Bloody love-Véres szerelem 7 fejezet. The single story of the p

7 fejezet. The single story of the past /capter2/
Már pirkadat volt, csak remélni tudtam, hogy nem ijesztettem meg nagyon. De mivel makacs, elképzelhető hogy legközelebb nem én fogom keresni őt, hanem ő fog engem. Túl kíváncsi. Ennyi információ kevés ahhoz, hogy kielégítse a kíváncsiságát.

Lívia:

Nehezen, de sikerült kinyitásra késztetnem a szemeimet. Semmire sem emlékeztem a tegnap éjszakából. Hirtelenjében azt sem tudtam, hogy miért vagyok ilyen ünnepi ruhában. Sokszor mikor még éppen, hogy kinyitom a szemeimet még teljesen kómás vagyok. Ami annyiban rossz, hogy üres minden. De pár percen belül normalizálódik a helyzet, és már nem kómálok annyira. Így eszembe jutnak az infók és beszínesedik a lap.

Tegnap este egy bál volt. Romániában, egy földes úr hívatott. Csak a földes úr tudta, hogy boszorkány vagyok és az erőmről és még néhányan, de ezek a személyek igen kevesen voltak, és csak olyan emberek vagy, lények akikben megbízom.

Talán, esetleg eljön az a nap is, mikor a vámpírok nem rögtön esnek az ember torkának és talán az a nap is eljön, hogy ne kelljen a vérfarkasokat legyilkolni. De ez a nap, ha meg is valósul, addig az időpontig még rengeteg időnek kell eltelnie. Mert mint most és a századok során is, a vérfarkasok kegyetlenül marcangolják az áldozataikat, a kis gyerekeket vagy éppen a szüleiket a gyerekek szeme láttára. A farkasok talán legundorítóbb lények, kegyetlenek. Nem is ragozom tovább a dolgokat, a lényeg megvan. Gyűlölöm a farkasokat.

Az idősebbik földes úr hívatott, oka volt azt feltételeznie, hogy farkasok vagy vámpírok akarják megcsapolni. Mert meg akart szerezni az Alföldön néhány területet, de az a farkasoké volt, mint utólag kiderült, nekem egy zagyva variációt vezetett fel. Már akkor éreztem, hogy valami nem stimmel az úrság történetével. Meg kért, hogy legyek ott a partiján, és figyeljek a rendre, de ne keltsek feltűnést. Jó ötletnek tűnt.

Civilben tehát díszes ünnepi ruházatban kellet megjelennem nekem is, mint egy vendég. Unalmasnak tűnt az este, már a falnak dőlve kortyoltam a koktélt, mikor kivert a hideg... Úgy tűnt, hogy mégsem lesz olyan unalmas ez az este. Végre valami izgalom.

Két érdekes energiájú férfi tűnt fel a terem másik végében. Csupán a kisugárzásukból meglehetett állapítani, hogy nem emberek, azt is, hogy lehet nehéz dolgom lesz velük. Talán oda is fogok veszni, nagyon erősek. Kicsit azért kivert a hideg. De ilyen az élet, ha akarom, lehet unalmas, de akkor mindent megfogok bánni amit eddig nem tettem meg, és lehet izgalmas és kalandos, csak vakmerőnek kell lenni és játszani. Hiszen az élet is csak egy játék, amit ha jól játszol ki, akkor megnyered. Ha nem, elveszted és Game Over. De akár hogy is végződjék a játék, senki sem mondja rám, hogy nem azt nem tettem meg, amit akartam, és hogy nem az álmaimnak éltem.


Egy szó, mint száz, kezdődjék a játék. Elindultam a két srác felé. Azt hiszem, már tudom, hogy mifélékkel is van dolgom, de akkor is nagyon erősek.

Átgondolva, nem akarok semmiféle kirobbanást produkálni, csak ha bajt csinálnak, akkor kell közbe lépnem. Így állapodtunk meg a földes úrral. Elvegyültem a tömegben, a táncoló emberek között.
Az egész terem tele volt pompával és dugig volt emberekkel. Egy másik fal mellet kerestem menedéket az unalmamnak. Szemmel tartottam a két alakot. Már hajnali három körül járt az idő, kezdtem vészesen fáradni. A két alak is kezdett elvándorolni. Úgy tűnik, itt már semmi dolgom sem lesz. Még figyeltem, ahogy elmennek, aztán én is leléptem a porondról.

Kifelé tartottam, mikor feltűnt a két alak. Jobban mondva csak az erejüket éreztem meg. Magukat nem láttam. Előfordulhat, hogy a földes úr nekem állított ezzel csapdát? Persze hogy elképzelhető. Az a története is, igen csak érdekes volt. Átgondolva, tuti hogy nekem...

Akkor futás. Elkezdtem szaladni az erdőbe. Francba, hogy ilyen naiv vagyok az, egész története sántított. Hirtelen nekem támadtak. Vámpírok voltak, de még egy valaki a bokorban figyelt minket. Gondolom arra várhatott, hogy mikor tudna hátba támadni, amíg a többi lefoglal. A rohadékok. Előhívtam a levegőt. Nem nagyon tudtak nekem támadni. Mikor megpróbáltak felém ugrani, kitártam a kezeimet és elindult egy hatalmas erőhullám. Meg sem tudtak közelíteni. Ha sikerült volna közelebb kerülniük hozzám, akkor nagy baj lett volna. Túl erősek voltak hozzám képest.

Az egyiknek hirtelen még is sikerült volna egy halálos csapást mérnie rám, de nem sikerült, mert valaki elém ugrott. De nem tudtam ki volt az, azt pedig végképp nem értettem, hogy miért segít. Ha akkor nem lép közbe, akkor végem lett volna.

A földre zuhantam. Mind a három egyén nagyon erős volt és most egymással harcoltak. Közelharc volt. Akkora erő szabadult fel, hogy a földre estem.

Hát, ha ők itt leálltak harcolni, akkor rám mi szükség van? Eltűnök innen. Fel álltam a földről és elkezdtem szaladni. Az erdőbe. Ha nem az életem múlt volna rajta, akkor megláttam és néztem volna a Holdat, a felhőket és a fákat. Ahogy a szél halkan susogja az éj gyermekeinek dalát.

De erre most nincsen időm. Mivel ebben a pillanatban elkezdett felém rohanni az előbbi megmentőm. Előre fordultam és már előttem is volt, bele ütköztem. Leszúrtam egy tőrrel, ami a zsebemben volt. Erre elkapott, magához húzott és meg csókolt. Aztán valahogy kilométerekkel arrébb keveredhetünk. Nem tudom hová, de valamivel messzebb keveredtünk a támadóimtól. De még mindig fák vettek körül.

A támadóm egy helyes barna hajú, barna szemű srác volt. Nem lehetett több 20-nál, de csak kinézetre nem ember volt annyi szent.

- Hé, azonnal eressz el! - hisztiztem. - Nem értettem, hogy mit akart, hogy miért segített, magyarázatot akarok most azonnal!
- Nem, maradj nyugton egy kicsit. - mondta hideg hangon. Azonban azt arcvonásai másról árulkodtak. Úgy tűnt tetszett neki, hogy ilyen lobbanékony természet vagyok. Ez még inkább ingerelt.
- Nem, azonnal mondd el, hogy mit akarsz, és, hogy még is, hogy képzelted, hogy megcsókoltál??? - kezdtem hisztibe.
- Mert, ha nem mondok semmit, akkor mi lesz? Maradj inkább csöndbe ugyan is azt nem szokás leszúrni, aki segítene neked. - mondta sunyi vigyorral a képén. Erre, annyira paff lettem, hogy legszívesebben akkora pofont adtam volna neki, hogy a feje leszakad a helyéről. Ezért automatikusan pofonra emeltem a kezemet, de ő hirtelen elkapta és megint megcsókolt pofátlanul. Nem viszonoztam és kész, ezt az örömet nem adom meg ennek a szemétnek. Ezt a pofátlanságot nem lehet megtorolatlanul hagyni. Ellöktem magamtól és megtámadtam.

Utálom magamban, ha nagyon felbőszítenek, akkor a nálam sokkal erősebbnek is neki megyek. Hiába, ha tudom, hogy nem élem túl vagy agyon vernek, de akkor is neki megyek, már csak azért is.

Hatalmas erőt koncentráltam, a széllel akartam eltaszítani, de valahogy nem ment. Sajnos a sokadik próbálkozás után sem sikerült leterítenem. Úgy tűnt, kezdi unni a játékot. Az egyik pillanatban előttem volt, a másikban pedig 2cmre tőlem. Valamit a képembe fújt azt hiszem, aztán film szakadás volt.

Mikor felébredtem, az ágyamban voltam. Kicsit émelyegtem, felkeltem az ágyból. Körbenéztem, az idegen sehol sem volt, akivel harcoltam múltkor. A szobámban voltam, semmi változás. De ahogy körbe néztem, mégis volt valami, az asztalomon volt egy levél. Oda mentem és kinyitottam.


Tudom, nem ismered a kilétemet, de nem vagyok az ellenséged, és nem is szándékozom azzá válni. Az erőddel vigyázz, apránként, de menni fog egyre nagyobb erő kifejtése is, csak még fiatal vagy hozzá, de idővel menni fog. Majd még felkereslek időnként.
Egy jó barát.


Heh, egy jó barát? Ez vicces, miért nem tudja leírni a nevét. Bosszankodtam egy sort. De nem tudtam mit tenni. Majd kiderülnek a dolgok, hiszen azt írta, hogy időnként majd felkeres.


Lassan ébredezni kezdtem. Nem értem miért jutott eszembe ez a rég elmúlt éjszaka.


Érdekes, a múlt hiába történt meg, és játszódott le bennünk, mindig akadnak újra és újra felbukkanó rejtélyei, amikre kulcsot kell keresni. Mert ha nem nyílnak ki az ajtók, akkor minden elveszhet.

Felébredtem ugyan, és eléggé úgy festett, hogy még élek, féltem az álmaimtól és a látomásaimtól. Valamikor talán nem is olyan távoli múltban, már jártam ebben a kastélyban. Csak annyiban vagyok biztos, hogy már jártam itt. A kastély, a kert, és azok a folyósok. Már tényleg nem értek semmit, és persze ez az emlék mikor megismertem Nicholast. Furcsa dolog a sors, de ugye a véletlenek, az univerzum mozgató rugói? Akkor nincsen nagy baj. Csak az a probléma, hogy az életnek nem sok értelme van, mikor éppen éljük, csak visszafelé nézve nyer sok értelmet, hogy mit, miért tettünk és, hogy mit miért éreztünk, kiért és még sorolhatnám...

Már kicsivel jobban voltam, nem rázott a hideg, és nem is szédültem. Csak egy kicsit éhes voltam. De eléggé furcsa módon, ilyen éhséget még nem éreztem, azt hiszem, talán csak a sok vérveszteség miatt érzem így magam. De mindegy, most csak az a lényeg, hogy kijussak innen. Gabriell bármikor beállíthat, hogy megint lecsapoljon, ebből pedig nem kérek. Vagy a fene se tudja, hogy mit akar még tőlem, annak sem örülnék, ha feláldozna rituálisan, vagy bármi.

És ez az álom is fel zaklatott. Ez egy darabkája volt a múltamnak. Csak azt nem értem, hogy ugyan így néztem ki akkor is, mint most. Pedig az emlékek alapján ez vagy 100éve játszódhatott le. Nem értek most már semmit sem. Lesz néhány kérdésem Nicholashoz.

Az ablakra néztem, süvített a szél, a Hold az égen táncolt, teljes mivoltában a csillagokkal együtt. Mintha ünnepelnének valamit, ami még nem következett el, de ők tudják, hogy eljön.

Az ajtóhoz közelítettem. Kivettem a cipőmből egy hullám csatot és megpróbáltam feltörni a zárat. Mivel nem voltam egy béna alkat, ez sikerült is fél percen belül.

Halkan kinyitottam az ajtót, a folyosó sötét volt, de valamivel világosabb, a Hold pompás játékának eredményeként. Egyszerre volt félelmetes és gyönyörködtető. De én most inkább félelmetesnek láttam, mert ezek a falak tartottak fogva. Mint a hatalmas pók a törött szárnyú pillangót.

Kiléptem az ajtón, halkan bezártam, balra néztem és elindultam...