Bloody love-Véres szerelem 8 fejezet: The beginning of the end

8 fejezet: The beginning of the end

Kiléptem az ajtón és halkan bezártam. Balra pillantottam, sehol senki. Akkor meg kell próbálkoznom a szökéssel. Másképp nem tudok majd kijutni innen...

Nicholas:

Már közel vagyok a kastélyhoz. Remélem, hogy nem történik semmi baja sem.



Már négy nap telt el és egyre csak azt érzem, hogy meg bolondulok nélküle. Nem tudhatom, hogy Gábriell mit művelt vele. Már pedig tudni akarom.

Az erdő felől fogom megközelíteni. Az erdő felméltóztatott tűnni nem is olyan sokára. Olyan este tíz lehetett.

Itt asz idő a bosszúra. Elindultam a mélységes erdőbe melynek másik végén ott van Livy is. Mivel farkassá alakultam hamar átvágtam magam a sűrű erdőn. Azonban az éj örök gyermeke, a hold, mintha valamit suttogott volna a szélben. Mintha hírét jelentették volna egy újabb gyermeknek. Egy gyermeknek, akinek hatalmas az ereje.

Ez aggasztó volt. Remélem, hogy nem az következett be, amire gondolok. De ezzel most nem érek rá foglalkozni, majd kiderül minden a maga idejében. Már a kastély bejáratánál vagyok. Óvatosnak kell lennem nehogy, kiszúrják az őrök, hogy hívatlan vendég vagyok. Bár jobban belegondolva a francokat sem érdekli. Ugyan úgy az lesz a vége, Gábriellt és Eriket darabokra szedem.

Körbe néztem és meg találtam azt a régi bejáratot, amit még abban az időben építette ki mikor emberek voltak a kastély urai. Még Livy fedezte fel. Mikor egy este kikelet szöknie, egész véletlen találta meg mikor az őrök elöl szaladt. Ezek után mindig ott szökött ki, ha munka volt számára.

Sokszor segítettem neki. Apránként, ahogy megbízott bennem taníthattam, hogy hogyan használja jól az erejét. És, hogy miképpen tudná a legcélszerűbben kitelesíteni...

De ez most a jelen, mese helyett inkább figyelek. Az ajtót kinyitva, fény helyett sötétség fogadott és lépcsők. Lépcsők, amik kivezettek egy egyenes folyosóra és a kastély egyik torony zugába.

Kiértem egy folyosóra. Minden megváltozott. Mintha Gábriell fagyos szíve magához láncolta volna az egész kastélyt. Régen melegség áradt ebből a góth stílusú kastélyból. Ugyan most is az, de már nem melegség, hanem fagy árad belőlük. Persze az is rádob erre, hogy este van, de azzal együtt még is hidegebb lett itt minden.

Meg találtam a földszintet. Tehát a vár alatti részből végre sikerült feljutnom. Innentől kezdve egyre nagyobb a veszély. De nem bánom, kezdődjék csak a macska- egér játék.



Zek:

- Aj, aj, ez a mai fiatalság. Csak a fejük után mennek, nem gondolnak a következményekre. Csak megöletné magát egyedül. – mérgelődtem magamban. Nicholas csak úgy eltűnt, mint akit a föld nyelt el. De nem a föld, hanem csak egy kastély. Az, ami mind kettejüket fogva tartja. És egyedül nem sok esélyük lesz. Bármennyire is nem akarja belátni Nicholas.

A nagyterem felé vánszorogtattam öreg tagjaimat. A koromhoz képest jól tartom magam nem kevesebb, és nem több vagyok 1364 évesnél. Előlem még az ország út is elbújhat, annyira öreg vagyok már. Bár ez külsőleg nem látszik annyira. Középkorú voltam halálomkor 56 éves voltam mikor meg haltam meg és születtem újjá. Amit mai napig sem bántam meg. Meg találtam a páromat a farkasok között és több gyermek apja lettem. De nem csak ők váltak az éj gyermekeivé.

Szerencsétlenek és szerencsések, kik nem voltak méltók ahhoz, hogy korán vége szakadjon az életüknek. Így több tanítvány is felnőtt a kezeim alatt.

Gondolataim közepette a könyvtárból tartottam lefelé a lépcsőn. Fábiánt és Wolfgart kerestem. Ők ketten Nicholas után a parancsszók. Két falka, ami tőlem indult ki. Mind annyian erősek. Képesek lesznek segíteni Nicholasnak, kiszabadítani a szerelmét.

A nagyteremben nem voltak, gondolom akkor elkerültük egymást és felmentek a könyvtárba. Én is arra vettem az irányomat. Felmentem a lépcsőn és benyitottam a könyvtárban. A könyvek közepén, az asztalon egy kis tucat olvasmány hevert, itt-ott kinyitva. Felettük pedig Fábián és Wolfgram ült. Valamit nagyon bogarásztak a könyvekben.

- Végre előkerültetek, már mindenhol kerestelek titeket. - mondtam bosszankodva, erre a két fiatal, ficsúros mosolyra húzta a száját. Hiába minden próbálkozás nehezen sikerül benöveszteni a fejük lágyát. Bár valamennyit már komolyodtak, csak nem eleget. De mindegy majd idővel ..
- Ne haragudj mester, Gábriell kastélyának helyét kerestük mielőtt…
- Mielőtt a drága kedves Nicholasunk megöletné magát - fejezte be Fábián mondatát Wolfgram. Két ficsúr, hozzák a formájukat.
- Megvan??? Akkor induljatok már! Egyre fogy az időnk. - kezdtem ingerült állapotba kerülni.
- Jól van, na, papa ne kapd, fel a vizet a végén még elhalálozol – szemtelenkedett Wolfgram, de gyilkos vágyú szemeimet látva inkább hangnemváltásra hajtotta a fejét a fiatal farkas. - Persze azonnal indulunk - hunyászkodott meg mestere előtt. Wolfgram volt az egyetlen a farkasok közül, akiben nem bíztam meg 100%-osan. Vigyázni kell vele.
- Akkor indulunk is. - mondta Fábián. Azzal el is indultak az ajtó felé és már igyekeztek is Gábrielhez.



Sötét utak és egy sötét erdő a hold a világossága az éjszakában. Ami fényt mutat az éj sötétjében, az eltévedteknek, a bolyongóknak és nekünk az éj gyermekeinek. Túl az erdőn egy kastély állt, mely régen csupa fény pompa és boldogság volt. Mostanra csak a fagy a jég és a végeláthatatlan kegyetlenség és rettegés sugárzik belőle. Mit is várhattunk volna Gábrieltől?

Livy:

A folyosó üres volt, sehol senki. Csak én, és egy-egy ablakon a bekukucskáló ezüst fényű hold sugarai. Ha nem lenne ez a fény, akkor koromsötétség uralkodna az egész kastélyban. Olyan sötétség melyen az emberi szem nem láthat át. Vége láthatatlan ködfátyol, melyet csak maga a sötétség gyermekei láthatnak át. Mert az ő szemük a fenevadé és nem az emberé.

Még mindig nem fedezte fel senki sem azt, hogy kiszöktem a szobából. Különben már találkoztam volna valakivel.

Csak mentem előre amerre láttam valamit, két emeletet sikerült konfliktusok nélkül megtennem. Sok ajtó volt, de nem mertem egyikbe sem benyitni. Mi van, ha éppen egy vámpír van bent, vagy valami rosszabb? Azonnal elkapna, most pedig nem vagyok, valami jó állapotban szédülök és éhes vagyok. Hirtelen megszédültem és a földre rogytam.

Elkezdett fájni a fejem. Mintha valaki belehasított volna, pedig semmi ilyesmi nem történt. Néhány másodperc múlva azonban úgy tűnt el a fájdalom, ahogyan jött. Hirtelenjében, ahogy felnyitottam a szemeimet jobban láttam.

Nem értem, hogy ez, hogy történhetett. Jobban mondva azt sem tudom mi váltotta ki ezt. Mintha sötét lenne, de még is világos, ezt egyszerűen nem tudom elmagyarázni ezt csak átélni, lehet, szavakkal nem lehet kifejezni, nehéz.

Egy hang szólt. Annyira hívogató. Nem is olyan messziről szólt. Egy nagy ajtó mögül a folyosó másik végében.

Egy igen csak szilárd tölgyfa ajtó választott el attól, aki szólított. Mintha transzba estem volna, az ajtóhoz kezdtem közeledni...