B-vel a föld körül - Sziklaugrás

FIGYELEM! A B-vel a föld körül című történeteim, egy-két a helyén jelzett kivétletől eltekintve, nem előzményei és nem folytatásai egymásnak, csupán egy adott témakör köré szövődő sorozat elemei.
Ezen kívül a sorozat leszbikus vonatkozásokat is tartalmaz, azonban ezt, a visszajelzések alapján, nem ítéltem elégnek ahhoz, hogy a Leszbi kategóriába töltsem fel. Aki azonban ezt nem tolerálja, azt ezúton kérném, hogy inkább ne olvassa végig a történetet!

Megjegyzés: A történetben szerepet kap Fernanda (első felbukkanás: Sandboard) is.

******************************************************************************

Hajónk komótosan ringatózott a tűző nap fényétől szikrázó tengeren. A hőséget csak az üde tengeri szellő enyhítette, ahogy végigsöpört a felszín felett, bele-belekapott vitorlánkba és a hozzám hasonlóan hosszabb hajú egyének loboncába, majd megtört a víztükör alól magasba törő mészkőmeredélyeken. A zegzugos, fjordszerű öblökkel tagolt partvonal a szinte átmeneti nélkül előágaskodó sziklákkal már-már olyan hatást keltett, mint egy szövevényes öböl inverze. Mintha csak egy játékos kedvű istenség fordította volna itt ki a világot, magassá téve, ami eddig mély volt, szárazulattá a vizet és vízzé a szárazföldet. A távolban elaraszoló hajómonstrumok sziluettje pedig csak még tovább színezte a képet, szinte egyedüli elemként mutatva, mégsem vagyunk annyira az Isten háta mögött.
Persze örömmel konstatálhattuk, hogy a horizonton mindig többesével feltűnő úszó gigászok csupán csak kőolajat szállítanak. Nem mintha ez nem lett volna elég a világ pénzéhes fejesei számára, vagy esetleges nemléte nem lett volna elég, hogy káoszba döntse a fél planétát, de még mindig jobb, mintha a távolban elhaladó kolosszusok vadászgépeket szállítottak volna, hogy a világon felhasználásra kerülő olaj nagyobbik része itt egyáltalán áthaladhasson. Mint ahogy az nem régiben majdnem meg is történt. A baj persze nem itt volt, a már-már irracionálisan a magasba törő sziklák vidékén, hanem odaát, a beszűkülő tenger túloldalán, Iránban. Ideát, a Hormuzi-szoros túloldalán, az Ománi Szultanátus eldugott kis exklávéjában, viszont ebből semmit sem lehetett érezni. Hiába feküdt a föld egyik legforgalmasabb vízi kereskedelmi útját jelentő szoros egyik oldalán, Muszandam és az azonos nevű, absztrakt formájú félsziget mintha csak egy mindenki által elfeledett, egzotikus paradicsom lett volna.
Nem mintha ez minket egy cseppet is zavart volna. Ha nem sejlettek volna fel a tankerhajók a messzeségben, még úgy is érezhettük volna, mintha egyedül lennénk, és csak a miénk lenne az összes égbe nyúló mészkőfal. Hiszen ezért jöttünk ide. A többiek legalábbis, mert én már azt is csak elborzadva tudtam figyelni, ahogy Fernanda, mindenfajta rögzítés vagy biztonsági kötél nélkül, úgy kapaszkodik fel egy meredek, inkább kifelé mint befelé dőlő sziklán, mint pók a falon.
Nem is csodálkoztam a helyiek elképedésén, amikor a szárazföld felől megközelítettük Ománnak ezt az északkeleti kis zugát, megálltunk egy kicsit az egyik helyi faluban. A nehezen járható terepet és az egyáltalán nem egyenletes futású partvonalat látva kétségem se volt afelől, miért nevezhették ezt a vidéket, és a Muszandamot Omán törzsterületétől elzáró Egyesült Arab Emírségek egy részét még pár évszázada is Kalózpartnak. A Hormuzi-szoros nyilván az olaj jelentőségének megnövekedése előtt is fontos hajózási útvonal volt, ami vonzza a banditákat, és ha van a világon olyan hely, ahol egy kalózbanda el tud tűnni üldözői elől, akkor a Muszandam-félsziget az. A ma itt élők viszont, ha leszármazottai voltak egyáltalán az egykori tengeri rablóknak, cseppet sem emlékeztettek rájuk. Igaz, az Arab-félsziget környező lakóira sem. Békés és barátságos perzsa pásztorok voltak, akik sok tekintetben mintha megrekedtek volna a kora középkorban, amikor valószínűleg erre a vidékre érkeztek.
Ezt mutatta megrökönyödésük is, amikor meglátták nyughatatlan társaimat, amint a számukra nyilván járhatatlannak ítélt sziklafalakon igyekeznek felfelé. Néha még a boszorkány szót is hallottam suttogni. Még ott, a hajón is elmosolyodtam ezen. Na nem a helyiek tudatlanságán és babonásságán. Épp ellenkezőleg, pont azon, milyen kifejezőek voltak szavaik. Én sem találtam volna jobbat, ahogy néztem a sebesen fölfelé igyekvő Fernandát. Mintha csak a belé szorult végtelen energia hajtotta volna előre és tartotta volna meg a számomra teljesen síknak tűnő sziklafalon.
Bár engem a frász kerülgetett volna már attól is, ha felmerül, nekem is fel kellene másznom oda, és hazudnék, ha azt mondanám, őt nem féltettem, de tudtam, milyen makacs. És a makacsságánál már csak kitartása és talpraesettsége volt nagyobb. Így inkább lenyugtattam magam és élveztem a látványt. Mert volt is abban mit élvezni. Mert kevés szebb van annál, ha az ember lánya egy gyönyörű, alig sortba, trikóba és gumicipőbe öltözött tüneményt csodálhat, amint az, az árgus szemekkel mit sem törődve, megfeszíti izzadtságtól csillogó barna bőre alatt megbúvó erős izmait és löki magát előre. Lófarokba fogott fekete haja a hátát verdeste, miközben néha meg-megállt egy pillanatra, hogy egy lélegzetvételnyi levegőhöz jusson.
Már csak ezért a látványért is megérte ide jönni, még ha nekem sohasem lesz elég vér a pucámban még ahhoz se, hogy egyáltalán megpróbálkozzak a mászással.
- Nem nehéz - bizonygatták. - A mészkő tele van repedésekkel, mélyedésekkel, üregekkel. Több kapaszkodót is találsz, mint amennyi elég.
Én erre csak bólogattam és bugyután mosolyogtam, míg végül fel nem adták. Most meg itt maradtam lenn és figyeltem, ahogy Fernanda tör a magasba helyettem is.
Aggodalmam pedig nem volt teljesen alaptalan, ahogy figyeltem, hogy barátnőm végül csak kifogy abból a "több mint elég" kapaszkodóból. Pár perc után már nem maradt neki más, mint hogy elengedje a sziklafalat, és kitárt karokkal, mindenét elengedve zuhanjon bele az alant hullámzó tengerbe. A sziklafal a felszín alatt ugyanúgy folytatódott, mint felette, így a legnagyobb problémát a becsapódás ereje jelentette a mély víz felszínén. Persze így se volt veszélytelen, elvégre mindenhol előfordulhatnak víz alatti sziklák. De kockázat nélkül nincs siker, mondogatta Fernanda.
Én mindenesetre már csak ezért se vállaltam volna soha a biztosító kötél nélküli mászást, és akkor is megkönnyebbültem sóhajtottam fel, amikor Fernanda végül feltűnt a víz alól és társaink besegítették őt a hajóba.
- Pedig már olyan közel volt a csúcs! - zihálta, miközben elterült a fedélzeten.
- Ilyen az élet - mosolyogtam rá vidáman, amitől szép arcára undok grimasz ült ki, összevonta szemöldökét és rám villantotta barna szemeit, majd, ugyanolyan gyorsan ki is simultak vonásai, miközben egy nagy lendülettel felült.
- De nem fog ki rajtam - mondta eltökélten.
- Na, na! Ne olyan gyorsan! - érintettem meg gyengéden a vállát. - Azért pihenj is egy kicsit!
- Majd pihenek a föld alatt - mosolygott rám vidáman.
- Ez nem vicces - vontam össze most én a szemöldököm.
- Jó, jó! Bocsi! - emelte fel védekezően a kezeit.
- Amúgy meg - mosolyodtam el, igyekezve oldani a légkört -, ne használd el minden energiádat! Kelleni fog éjszakára is az ágyba.
- Várod már, mi? - nevetett fel vidáman, majd gyorsan megpuszilta a számat. - De előtte van még egy kis dolgom. - Azzal, még mielőtt bármit is reagálhattam volna, ismét bevetette magát a vízbe és a sziklafal felé tempózott, hogy újból nekivágjon a mászásnak.
Halkan kuncogva csóváltam a fejem és csak némán figyeltem tovább erőfeszítéseit, gyönyörködve a látványban.