B-vel a föld körül - Utazás a múltba

B még a távoli hegyek között is hasonszőrűen perverz gondolkodású embereket talál.

************************************************************

Magamban morogva baktattam felfelé a hegyoldalban. Minden porcikám sajgott. Lábaimban éreztem a legyalogolt kilométereket, táskám pántja pedig szinte már belevágott a vállamba. Átkoztam azt a napot, amikor belementem ebbe az egészbe. Hiába bizonygatták, milyen jó móka lesz. Átkelni a Himaláján, Indiából fel Tibetbe, követve az ősi kereskedelmi útvonalat. Csupa móka és kacagás, nemde? Fogalmam sincs, hova tettem az eszemet.
Nem vágytam már másra, csak pihenésre. Végre elérhetnénk már legalább egy rongyos kis falut, ahol egy kicsit megpihenhetek, mert különben a végén le fog szakadni a lábam. Azonban, amikor végül felértünk az emelkedő csúcspontjára, nem épp az a látvány tárult elénk, amire számítottam.
- Húha! Azt hiszem, valahol rossz irányba fordultunk. Ki tette el az időgépet? - viccelődött egyik társam, de nekem valahogy nem volt kedvem nevetni.
A látvány viszont, kár lett volna tagadni, tényleg lenyűgöző volt. Mintha csak évszázadokat ugrottunk volna vissza az időben, úgy tárult ki előttünk a Katmandui-medence, az előtérben Bhaktapur városával.
Idegennek éreztem magam, ahogy az évszázados utcákon poroszkáltunk végig. Nem mintha nem lettünk volna amúgy is idegenek errefelé, de ez más kérdés. Az ember elutazhat akárhova ezen a sárgolyón, bármilyen távoli, ismeretlen és egzotikus helyre, mégis lesz ott valami otthonos. A realitás, a modern világ valósága, ami még a legeldugottabb, legelmaradottabb vidékeken is ott remeg a levegőben. De itt... Mintha tényleg valamelyikünk ott lapulna valamelyikünk táskájában egy rejtélyes szerkezet, ami valahogy, észrevétlenül átröpített bennünket az időn.
A Katmandui-medence egyike a világ legelzártabb vidékeinek. És nem csak a földrajzi helyzete miatt. Persze, a Himalája vonulatainak ölelése nem épp a nagyvilággal való kapcsolat csúcsminőségű biztosítéka, még ha azok a vonulatok itt nem is magasodnak még annyira az égig, mint északabbra, a Mount Everest környékén. Ez a vidék azonban már régen kikerült a pikszisből, amikor az istenek az emberek mozgását és csoportjaik kapcsolatait szabják meg. Tibet már sokkal inkább kötődik Kína központi részéhez, ha tetszik neki, ha nem, India pedig a Nyugathoz. A közéjük szorult Nepálban pedig mintha megállt volna az élet. Csak az utóbbi évtizedek hozták el ismét a fejlődést, amikor a nyolcezres csúcsok földjére zarándokló turisták felkeltették az érdeklődést a világ egyik legmagasabban fekvő országa iránt. Azonban még az így kibontakozó fejlődés is inkább a közeli Katmanduba és Phatanba koncentrálódott. Bhaktapur viszont mintha belefagyott volna az időbe.
Kellett egy kis idő, amíg kifújtuk magunkat a város egyik kikövezett terén, de azt a kíváncsiságot nem lehetett sokáig leküzdeni, amit ez az élő múzeum keltett bennünk.
Nem sokára már azon kaptam magam, hogy az izomláztól merev lábakkal lassan poroszkálok az utcákon, lenyűgözötten bámulva a hihetetlenül ódon, középkorias épületeket. A düledező téglaházak, a történelem viharaitól kopottas pagodák, a szűk sikátorok szövedéke mind-mind a múlni nem látszó idő élő emlékművének tűnt.
Észre sem vettem, amikor egy csapat tíz év körüli gyerek szegődött a nyomomba. Csak az tűnt fel végül, amikor már teljesen egy kupacba verődve sugdolóztak és lökődtek egymást felém, míg végül az egyik kislány összeszedte a bátorságát és, igyekezve leküzdeni zavarát, oda lépett hozzám.
- Good afternoon, madam! - köszönt iskolás angolsággal.
Nem tudtam megállni, hogy el ne mosolyodjak rajta. A többiek, akik most a szélrózsa minden irányában széledtek szét, felderítve a várost, bizonyára jót mulattak volna rajta. B, a madam. Hahaha. De azért meg tudtam őket érteni. Ezen a szegény, rizstermelő vidéken az egyetlen kitörési lehetőség, ha az ember gyereke eljut egy távoli egyetemre továbbtanulni. Ahhoz viszont az első lépés az angol elsajátítása, hiszen az ő helyi dialektusukkal még az általános iskolán se biztos, hogy túl jutnak. Amellett meg, Nepál jövője a turizmusban van. A turisták pedig nagyobb eséllyel beszélnek angolul, mint bármely más nyelven. Így a kis iskolásoknak minden alkalmat meg kell ragadniuk, hogy gyakorolják és fejlesszék nyelvtudásukat. És mi lehet ennél jobb módszer, mint azokkal a turistákkal beszélgetni, akikkel felnőttként valószínűleg majd muszáj lesz megértetniük magukat. De megértettem én, hogy nem könnyű leszólítani egy idegen embert, pláne egy turistát, aki minden sarkon tolakodó szuvenírárust sejt. És még az a jobb, ha azt hiszi, szuvenírt akarnak eladni neki a kölykök és nem valami egészen mást. Különösen, ha olyannal akadnak össze, aki azt is megvenné.
Enyhén undorodva húztam el a szám a gondolatra. Így azonban már tökéletesen érthető, mennyire igyekeznek előre nyilvánvalóvá tenni a helyzetet, és megadni a kellő tiszteletet, nehogy megsértsenek. És inkább azon sértődjek meg, hogy huszonnégy évesen lemadámoznak, mint esetleg azon, hogy egy kevesebb mint feleannyi idős gyerek túl bizalmaskodó velem. Nem beszélve arról, az utóbbit hogy érthetném félre.
Ezért csak barátságosan megmosolyogtam zavarukat, ahogy igyekeztek lefutni a tiszteletköröket és csapni való angolságukkal érdeklődtek, hogy tetszik a városuk. Örültem a kis pihenőnek, és semmi okom ne lett volna rá, hogy ha megtehetem, ne beszélgessek kicsit pár kedves gyerekkel, igyekezve persze a lehető legtagoltabban és artikuláltabban beszélni.
Aztán persze előjött a "honnan jöttél?"-kérdés is, a Hungary válaszra pedig az egész kis társaság fojtott kuncogásban tört ki.
- Hogy hívni te országod Éhes? - kuncogott a kislány.
Sokat kell még azért tanulniuk az etikettről, de én nem tudtam az ilyesmiért haragudni rájuk. Inkább gyengéden összeborzoltam a lányka haját és előtúrtam a zsebemből egy kisebb értékű bankjegyet. Azonnal felcsillant a szemük, amikor odaadtam nekik. Nyilván nem kéregetési céllal ismerkedtek, de biztos voltam benne. Hogy jól jön nekik. Hangosan és udvariasan megköszönték, majd tovasiettek, én pedig folytattam a nézelődést az időkapszulának tűnő városkában.
Végül kilukadtam a Bhaktapur központi részén álló egyik régi templomnál és mosolyogva figyeltem a falba mélyesztett szobrokat. Nem mintha a Káma Szutrába illő meztelen testek és egymáshoz dörgölőző alakok kifejezetten viccesek lettek volna. A nyugati világban az ilyesmi, bármilyen épületen legyen is, valószínűleg közfelháborodást keltett volna. Itt viszont praktikus oka volt a díszítéseknek. A legendák szerint ugyanis Síva, a hinduizmus pusztító villámistene, erőszakos természete ellenére valójában egy erkölcsös szűz leány, akit még egy meztelen test látványa is bánt. Vagyis, joggal gondolhatja az egyszeri ember, ha érzéki faragványokkal díszíti a házát, azt elkerülik Síva nyilai. Íme egy olyan nép védekezési módszere a természet erői ellen, amely nem ismeri a villámhárítót!
Néma kuncogásomból végül egy ismerős hang térített magamhoz.
- Lám csak! Engedd el öt percre B-t, és megtalálja a város legperverzebb helyét!
- Fogd be, jó? - öltöttem játékosan a nyelvem mögöttem nevető társaimra.
- Ha kedved lenne kipróbálni - heccelődött tovább a srác, fejével az erotikus alakok felé bökve -, nyújthatok segítő "kezet" - markolászta az ágyékát.
- Kapd be! - nevettem fel és gyengéden mellkason taszítottam.
- Abban reménykedtem, majd te fogod - kacagott tovább. - Akárhogy is - szedte össze szemernyi, megmaradt komolyságát -, találtunk szállást. Gondolom, szívesen lepihennél.
- Persze, jól hangzik - mosolyogtam, majd még hozzá fűztem: - De egyedül.
- Naná, hogy egyedül. Miért, minek nézel engem? - játszotta a sértődöttet.
- Hát... - Erre már mindenki nevetett, és végül kollektív váll lapogatás kíséretében elindultunk a fellelt szállás irányába.