal, hogy az övé… Saját iskolatáskája van… Ettől a szenzációs hírtől felvillanyozva gyorsan összekapkodta iskolai holmiját, egy pár irkát, két agyonolvasott számtan- és olvasókönyvet, meg a tintát, tollat, hegyesre faragott ceruzát. Keresztanyja kis virágos asztalkendőbe csomagolt vajas kenyeret és egy szép piros almát csúsztatott a fosztásszatyor szegletébe az irkák mellé. Bori így felvidulva alig bírt megmaradni a nagy vaskapun belül, amikor keresztanyja kikísérte, pedig még pár percet kellett várni, hogy ideérjen unokatestvére, Julcsa, és együtt menjenek az iskolába. A két lány barátságosan üdvözölte egymást, és Julcsa már kezdte is magyarázni az iskolába vezető utat, köszönésképpen csak egy kurta csóklomot kiáltottak keresztanyjuknak a válluk fölött.
Bori erősen eszébe véste a sarki házakat, boltokat, hogy egyedül majd el ne tévedjen. A kis tömzsi Julcsa lelkesen magyarázta, hogy a pékségnél balra kell fordulni, de Bori csak várja őt meg, amíg vesz magának két ropogós sós kiflit tízóraira a keresztanyjától kapott pénzen. Bori kissé elcsodálkozott magában, de szólni nem szólt semmit.

Aztán a szűcsnél meg jobbra kellett fordulni, az órásnál pedig tovább egyenesen. Nem volt eddig nehéz az útvonal, és Julcsa rövid megjegyzései a városlakókról vagy a környékről még érdekessé is tették a reggeli sétát. Azt is figyelni kellett, hogy az utca melyik oldalán haladnak, melyik eperfánál vagy orgonabokornál kell gyorsan átvágni a másik oldalra, attól függően, hogy épp előttük van-e nagy kutya a kerítés túloldalán fogait vicsorgatva, vagy a függöny mögött leselkedő, az üvegen kifelé kopogtató, fekete fejkendős vasfogú öregasszony. Ezektől Julcsa mindig megrettent, így Borit is arra figyelmeztette, hogy ne menjen ezek előtt a házak előtt, inkább kerüljön át a másik oldalra. A szakszerű kalauzolás közben arra azért még futotta az időből, hogy megálljanak a kalapos kirakata előtt, ahol Julcsa megmutatta, milyen kalapot csináltat majd neki a keresztanyja az esküvőjére. Bori bátortalanul jegyezte meg:
- Talán akkor már nem is ilyen lesz a divat.
- Ugyan, tudod is te a tanyáról, mi a divat - felelt élesen a kis tömzsi. – Vesz nekem még új, hímzett ruhát is meg spanglis cipőt keresztanyám a bérmálkozásomra, megígérte. Az már csak divat, nem?
- Az – hagyta rá Bori.

Ám szerencsére az utcasarkon befordulva már megpillantották a katolikus templom két karcsú tornyát, amihez már igazán közel volt az iskola. Az úttól kissé beljebb épült, pár méteres, kis dombszerű magaslatra. Rácsos vaskerítéssel volt körülvéve, valaha apácák tanítottak benne. Az iskolaudvarra befordulva Julcsát már sokan üdvözölték, jöttek elé az osztálytársak barátnők, kíváncsian szemlélgetve az új lányt, mert már jó előre beharangozták az érkezését. A folyosón viszont már szétváltak útjaik, Borinak az utolsó terembe, a negyedik osztályba kellett mennie, Julcsa meg még előbb bevágódott a harmadikosok ajtaján. Az osztályterembe lépve hasonló kép fogadta Borit, mint a tanyasi iskolában, csak itt minden gyerek egykorúnak tűnt, nem az egész alsó tagozat járt egy osztályba. A padok fényesre voltak lakkozva, kettesével ültek benne a tanulók, nem kellett hárman-négyen nyomorogni, mint otthon. Tágas, világos volt a terem, fehér horgolt függönyökkel az ablakon. A tanári asztal érdekes magasított dobogó közepén állt a fekete tábla előtt. Csak később hallotta Bori ezt a szót: ’katedra’. Az ablakban még virágok is voltak, a sarokban nagy vaskályha pihent, a padló frissen volt olajozva. A falat kedves gyerekrajzok díszítették hátul, oldalt a szorzótábla lógott hatalmas kartonokon, elöl a tábla fölött pedig az ábécé volt felerősítve. Barátságos, meleg hangulatú osztályteremnek tűnt, hát még ha a lányok élénk csevegésébe is belehallgathatott volna, de a háta mögött éppen megjelent a tanító néni.
- Jó reggelt, lányok! Most már csendesen és rendesen!
Erre úgy vágódtak vigyázzállásba a padok mellett, mint a sorkatonák, majd hangtalanul ültek le hátratett kézzel a tanító néni intésére, aki így folytatta:
- Hadd mutassam be az új osztálytársatokat, Erdei Borikát. Mától veletek jár egy osztályba - szuszogta a jó húsban lévő, kerek arcú tanítónő kissé fújtatva a hosszú cipekedéstől a nevelői szoba és a tanterem között.

A gyerekek már tudták, hogy hétfő reggel a tanító néni két nagy szatyorral gurul be az első órára, hozza a kijavított füzeteiket. Borinak első pillantásra megtetszett a pirospozsgás, vidám szemű, kicsit tokás tanítónő. Illendően köszönt neki is, bemutatkozott, pár szóval a családját is említette. Lett is nagy ámulat, amikor tíz testvérét sorolta. Akkor meg egészen rácsodálkoztak a lányok, amikor a tanító néni kérdésére azt válaszolta, hogy ő mindent szeret tanulni, és hogy eddig minden tantárgyból csak hetese van.

A legjobb tanuló volt Bori a tanyasi iskola alsó tagozatán, itt sem akart szégyent vallani. Egy-két óra óvatos szemlélődés után itt is elsőként jelentkezett a tanító néni kérdéseire, és majd kiesett az iskolapadból, hogy ő mondhassa a jó választ. Egyre többször történt így, Bori hibátlan válaszokat mondott, kifogástalan megoldást adott a számtanpéldára a táblánál is, és mesés fogalmazásaival már nemcsak a tanító nénit bűvölte el, hanem érdeklődő osztálytársait is szórakoztatta. A hetek múlásával itt is az osztály legjobb tanulója lett, legtöbb hetest ő gyűjtött be, és mintaszerűen viselkedett. Ez az ő közege volt, az iskola, az osztály. Itt nem érezte idegennek magát már az első napon sem, nem úgy, mint a kórházban. És biztonságban tudhatta magát, ahol ilyen kedves tanító néni és ennyi hasonló lány van körülötte. Az sem jelentett törést számára, hogy a kövér tanító néni hosszabb időre visszavonult az iskola melletti lakásába, ahol nemsokára megszületett a kislánya.

Bori az új tanítónővel is megértette magát, de a régi azért jobban a szívéhez nőtt. Többször meg is látogatta késő ősszel, az hamarosan már a kis pólyást is a kezébe adta, hogy Bori ringassa egy kicsit, amíg ő pogácsát és kakaót hoz kis tanítványának. Kedélyesen teltek ezek a kis látogatások, röpült az idő az iskolában is. Leginkább ott érezte jól magát Bori, a hazafelé út sem volt unalmas. Mindig figyelte az utolsó piacról hazafelé tartó kofákat, nagy kosaraikkal, batyuikkal és a szűcs meg a kalapos kirakatát, a nagy kutyákat és a fekete kendős öregasszonyt a túloldalról.

De bizony hazaérve a keresztanyjához már egyhangúbban teletek a délutánok meg az esték. A leckét nagyon hamar elkészítette, és szívesen olvasott is, de hamar a végére jutott keresztanyja kalendáriumból, bibliából, egy szakácskönyvből és két olcsó szerelmes novelláskötetből álló könyvtárának. A rábízott háztartási teendőkkel is hamar végzett, semmi volt az a mosatlanmennyiség a náluk megszokotthoz képest, és takarítani sem volt túl sok, csak a konyha naponta, meg az ő kis szobája. A keresztanyjáéban nem lehetet kontárkodni, azt csak ő tarthatta rendben. Ugyan a nagytakarításkor megbízta Borit, hogy ott is pucoljon ablakot, de egyéb karácsonyi előkészületet maga a keresztanyja végzett. Csipkére cserélte a megszokott függönyöket, piros mintás abroszt tett fel, és már a fenyőfát is jó előre megvette. Látta Bori hátul a fáskamrában, amikor kivitte a salakot a sparhertből és gyújtóst hozott be. Ekkora fenyőjük még nekik sosem volt, csak a szomszéd Mariskának, de neki is minek kellett egyedül az a nagy fa… A keresztanyját sem értette, hogy gyereke sincs, mégis ilyen nagy fenyőt állít. De aztán megsejtett valamit az egyik reggel, amikor szintén Julcsával együtt indultak iskolába. A keresztanyja őt kikísérve kiszólt utánuk a vaskapun:
- Julcsikám, majd délután te is gyere erre a Borival. Lesz valamim a számotokra.

Julcsa csillogó szemmel integetett, hogy persze erre jön, és izgatottan súgta oda Borinak, hogy biztosan kapnak valami ajándékot. Bori nagyon rácsodálkozott, értette, hogy mi az az ajándék, de nem volt ő ahhoz hozzászokva, sem a testvérei, még karácsonykor sem nagyon, így meg főként nem, hogy csak advent második vasárnapja múlt el.
Az iskolában most is kellemesen telt a nap Bori számára, és amíg Julcsára kellett várni, hogy az ő hittanórája is véget érjen, beugrott a szomszéd tanítói lakásba, megdajkálni egy kicsit a tanító néni kislányát. Hazafelé aztán Julcsa sokat találgatott, hogy ugyan mit kaphatnak. Talán valami cukrot vagy mákos kalácsot, vagy már megkapja előre a szép ruhát vagy cipőt a bérmálkozásra? Borit nem annyira izgatta ez a kérdés, inkább ez az újfajta üresség nyugtalanította, amelyet egyre többször érzett az iskolából, vagy olykor a tanító néni kis lakásából hazatérve a keresztanyja rideg élettelen városi házába.

Most viszont nemcsak a hangulatot érezte ridegnek, hanem a keresztanyját hidegszívűnek kellett megismernie. Mire megérkeztek, az asztalon volt az ebéd, nem rendkívüli, de az már magában szokatlan volt, hogy most Julcsa is ott evett iskola után. Máskor vasárnap vagy délutánonként gyakran megfordult a keresztanyja házánál, és máskor étkezési időn kívül is, és mindig kapott valami finomságot, vagy egy üveg befőttet, szilvalekvárt vagy egy zacskó dióbelet, mogyorót, de éppenséggel palacsintát is, ha éppen az volt az aznapi ebéd. Szóval Julcsa nagyon izgatottan kapkodta be a rántott levest meg a pirosra sült tepsis krumplit szalonnával, Bori viszont hűvös tartózkodással, kimérten fogyasztotta el az ebédjét.
- Na, lányok, ha végeztetek, hozok nektek valamit. Én már nem várok karácsonyig, Bori úgyis hamarosan hazamegy a téli szünetre a tanyára, így már előre megkapjátok az ajándékot – szólt ünnepélyesen a keresztanyjuk.

Julcsa mohón rávetette magát az ezüstösen csillogó dobozra, a tányérját félretolva tépte le a ragasztószalagot meg a sztaniolpapírt. A doboztetőt levéve máris kiült az arcára, hogy a hőn áhított fehér spanglis cipő mosolyog rá kifelé a dobozból.
- Na, Bori, bontsd ki te is!- szólt hozzá a keresztanyja, közben szemével a Julcsa örömében gyönyörködött.
Bori félve nyúlt a csomagolatlan, szürke kartondobozhoz, csak a végén kellett két fület kihúznia a kartonba vágott résből, és már a doboz végén ki is húzhatott valamit… Valamit ami fekete, fűzős, durva tapintású vastag talpú, mérete meglehetősen nagynak tűnő. Szóval egy fiúbakancsot.
- Na, hogy tetszik az új cipő, Julcsikám? – fordult keresztanyja a kis tömzsi felé, amint az tuszkolta bele a lábát az új fehér cipőbe a konyhakövön,– ugye jó lesz a bérmálkozásra? A ruhát meg majd megkapod húsvétra… Lehet – tette hozzá mentegetőzve, ahogy felpillantott Borira, akiről egészen meg is feledkeztek bakancsával, szürke dobozával együtt.
- Neked meg, Borikám, - folytatta a keresztanyja szokatlan mézes-mázas hangon, - úgy gondoltam, bakancs lesz a legjobb a tanyára, mert a nagy hóban ezt jobban ki tudod használni. Meg aztán még valamelyik öcsédnek is jó lehet, ha kinövöd.

Bori nem szólt mást, csak illendően megköszönte, még a tányérja mellé tett két szaloncukrot is ott hagyta, majd a leckeírásra hivatkozva csendben visszahúzódott a szobájába. Addig unokatestvére kedélyesen elcsevegett a keresztanyjával, az új cipőt vizsgálgatták, hogy jól kopog-e a sarka a konyhakövön. Ez az, amit érzett mostanában Bori, valami ridegség, amiben sosemvolt része, most igazán szíven ütötte. Lassan haladt a leckeírás, lett is nagy paca az egyik ’ly’ tetején a rápotyogó könnycseppektől.

Másnap korábban ment iskolába, már a tanítás előtt felkereste kedvenc tanító nénijét, hogy elbúcsúzzon tőle, és még utoljára ringassa egy picit a csöppséget. A kövérkés mosolygós szemű tanító néni arca elkomolyodott, amikor Bori bejelentette, hogy kiiratkozik az iskolából, és megy haza a tanyára az övéihez. Értelmesen elmagyarázta az igazgatónőnek, hogy rá otthon nagyobb szükség van, minthogy itt legyen hasztalan. Inkább segítség ő a szüleinek, semmint teher, ezért kéri, hogy engedjék őt vissza a tanyasi iskolába. Már eljárni is könnyebben tud majd, hiszen kapott bakancsot a keresztanyjától a téli időkre, habár ezt az utolsó érvet csak a fogai közt mormolva tudta kimondani. Az igazgatónő megértő volt, előre kiadta a félévi értesítőjét tele hetesekkel, meg az egyéb dokumentumokat, majd visszaküldte még az osztályterembe. Néhány lánypajtása könnyezve ölelte meg, az új tanító néni is szomorkásan búcsúzott. De Bori nem volt megijedve, majd csak hazajut valahogy. Tudta, hogy vásárnap volt, ilyenkor már több lovas kocsi is hazafelé tartott a faluba.

× × ×

A falutól nem messze eső tanya ablakán kifelé nézett az asszony, nem is tudta, hogy már vár-e valakit. A konyhában már a karácsonyi mézeskalács illata terjengett. Nagy ünnep lesz, a húga küldött neki mézet a városból, meg cukrot és lisztet is, tojás meg néha akad itthon is valamennyi. Így hát a kenyér után most mézeskalácsot is sütnek a kemencében. Meg sem tudja tán mondani már, mikor volt itthon sütemény , még az ünnepi asztalon is nagy ritkán. Nem attól volt ünnep a karácsony. Más tette azzá. Mint néhány évvel ezelőtt, amikor ugyanígy nézett ki a decemberi hóesésbe, és a ködből a legnagyobb ajándék tűnt fel botorkálva, negyven kilósan, lerongyolódva és szakállasan. Az ura volt az, hazajött a hadifogságból. Azóta is elszorul a szíve, ha maga előtt látja legkisebb fiát húzódozva besurranni a szobába a nagyszekrény mellé, ahonnan cukorral sem tudta előcsalogatni az apja. Csak a dühét válthatta ki vele.
- Maga nekem nem az apám! Menjen innen a mi házunktól! Anyám, ki ez az ember? – fordult a kis Karcsi most már az anyjához.

Ez a szívet szomorító kép megint könnyeket csalt az asszony szemébe, az emléktől szomorúság telepedett rá, pedig azóta már Karcsi vígan segít az apjának esténként füttyszó vagy nótázás mellett a fafaragásban. A többi gyerek is segítőkész, szófogadó, morzsolják a kukoricát a nagy szakajtóba, rakják a csutkát a kasba a nagyobbak csutkával tömik a kemencét. A két idősebb lány meg, Etus és Ilus, a tepsiket cserélgetik, forgatják a mézest a nagy vájdlingban. Csak a harmadik lány nincs még itthon, de várják haza a városi iskolából, a keresztanyjától. De Bori még csak nem jön, pedig lassan már szürkül. Az asszony egyre idegesebb, a fiúk már rég hazaértek a tanyasi iskolából, és ez volt az utolsó tanítási nap a városi iskolában is.
- Vegyed, Anti, a bekecset, eredj ki a bekötőútig, nézd meg, látni-e már ezt a lányt! –fordult az asszony legidősebb fiához.
Az indult is rögtön, vitte a petróleumlámpát magával, hátha nagyon rájuk sötétedne. Pár perc múlva már a lábnyomát is betemette a hó. Lassan vánszorgott a következő óra, teli aggodalommal. Az asszonyt most még az ura nótázása jobban idegesítette, mint máskor, hát még a szorgos lányok csevegése, meg az apróbbak, Berci és Pali birkózása. Rájuk is förmedt durván:
- Vagy rögtön abbahagyjátok, vagy megrigállak benneteket!
Erre elcsendesedtek a gyerekek, az ura is halkabbra fogat a nótát. Az asszony tekintete mereven az ablakra tapadt, vagy inkább azon túl, valahová messze, a zordon téli világba. Végre a tanyabejárónál halvány fényt pillantott meg, de ettől még nem nyugodott meg igazán, csak akkor esett le nagy kő a szívéről, amikor két alakot látott közeledni a havas orgonabokrokon túl. „Hál’ istennek, megjött Bori!” – gondolta magában csak befelé mosolyogva, de még nem szólt egy szót sem, inkább hozta a vászonzacskót a mézesnek. Kisvártatva nagy lábdobogás hallatszott az ajtó előtt, a két testvér verte le a lábáról a havat, vesszőseprűvel is tisztogatták cipőiket.
- Nézzétek, kit hozok itt! – hajította be Anti a havas nagysapkáját a kisebbek közé. -Megjött Bori a városból. De nem csak karácsonyra ám, hanem végleg. Volt nagy éljenzés, de az első testvéri ölelkezés közben Bori már a tarkóján érezte apja és anyja kérdő tekintetét.
- Így igaz, végleg hazajöttem, anyám. Nem megyek többet vissza keresztanyámhoz.
Tartsa meg a fiúbakancsot magának, vagy adja azt is a Julcsájának, nekem aztán nem kell. Vegyen csak a kis kedvencének szép spanglis lakkcipőt meg hímzett ruhát a bérmálkozására! – tört ki könnyek közt Boriból a sok keserűség. – Én járok inkább a tanyasi iskolába, és eszem a kukoricakását kanállal a nagy lábosból a saját testvéreimmel!
Erre már az apja is abbahagyta a faragást, az asszonyra nézett, majd így szólt:
- Hát, jól van, Ilon, hadd maradjon. Ne küldjük oda többet.

Volt is nagy öröm ezen a karácsonyon. Bori nem evett még ilyen finom mézeskalácsot egész életében, sem a házilag főzött, selyempapírba csomagolt szaloncukor nem ízlett még így. Úgy látta, a fenyőág is szebben tündököl az ajtó fölé erősítve, még több pattogatottkukorica-füzér ékesíti, mint a régebbi karácsonyokon. Úgy tűnt, a csutkababáknak meg a faragott ökröcskéknek sem örültek még így, és a gyertya fénye sem melengette össze ennyire a szíveket. Pedig ugyanolyan karácsony volt, mint máskor. Kint méteresre duzzadt a hó, bent ropogott a tűz a kemencében, együtt énekelték a Mennyből az angyalt, és a pénzes szilke ugyanolyan üres volt, mint más karácsonyokon. De Bori szíve csordultig tele volt az örömtől, hogy újra otthon van, végleg, és az ő családjával, testvéreivel karácsonyozhat. Miközben a faragott betlehem angyalkáit, kis Jézusát rendezgette, szeretettel gondolt a tanító néni kis pólyására is. És közben arra gondolt, amire a legtöbb ember szenteste a gyertya fényénél.
Ez az igazi karácsony, otthon, azokkal, akik szeretnek, legyen akár kettő, akár tizenkettő belőlük.