Gréti izgatottan készülődött, és meglepetten tapasztalta, hogy annak idején élete első randija sem hozta így lázba, mint ez a mostani találkozó.
Hát hogyne! Hiszen a férfival, akit hamarosan a valóságban is látni fog majd, három hete, az interneten ismerkedett össze egy társkereső oldalon...
Izgatott volt tehát, ami talán érthető is egy ilyen helyzetben, ugyanakkor némi kétely is gyötörte azok után, hogy egy korábbi próbálkozásának köszönhetően egyszer már alaposan megégette magát. De hát mit tegyen? Hagyjon fel a további ismerkedéssel és keresgéléssel csak azért, mert elsőre éppen egy kalandor karjaiba futott bele? Vagy azért, mert az édesanyja még két évvel a válása után sem tudja elfogadni, hogy ő ilyen módon szeretne társra találni? Éppen elégszer hallotta már tőle, hogy az interneten csak a komolytalan emberek és a szélhámosok ismerkednek, inkább a valóságban keressen magának valakit.
De hát hol is? Talán az utcán szólítsa le az első szembe jövő férfit, akit szimpatikusnak talál? Ehhez ő nem elég bátor és nem is elég belevaló. Különben is, középkorú nő ilyent már csak illendőségből sem tenne. Ő meg egyébként sem…
Vagy járjon bulikba, szórakozóhelyekre, hogy hátha ott majd egyszer csak belebotlik a nagy Ő-be? Ehhez meg még annyira sincs kedve, különösen, ha az anyagi vonzatát is figyelembe vesszük. Így tehát marad az internet, hiszen ma már mindenki ott ismerkedik, legfeljebb a kedves mamának nem kell erről tudomást szereznie.
Ezért hívta el most Évát is, alibinek, mert így sokkal egyszerűbb elhitetni a szüleivel, hogy csakis barátnője kedvéért szeretnének körülnézni a csuszafesztiválon, hiszen ő még nem járt ilyen rendezvényen. Igaz, hogy Gréti sem, de ez önmagában még kevés indok lett volna ahhoz, hogy egyedül menjen, és az édesanyja biztosan gyanakodna, sőt, talán még szeretné elkísérni is. Így legalább most nem kérdezősködik feleslegesen, és nem is akar mindenáron vele menni…
Belebújt egyetlen, fekete farmerébe, amit nem régiben vásárolt, és nehezen tudta eldönteni, hogy a sárga garbót vagy inkább a piros pulóvert vegye-e fel hozzá. Végül maga az időjárás segített a választásban. Az egész heti borongós, hűvös napok után ma végre kisütött a nap is, bár még mindig elég hidegen fújt a szél. Így aztán végül a piros mellett döntött, gondolva, hogy az is elég meleg lesz, és ha nem, legfeljebb elviszi mellé a széldzsekit is.
Amíg ő a fürdőszobában öltözködött és fésülködött, Éva az édesanyjával beszélgetett a nappaliban, és arról igyekezett meggyőzni őt, hogy barátnőjének igen is most kell ismerkednie, és továbblépnie, nem pedig tíz év múlva, amikorra megöregszik, és esetleg nem kell már senkinek. Hacsak nem akar egész életére egyedül maradni.
A beszélgetésről persze Gréti mit sem sejtett, így el sem tudta képzelni, hogy anyjával mi a csoda történhetett, hogy a búcsúzásnál ezzel a megjegyzéssel köszönt el tőlük:
- Érezzétek jól magatokat! Aztán ki tudhatja? Lehet, lányom, hogy éppen most fogsz majd találkozni valakivel, aki megtetszik neked, és…
- Ugyan már! Nem érdekel engem senki! – hárította el Gréti riadtan a jóslatot, és valósággal kimenekült a házból, mert még a hideg is kirázta a gondolattól, hogy édesanyja mennyire közel is jár az igazsághoz…
- Igen, valóban találkozni fogok – gondolta, miközben gondosan bezárta a kertajtót, hogy a kutya meg ne szökjön -, de ez nem egy véletlen ismerkedés lesz, hanem egy előre megbeszélt randevú, méghozzá egy társkeresőről. No, ha ezt az anyám sejtené!
- Félelmetes, hogy anyu néha mennyire fején tudja találni a szöget! Ugye nem árultál el neki semmit? – fordult nyugtalanul Évához, amikor már hallótávolságon kívülre értek.
- Nem, nem! Ne aggódj! Talán csak azért mondta, mert titokban ő is azt szeretné, ha így lenne – válaszolta barátnője meggyőzően, és ezek után már több szó nem is esett közöttük a jóslatról.
A fokozódó izgalom ellenére sem siettek túlságosan. Nem voltak időhöz kötve, és most legalább jól kibeszélgethették magukat útközben, így aztán csak háromnegyed óra múlva értek ki a térre, ahol a csuszafesztivált rendezték, és ahol Gréti először is körülnézett.
- No, látod, már hol lehet? – nyújtogatta a nyakát kíváncsian Éva is, de barátnője egyelőre csak tanácstalanul tekintgetett a sátrak irányába.
- Endre reggel még a telefonban azt mondta, hogy valahol a víztorony közelében pakolt ki... talán azon a részen kellene megnéznünk. Menjünk arrafelé! – javasolta, majd belevetette magát a nézelődők forgatagába. Éva készségesen követte.
A megadott helyen több sátor is állt. Gréti nem is az árukészletet, hanem az eladókat vizsgálgatta.
Az első helyen egy köpcös, alacsony férfi kínálgatta bőrből készült portékáit, külsőre még csak nem is hasonlított kedvesére, akinek vonásait az esti internetes beszélgetéseknek köszönhetően már sikerült jól az emlékezetébe vésnie. A második sátorban is középkorú férfi árult, de mellette egy hölgy is volt, aki nagy valószínűséggel a felesége lehetett. Látszott, hogy mennyire egy húron pendülnek, és úgy szolgálták ki a vásárlókat, mint egy évek óta összeszokott páros.
Gréti tehát tovább nézelődött, majd hirtelen meggyorsította lépteit:
- Azt hiszem, megtaláltam! – indult el határozottan az egyik sátor felé, ahol egy fekete tréningruhás férfi toporgott, és időnként nyugtalanul jártatta végig tekintetét a fesztiválozókon. Már messziről lerítt róla, hogy keres valakit…
Éva ekkor már sehol sem volt. Egy szempillantás alatt tűnt el a nézelődők sűrűjében, hogy ne legyen felesleges ötödik kerékként jelen barátnője sorsdöntő találkozásánál, így Gréti már csak egyedül folytatta útját.
Pár méterrel az ízlésesen berendezett stand előtt lelassított, hogy Endrének is legyen ideje észrevennie őt, kíváncsi volt, hogy a férfi ráismer-e. Nem kellett csalódnia! Amikor végre találkozott a tekintetük, kedvese arcán is ugyanaz a boldog mosoly jelent meg, amely az övén már az iménti felismerés pillanatában felvillant.
- Szia! Azt hiszem, engem vársz… – lépett hozzá örömmel, majd bemutatkozott.
- Tudod, én volnék, az a boldogság, akit hazahívtál… - tette még hozzá tréfálkozva, mert eszébe jutott, hogy valójában minek is köszönheti, hogy most itt lehet.
- Ne is mondd! – üdvözölte Endre is boldog nevetéssel – Sose hittem volna, hogy azt a nicknevet egyszer majd érdekesnek találja valaki.
- Látod, ez vagyok én! Nekem érdekes volt, és kíváncsivá tett. Szerettem volna tudni, milyen ember is valójában az, aki ezt a nevet választja, hogy boldogsággyerehaza, és ráadásul még olyan csodálatos gondolatokat is ír magáról.
- És most, hogy élőben is láthatsz, mi a véleményed? Azt kaptad, amire számítottál a bemutatkozásom alapján? – nézett Endre az asszonyra, és Gréti úgy érezte valósággal elveszik azokban a mosolygó, tengerkék szemekben.
- Nem – suttogta alig hallhatóan – azt hiszem, sokkal jobbat!
A férfi átölelte, majd könnyű puszival jutalmazta a választ, és izgatottan keresgélni kezdett a félretett kartonok között. Az egyikből egy rózsaszín szívecskékkel díszített zacskót húzott elő, amelyben egy kis dobozka lapult:
- Ezt neked hoztam az első találkozásunk emlékére. Kérlek, fogadd el most virág helyett. Gréti meghatottan köszönte meg, és azonnal ki is nyitotta a dobozt, amely egy szép, piros tollat rejtett.
Óvatosan vette a kezébe, és úgy gyönyörködött benne, mintha egy szál vörös rózsát kapott volna. Miután sehogy sem tudta bekapcsolni, Endre nevetve vette ki a kezéből, és készségesen mutatta meg, hogy a toll teleszkópos, majd azzal a javaslattal állt elő, hogy akár gravírozhatna is valamit a széthúzás során láthatóvá vált fém részébe.
- Mit szeretnél? Mit írjak bele? – nézett biztatóan Grétire, aki végül is csak ennyit kért:
- Szeretettel… és talán a mai dátumot: 2012. 06. 02. Így legalább mindig eszembe fog jutni ez a találkozás, ahányszor csak írok vele.
Amire a férfi a gravírozással elkészült, Éva is előkerült valahonnan, de csak egy rövid bemutatkozás erejéig. Aztán váltott még pár mondatot velük, majd el is köszönt, mondván, hogy hamarosan indul a busza, és neki amúgy is sietnie kell.
Gréti hálásan köszönte meg a segítségét. Amikor ismét kettesben maradtak, ott folytatták tovább az ismerkedést, ahol az imént abbahagyták, és Gréti elégedetten állapította meg, hogy jól választott.
Endre a valóságban sem okozott neki csalódást: kedves volt, figyelmes és szórakoztató. A vevőivel is udvariasan bánt, de közben folyamatosan ügyelt arra is, hogy ő se unatkozzon mellette. Sokat nevettek azon a délutánon, és Grétinek eszébe jutott, hogy már arra sem emlékszik, mikor is érezte utoljára ilyen jól magát valakinek a társaságában.
- Akkor? Meddig is kaptál kimenőt? – kérdezte Endre, amikor estefelé elkezdtek összepakolni.
- Ameddig szeretnék – válaszolta az asszony határozottan, majd tárcsázni kezdett -, csak egy telefonhívás az egész.
- Szia, anyu! – szólt aztán bele a telefonba – Nem,… még itt vagyok a fesztiválon. Éva már haza is ment a busszal, de én még maradok. Képzeld! Összetalálkoztam egy régi ismerősömmel, aki idejött árusítani. Most neki segítek a pakolásban, azt ígérte, hogy utána majd hazavisz. Szerintem csak tíz körül érkezem, ne aggódjatok... Puszi nektek is.
- No, te aztán nem vagy semmi! – jegyezte meg a férfi másfél óra múlva, amikor elhagyva a zajos rendezvényt, végre kettesben lehettek a gesztenyefák árnyékában megbúvó kis padon.
– Hihetetlen mesét találtál ki csak azért, hogy édesanyádnak ne legyenek előítéletei velem kapcsolatban.
- Igen, mert szeretném, ha adna neked egy esélyt, és nem zárkózna el attól, hogy majd idővel megismerjen, csak azért, mert az interneten találtunk egymásra – válaszolta Gréti komolyan, és megadóan hunyta le szemét, hogy azt az oly régóta áhított első csókot végre megkaphassa a szeretett férfitól.
Lassan besötétedett, és az égen lámpást gyújtottak a csillagok. A délután még vadul süvítő szél is megszelídült, és lágyan simogatta őket.
Ahogy ott ültek egymást szorosan átölelve, és átadva magukat a pillanat csodájának mindketten ugyanarra gondoltak: végre hazataláltak!
Két órával később fájó szívvel búcsúztak el Grétiék háza előtt, és akkorra már az asszony fejében is megfogalmazódott a megismerkedésükről szóló történet. Mivel jól tudta, hogy anyja mit szeretne hallani, így ennek megfelelően alakította a sztorit is, aminek köze nem volt a valósághoz. Illetve, csak részben…
Amikor a nappaliba lépett, meg sem lepődött, hogy szüleit még a késői időpont ellenére is ébren találja.
- Tisztára, mintha még gyerek volnék! – gondolta, de azért elmosolyodott, mert valahol a lelke mélyén jól esett neki ez a gondoskodás és aggodalom.
Így aztán kérdezés nélkül is mesélni kezdett, hogy hol és kivel töltötte az estéjét, és miután azt mondta Endréről, hogy már évek óta jól ismerik egymást korábbi rendezvényekről, édesanyja inkább örömmel, mint elutasítóan fogadta a hírt:
- Látod, mondtam én neked, hogy egyszer majd csak találkozni fogsz azzal, akivel kell, és még az internetre sem szükséges menned érte. Most úgy érzem én is, hogy ebből a találkozásból akár még komolyabb kapcsolat is kialakulhat…
- Anyukám! Kívánom, hogy legalább annyira teljesedjék be ez a jóslatod is, mint a délutáni! – válaszolta Gréti boldogan nevetve, és arra gondolt, hogyha úgy lesz, akkor biztosan el fogja mondani neki majd az igazat is.
Hiszen addigra már kettejük kapcsolata lesz az élő bizonyítéka annak, hogy néha még az internetes társkeresésben is történhetnek csodák, és a boldogság sokszor éppen onnan érkezik el hozzánk, ahonnan a legkevésbé várjuk.
