Baráti Szerelem 4. fejezet.

4. fejezet


„Egy igaz, hű társ vigaszt, és támaszt nyújt az életben. Nem ellened, hanem veled küzd. Amit tesz, nem magáért teszi, hanem érted, és ha megbotlasz, nem rúg beléd, hanem rád mosolyog, és a kezét nyújtja, hogy felsegítsen”
J.R.

Erik álmatlanul hánykolódott. Az ágy egyik végéből a másikba fordult, és bárhogy is igyekezett nem sikerült elaludnia. A gondolatai Kata körül forogtak. Minden pillanatban rá gondolt, és úgy érezte majd bele pusztul a hiányába. Az élete kezd teljesen értelmetlenné válni, és úgy érzi minden, amit eddig elért az teljesen felesleges időpocsékolás volt. Nem ér semmit, mert amit eddig fontosnak tartott, az már nem az. Az álmai nevetségesnek tűntek, és hasztalannak… és maga sem tudja, hogy mihez kezdjen az életével. Úgy érzi, csak a lánnyal van értelme, csak ő adhat erőt a számára, és ihletet, célt, álmokat melyekért együtt küzdhetnek.
A sötét szoba plafonját bámulta, melyre az utcai lámpa fénye a redőny apró rései közt átszűrődve rajzolt halvány fénypontokat, melyek úgy tűntek, mintha csillagok lennének. Erik szinte észre sem vette őket. Üres tekintettel bámult ki a fejéből, és gondolatai egyre kétségbeesettebbek lettek. Minden értelmetlennek tűnt. Emlékképei a feje előtt lebegtek. Az elmúlt pár hét mesésen szép varázsa. Madáretető készítés, szülinap, korcsolya, a mikulásra válogatott csomagja, melybe egy ezüstszínűre festett virgácsot is rakott, mellyel a lány igyekezett őt elfenekelni. Halvány mosoly jelent meg az arcán, majd amilyen hirtelen feltűnt, olyan hirtelen tűnt is el. A szép emlékek még borúsabbá tették a hangulatát, és még inkább bánatos lett. Rettentően hiányzott neki Kata. Az arcán könnycsepp gördült végig, és a szíve összeszorult. Tudta, hogy a lány nélkül sosem lesz boldog, hogy nélküle üres, értelmetlen lesz az élete… és, hogy egyre jobban fogy az ereje. A reménytelen szerelem minden energiáját felemészti, és halott zombiként lebeg az élők között, akik még csak észre sem veszik a szenvedését, őrlődését, lassú, magányos halálát, mely némán sikolt segítségért, de senki sem hallja. Magára maradt, és nincs senki, aki segíthetne rajta.
A könnyei záporozni kezdtek, és zokogni kezdett. Úgy érezte, hogy eljött a vég, és vége mindennek. Nincs több ereje tovább küzdeni, és a sorsra bízza magát. Inkább meghal, mintsem tovább kelljen szenvednie. Némán könyörgött Istenhez, hogy ragadja magához, hogy könyörüljön meg rajta, mert nem bír ekkora fájdalommal együtt élni… de a nagyfőnök nem reagált. Mindenkinek megvan a maga sorsa, az, amit vállalt, amiért a Földre született. Erik ezt az életet, próbát választotta, és akármennyire is nehéz, nem segíthet neki, mert csak akkor léphet feljebb egy szintet, ha kiállja a megpróbáltatásokat, és nem adja fel.
A férfi álomba zokogta magát, melyben minden másként történt. Kusza, és értelmetlen volt minden, de mégis sokkal jobb. A tengerparton feküdt a lány társaságában. Egy piros-fehér kockás pléd volt alattuk, élvezték a nap melegét, és piknikeztek. Kata teát töltött,ő pedig omlós Oreo kekszet szedett egy piros tálra, majd inni és falatozni kezdtek, végül pedig heves csókcsatába feledkeztek… míg hirtelen meg nem jelent egy hatalmas hajó, mely gyorsan, őrülten dudálva közeledett feléjük. Erik rémülten bámulta, ám már nem maradt ideje cselekedni, mert hirtelen felébredt, és az ágyában találta magát. A telefonja az éjjeli szekrényen csipogott. Bele telt pár másodpercbe, mire összeállt a kép, és rájött kicsoda is ő valójában, na meg, hogy hol van…
- Át tudsz jönni? –a füléhez emelte a telefont, majd felvette, és akkor meghallotta a lány gyönyörű selymes hangját.
- Persze. Mi a baj? –érezte a lány hangján, hogy valami nincs rendben.
- Elhagyott –eddig bírta. Sírni, sőt zokogni kezdett.
- Máris indulok –egy pillanat alatt képbe került. Lerakta a telefont, feloltotta az ágya melletti éjjeli lámpát, és öltözni kezdett. Kata csak pár saroknyira lakott tőle. Az utcára lépve heves hózápor fogadta. Már délután óta esett, és majd húsz centi friss hó hullott. Rajta kívül nem volt más az utcán. Egy pillantást vetett az autója irányába, de tudta, hogy azzal esélye sem lenne odáig eljutni. Az úton nyoma sem volt hókotrónak, az autót is friss hó borította. Feljebb húzta a kabátja cipzárját, kesztyűs kezét zsebre tette, és óvatos léptekkel elindult a lány otthona felé. Nem tudta, hogy mi történhetett, csak azt tudta, hogy szakított vele a barátja. Lehet, hogy csak csúnyán összevesztek, és reggelre ki is békülnek, de az is lehet, hogy végleg vége. Ennek ő nagyon örülne. Persze nem azért, mert így akár esélye lenne, hanem mert Kata sokkal jobbat érdemel. Szinte állandóan veszekedtek, és persze a lány mindig neki öntötte ki utána a lelkét, ő pedig mindig meghallgatta, megvigasztalta, és ellátta pár jó tanáccsal. Szereti a lányt, és a legjobbat akarja neki. Egy olyan férfit, aki miatt nem kell panaszkodnia, hanem inkább lelkendezve beszélnie, hogy már megint milyen jó is volt vele… a sarkon befordulva odaért a házhoz, melyre felnézve látta, hogy ég az emeleti szoba villanya. Az volt Katalin szobája. Megállt egy pillanatra, mély levegőt vett, majd az ajtóhoz ment és csengetett.
- Szia – Vörösre sírt szemekkel, egy szál sárga, virágos mintás hálóingben nyitott ajtót.
- Szia –végig nézett a lányon, aki még így megviselve is gyönyörű volt.
- Gyere beljebb –félre állt, és beengedte, majd a nappaliba mentek- bocs, hogy ilyen késő este iderángattalak. –egy kicsit bűntudata volt, amiért áthívta, de nem akart egyedül lenni.
- Ne butáskodj –levetette a kabátját, és a téli kiegészítőket- te bármikor hívhatsz.
- Olyan jó, hogy itt vagy –közelebb lépett, és megölelte- nem tudom, hogy mi lenne velem nélküled.
- Én sem –hirtelen nem is tudta, hogy mit mondhatna. Karjaiba zárta a lányt, és gyengéden megsimogatta a hátát.
- Gyere, menjünk fel a szobába. –megragadta Erik kezét, és felvezette a szobájába.
- Mesélj, mi történt –a lány ágyán ültek. Kata betakarózott, és a támlának támaszkodott.
- Vége –sóhajtott fel.
- Összevesztetek?
- Nem –hangja elcsuklott- feljött, mert úgy volt itt alszik, mivel anyuék elutaztak a hétvégére, és én nem akartam egyedül lenni. Ő viszont közölte, hogy nem marad, mert már nem szeret, és van valakije. Úgy döntött, hogy elhagy.
- A szemét –dühős lett, hogy ezt tette a lánnyal, de egyben örült is neki, mert így legalább nem kell, tovább szenvednie- sajnálom.
- Ne sajnáld –sírt mikor elmondta, mikor megtudta, hogy vége, de nem, amiatt mert vége lett, hanem mert vak volt. Nem látta, hogy megcsalta, hogy már mással kavart. Rég szakítania kellett volna vele, és elhagynia, de félt. Attól félt, hogy magára marad, és azt nem akarta. Pedig már régóta érezte, tudta, hogy vége lesz. Elmúltak az érzéseik, egyikőjük sem érzett szerelmet, és csak veszekedtek, marták egymást, amivel még jobban eltávolodtak egymástól. – én sem teszem. Már régóta tudtuk, hogy nem működik. Csak az bánt, hogy ő már régóta tovább lépett. Talált egy másik lányt, akit szeret, akivel megcsalt. Én pedig vak voltam… vagyis nem voltam, mert láttam, tudtam, hogy valami nem stimmel, de nem tettem semmit –ideges lett- csak áltattam magam. Homokba dugtam a fejem, és azt mondogattam magamnak, hogy csak beképzelem, és minden rendben lesz. Normális, hogy veszekszünk, de majd megoldjuk, és minden olyan szép, és jó lesz, mint amilyen korábban volt. Nagy marha voltam, igaz?
- Nem voltál. Sokan beleesnek ebbe a hibába. Ez olyan totál emberi dolog.
- Lehet –a férfi szavai megnyugtatták-, de fáj, hogy ezt történt, hogy vak voltam.
- Normális, hogy most fáj, de holnap már örülni fogsz neki. Csak aludnod kell egyet. Reggelre másként fogod látni. Végre szabad vagy, nem kell miatta kicsinálnod magad, és megismersz majd egy normális pasit, aki a tenyerén fog hordozni.
- Gondolod? – csillogó szemekkel nézett rá. Nem is tudja, hogy mi lenne vele nélküle. Mindig megnyugtatja, jó tanácsokkal látja el, és a legszarabb állapotából is sikerül kihoznia, és mosolyt csalnia az arcára.
- Nem gondolom, hanem tudom –tekintetük találkozott, és elmosolyodott- gyönyörű vagy, és olyat érdemelsz, aki értékel. És biztosra veszem, hogy meg is fogod találni.
- Olyan jó vagy hozzám. Nem is értem, hogy miért?
- Mert megérdemled –sóhajtott fel. A legszívesebben azt mondta volna, hogy mert szereti. Ő élete nagy szerelme, az igazi. Az első, aki iránt ilyen mély, és tiszta szerelmet érez, és akiért az életét is adná, ha kell. Az élete egyetlen célja, hogy őt boldognak lássa… de ezt nem mondhatta. Hallgatnia kell, mert tudja, hogy az őszinteségével csak azt érné el, hogy elveszíti, azt pedig nem akarja megkockáztatni. Minden nélküle töltött pillanat örökkévalóságnak tűnik, és elviselhetetlenül hiányzik neki. Ha bevallaná az érzéseit, akkor a lány biztosan nem értené meg, és ellökné magától. Kizárná az életéből, ő pedig ebbe belehalna. Egyszer már elkövette azt a hibát, hogy szerelmet vallott egy lánynak, akivel nagyon jóban volt, a lány pedig válaszul ellökte magától. Többet nem találkoztak, neki pedig beletelt pár hónapba mire túltette magát rajta. Persze az, az érzés ehhez képest, amit most érez szinte semmi sem volt. Ennyire még senkinek sem sikerült lenyűgöznie, magával ragadnia. Ennyire még sosem szeretett senkit sem. –megérdemled, hogy az emberek jók legyenek hozzád. Szeressenek, megbecsüljenek, mert különleges vagy.
- Nem vagyok én különleges –jólestek számára a férfi szavai. Egy kissé el is pirult- sem tökéletes. Rengeteg hibám van.
- Mindenkinek vannak hibái, de pont ezek miatt leszel egyedi, és értékes.
- A hibáim miatt? –elmosolyodott.
- Igen. Ha hibátlan lennél, akkor unalmas lennél, de te nem vagy az. Érdekes, és értékes vagy. Mindig jól érzem magam, ha veled vagyok, és sosem unatkozom.
- Én is így vagyok veled –Erikre tekintett. – Itt maradsz velem éjszakára?
- Maradjak itt? –kérdezett vissza meglepetten.
- Nem akarok egyedül lenni, és nem akarom, hogy elmenj. Aludj itt velem.
- Hát nem is tudom –mindennél jobban vágyott rá, hogy vele aludhasson, de félt is tőle.
- Ne kéresd magad. Létszíves.
- Nem hoztam magammal semmit.
- Nem baj. Van még egy hálóingem, ha akarod, kölcsön adhatom –vigyorgott.
- Pont kérni akartam –mosolygott.
- Akkor maradsz? –olyan tekintettel nézett rá, amire nem lehetett nemet mondani- Nem zavar, ha alsónadrágban fekszel mellettem.
- Szóval csak arra megy ki a játék, hogy levetkőztess? –vigyorgott ő is.
- Most lebuktam –nevetett- életem nagy álma lenne, ha láthatnálak egy szál gatyában.
- Sokba fog az kerülni neked.
- Hozom is a pénztárcám, és megtömöm az alsónadrágod.
- Nem adom ám olcsón magam. Ez a test sokat ér.
- Hajlandó vagyok az összes pénzem odaadni.
- Azt hiszed az elég lesz? –tetszett neki a lány piszkálódása. Örült, hogy jobb kedve lett, és, hogy láthatja mosolyogni. A volt pasija nem érdemli meg, hogy miatta szomorkodjon.
- Be kell érned annyival.
- Alkudozni próbálsz? –nevetett.
- Én soha. Már rég megvettelek –kuncogott.
- Csípem, hogy ilyen magabiztos vagy.
- Én meg téged csíplek –sóhajtott fel- te vagy a legjobb dolog az életemben.
- Te meg az enyémben –ő is sóhajtott, majd némán figyelték egymást. Tekintetük egybe fonódott. Erik egy pillanatra vágyat érzett, hogy megcsókolja, de félt, és nem tette. Csak nézte, gyönyörködött a szépségében, és örült, hogy vele lehet.
- Mire gondolsz? –törte meg a csendet.
- Arra, hogy egy kicsit fáradt vagyok –az igazat nem mondhatta. Úgy gondolta, jobb, ha lefekszenek aludni, és minél hamarabb túl lesznek az éjszakán, melyről tudta, hogy elég hosszú lesz.
- Akkor aludjunk –kimászott az ágyból, lekapcsolta a villanyt, és csak az ágy melletti kis villanyt hagyta égve –ugye nem vagy szégyenlős?
- De, nagyon –mosolygott.
- Akkor elforduljak, míg levetkőzöl? –mosolygott.
- Nem kell. Tudom, hogy erre vágytál egész életedben.
- Lebuktam –betakarózott, és figyelte, ahogy Erik megszabadul a ruháitól, majd egy szál bokszerben bebújik mellé az ágyba.
- Jó éjt.
- Jó éjt –súgta, majd közelebb kúszott hozzá, és átölelte- ugye nem baj, ha hozzád bújok?
- Nem, dehogy –pár órával korábban még zokogott, mert egyedül kellett aludnia, és nem bújhatott hozzá élete szerelméhez, most pedig ott feküdt mellette, és őt ölelte. Ez volt élete legszebb pillanata. Sokáig fenn maradt. Figyelte Katát, ahogy békésen aludt, és élvezte minden pillanatát az éjszakának, mert tudta, hogy ez az első, és utolsó alkalom. Emlékezni akart rá. Az érzésre, melyhez foghatót még sosem érzett… Fenn volt, míg bírta, aztán bealudt. A havazás odakint reggelre elállt, a város lakói friss harminc centi hóra ébredtek. A város teljesen fehérbe öltözött, és megállt az élet. Csak az mozdult ki otthonról ,akinek nem volt más választása. A hókotrók hajnalban kezdték meg a munkát, és igyekeztek minden utcát kiszabadítani a fehér lepel fogságából. Kata is az egyik elhaladó gép dübörgésére riadt fel. Még mindig Eriket ölelte. Feje a mellkasán pihent, és karjával átfonta. Rég aludt már ilyen jól. Fejét felemelve a férfit figyelte, aki békésen aludt. Boldogan figyelte. Rég volt, ilyen boldog, és ezt neki köszönhette. Furcsa bizsergés járta át a testét, nem tudta hova tenni az érzést, csak azt tudta, hogy ez Erik miatt van. Óvatosan feljebb kúszott, és egy puszit nyomott az arcára, amire ő felébredt. Tekintetük találkozott, és egybefonódott, Kata pedig gondolkozás nélkül megcsókolta. A férfit teljesen váratlanul érte. Szinte sokkot kapott, és bele telt pár másodpercbe, mire felfogta, hogy mi is történik, és visszacsókolt. Rövid, de szenvedélyes csók volt, mely után ismét elmerültek egymás tekintetében, és mindketten tudták, hogy attól a pillanattól megváltozott az egész életük. Egymásra mosolyogtak, majd ismét egymásnak estek. A perceken át tartó nyelvcsatájuk szeretkezésbe csapott át, és az egész napot ágyban töltötték…