B-vel a föld körül - Magasban

Mámor és illúzió a hegy tetején
 
Figyelem: A történet a B magánya című alsorozat eleme. Megértéséhez nem feltétlenül szükséges az alsorozat összes eddigi elemét elolvasni, aki azonban érteni szeretné az összefüggéseket, annak a Magány című történet előzetes elolvasása erősen ajánlott és az utalások megértése szempontjából hasznos lehet a Sivatagi vihar című történet ismerete is.
 
FIGYELEM! A "B-vel a föld körül"-történeteim, egy-két a helyén jelzett kivételtől eltekintve, nem előzményei és nem folytatásai egymásnak. Csupán egy adott témakör köré szövődő sorozat egymástól független elemei.
 
FIGYELEM! A történet enyhe leszbikus utalásokat tartalmaz.
 
 
Figyelem: A történet a B magánya című alsorozat eleme. Megértéséhez nem feltétlenül szükséges az alsorozat összes eddigi elemét elolvasni, aki azonban érteni szeretné az összefüggéseket, annak a Magány című történet előzetes elolvasása erősen ajánlott.
 
 
 
 
 
 
*******************************************************************



 
 
Ahogy megpendítettem a húrokat, mintha az egész valóság belerezdült volna. Lehunytam a szemem és átadtam magam az érzésnek, ahogy az oxigénhiányos levegő mámorítóan berezonált a fülemben, álomszerű ködbe csavarva az engem körülölelő világot.
Lassan kinyitottam a szemem és bágyadtan előre pillantottam. Bár kristálytiszta volt az idő, mégis mintha finom köd lengett volna be mindent. Talán a ritkás levegő tette. Ilyen magasan, több, mint hatezer méterre a tengerszinttől, a világ már némiképp kifakul.
Annak ellenére, hogy közelebb fekszik az Egyenlítőhöz, mint Magyarország, ilyen magasan ez a hegyvidék még az itteni februári nyárban is csípősen fagyos volt. Kissé kényelmetlenül fészkelődtem a kavicsos hegyoldali kiszögellésen, pár centivel arrébb tolva törökülésben összefont lábaimat, próbálva megakadályozni, hogy a csípős szél utat találjon magának a kabátom alá. Aztán ismét majdnem teljes mozdulatlanságba ernyedtem és mélyen beszívtam a levegőt. Úgy éreztem magam, mintha valahol a sarkvidéken ücsörögnék egy kihalt fagypusztaság közepén, nem pedig az argentin-chilei határ északabbi szakaszának közelében egy égbenyúló hegy oldalában.
De pont ez volt a lényeg.
Kifejezéstelen tekintettel bámultam az előttem hosszan elnyúló kopár völgyet, melyben, a hideg ellenére, csak itt-ott csillogtak odafagyott jégmezők vagy gleccsertöredékek. Idefenn nemcsak a felszíntől távolodva csökkenő koncentrációjú oxigénből volt hiány, de a vízből is. A nyugatról, a Csendes-óceán felől érkező nedves légtömegek útját elállták az Andok magas hegyláncai, lehullásra kényszerítve a nedvességtartalmukat. Mire pedig elérték a hegyvidék keletebbi területeit, már csontszárazzá váltak. Nem is beszélve arról, amikor már átlépték az argentin határt, létrehozva ezen a vidéken a világ legmagasabban fekvő sivatagát.
Ismét beleszippantottam a kristálytiszta, a nedvesség mellett szinte minden szennyeződéstől is mentes levegőbe és ismét megpendítettem a mandolin húrjait, újra életre hívva azt az érzést, mintha ebbe a hangba az egész világ belerezonált volna. Bár tudtam, hogy lehetetlenség, az idefenn mámorossá vált elmém mégis azt kívánta, bárcsak Ő is meghallaná a messzeségben. Az argentin hegyvidék amúgy is álomszerű képe egy pillanatra szertefoszlott előttem és lelki szemeim számára megjelent a kép, ahogy az a lány, aki szinte azóta kitölti minden gondolatomat, hogy megismertem, több ezer kilométerre innen, a Föld ellentétes félgömbjén és a másik féltekéjén, a Nagy Pocsolyán túl, a magyar Alföld szívében a hátsó kertjében felkapja a fejét arra a hangra, amit az én hangszerem adott ki. Ez a hangszer, tőle felfoghatatlan távolságra, a világ másik felén, az Isten háta mögött egy Ojos del Salado nevű hegy oldalában az én kezemben.
A hidegben és a ritkás levegőben elbágyadt elmémet akkor az sem érdekelte, hogy odahaza valószínűleg éppen éjszaka van. Nem volt annyi energiám, hogy az ilyenekbe belegondoljak, de ez éppen így is volt jól. Pont ezért jöttem ide. Az ilyen élethelyzetekben, amikor az ember rádöbben, hogy az, amire a legjobban vágyott ezen a világon, nincs többé és az, akire a legjobban vágyott és aki értelmet adott a napjainak, soha többé nem lehet az övé, sőt, többé nem is láthatja, nem hallhatja a hangját és számára akár el is tűnhetett volna a világból, az összetört szív tulajdonosa többnyire alkoholhoz vagy akár kábítószerhez is nyúl. Az azonban nem az én világom volt, hogy agyzsibbasztó löttyöket öntsek a torkomra, aztán másnap úgy ébredjek, hogy testem minden porcikája fellázadt ellenem. Nem. Én inkább más módját választottam annak, hogy elvegyem az elmém kedvét attól, hogy Rá gondoljon, kisajtolva belőle minden erre fordítható energiát.
Egyesek ilyenkor a munkába menekülnek, mások végkimerülésig nyüstölik az edzőterem gépeit. Megint mások pedig az élvezetekbe vetik magukat és akár minden éjjel más lány combjai közé temetik az arcukat. Én viszont inkább más megoldást választottam. Elmenekültem. Felültem a motoromra és beletaposva a gázba igyekeztem minél távolabb kerülni mindentől, ami Rá emlékeztet. Ennél a vidéknél pedig talán már csak akkor kerülhettem volna távolabb, ha beszállok egy űrhajóba és kilövetem magam a Marsra.
Ráadásul még egy egyedibb és talán költségesebb módját is választottam annak, hogy külső behatásokkal akadályozzam meg agyam fájdalmas sikolyait vesztesége miatt.
A fájdalom legalább időleges megszüntetésének ilyenkor két módszere lehet. Az ember lánya vagy az olyan helyzeteket keresi, amikor szakadatlanul másra gondolhat, vagy az olyanokat, amikor, ha jobban nem is, de annyira elszakadhat a valóságtól, hogy ne kelljen tudomást vennie arról, hogy amit elvesztett, az már nincs többé. Én az utóbbit választottam, de ahelyett, hogy az alvásba és az álmodásba, vagy más hasonlókba menekültem volna, egy egészen más, és talán sokkal nehezebb megoldást választottam.
Nem mintha én nem menekültem volna szívesen a lányok hajkurászásába és töltöttem volna minden éjszakát más csinibaba ágyában, pótolva azt a gyengédséget és erotikát, amit Tőle már nem kaphattam meg, közben kizárva magamból mindenfajta felsőbbrendű érzelmet.
Halványan elmosolyodtam a magashegyi szelek ellen az arcomba húzott sál rejtekében, ahogy eszembe jutottak Dannie szavai a hegy lábánál.
Amikor lábaink között berregő vasparipáinkkal behajtottunk az utolsó valamirevaló településre az Ojos del Salado csúcsa felé vezető úton és leparkoltuk a motorokat, hogy aztán levegyük a sisakunkat és elbúcsúzzunk erre a pár napra, útitársam megszorította a kezem és cinkosan rám mosolygott.
- Nem maradsz itt inkább te is? - kérdezte sajátos amerikai tájszólásával. - Bevetjük magunkat a helyi chickititák közé, megígérünk mindent, amit csak akarnak, fűt, fát, gyémántékszert, aztán meg, amikor már kiszórakoztuk magunkat, felpattanunk a motorra és Buenos Airesig meg sem állunk.
- Bolond vagy - kuncogtam akkor is és megjátszott rosszallással ingattam a fejem.
- Most miért? - nevetett fel Dannie és rövidre nyírt majd felzselézett búzaszőke hajával keretezett arcán ismét megjelent az a rosszlányos mosoly. Pontosan tudta, hogy nem beszélek komolyan. Bár az esetek kilencvenkilenc százalékában azt tettem volna hasonló helyzetekben, őt túlságosan is kedveltem ahhoz, hogy így tegyek. - Ez az előnye ezeknek az Isten háta mögötti helyeknek. Végigjópofizod az összes helyi csinibabát, megígéred akár mindegyiknek az elsőtől az utolsóig, hogy megszökteted és együtt élitek le az életeteket, aztán egyik estéről a másik reggelre elszelelsz. Ők pedig, itt a hegyek között, soha többé nem kell hogy halljanak rólad.
- Nem csak bolond vagy, de gonosz is - vetettem rá egy rosszul mímelt szúrós pillantást.
- Ugyan már - kacagott fel barátnőm. - Hiszen ők se veszik komolyan. Persze, hízelegnek nekik az ilyen szavak és arra tökéletesek, hogy lekerüljön a bugyi, de úgy igazán a nagy többség nem gondolja komolyan egy pillanatig se.
- És aki mégis? - vontam fel kérdőn a szemöldökömet.
- Az magára vessen! - horkantott Dannie, majd, látva egy fokkal már őszintébb rosszalló pillantásomat, hozzátette: - Az élet kegyetlen és nem arról szól, hogy elsőre megtaláld az igaz szerelmet, aztán ásó, kapa, nagyharang. Ezt pont neked kellene az egyik legjobban tudnod - bökött motoros kesztyűbe bújtatott mutatóujjával a mellkasomba. - Elvégre pont ezért vagy itt.
Nem tehettem róla, de egy fél pillanatnyi rosszalló szemöldökráncolás után ismét elmosolyodtam és csak a fejemet csóváltam.
Bár minden ellene szólt, de kedveltem Dannie-t. Ő volt mindaz, ami én nem és mindennek az ellentéte, ami én igen. Már csak abban is, hogy az én hosszú fekete hajam helyett neki rövid szőke üstöke volt, barna szemem helyett neki szikrázóan kék, még az árnyékban is lebarnuló bőröm helyett pedig neki alabástromfehér. Ennél már csak akkor lehetett volna jobban az ellentétem, ha alacsony lenne, kövér és férfi. Ennyire azonban nem lehetett tökéletes az összkép. Amiben viszont két magas, karcsú fiatal nő különbözhetett, abban különböztünk is. Ami pedig a bensőt illeti, abban még inkább.
Dannie volt a tipikus amerikai megtestesülése. Nem mintha különösebb bajom lett volna az említett nációval. Sose álltam be a "Le az USÁ-val!"-hőzöngésekbe. Sose volt semmivel több problémám velük, mint a németekkel, a szlovénekkel, a kirgizekkel, a hollandokkal, vagy akar a polinézekkel. Az utóbbiakkal szemben az amcsiknak viszont van egy hatalmas megkülönböztető tulajdonságuk. Eltölthetsz egy-két-három évet, vagy leélhetsz akár egy egész életet is anélkül, hogy valaha egy szót is hallanál Kiribati, Laosz, Lesotho, Togo, vagy Costa Rica népéről, vagy úgy, hogy az "elkerülhetetlenen" túl bármi kapcsolatod lenne mondjuk az ugandaiakkal, a peruiakkal, vagy a mongolokkal. Az amerikaiakról viszont, ha akarod, ha nem, szinte megállás nélkül ömlik rád minden, amit csak el lehet képzelni. Ez pedig néha már sok.
Dannie-re pedig személy szerint se lehetett volna jobb jelzőt találni, mint hogy néha már sok. Amikor szüntelenül csak vigyorog, megállás nélkül a létező legnagyobb önbizalommal és optimizmussal néz bele az életbe és úgy képes rámászni bárkire, hogy már nekem sül le a bőr a képemről helyette, az embernek kedve lenne bemosni neki egyet. Valamiért viszont mégse tudtam rá egy pillanatig se haragudni. Az a felelőtlen, csak a mának élő, mások lelki világát csak a maga érdekeiig figyelembe vevő élvhajhász világleány volt, amit én világéletemben rosszallással néztem. Viszont talán már olyannyira egymás ellentétei voltunk, hogy kiegészítettük egymást.
Az nem lenne jó szó rá, hogy a lelki társam, mert soha az életben nem engedném meg neki, hogy úgy nyúljon hozzám, mint nőhöz. Ha csak egy pillanatra is "úgy" nézne rám, valószínűleg tényleg lekevernék neki egyet. Bár szigorúan objektíve és csakis külsőleg nézve olyan bombanő volt, aki bármilyen szépségversenyt könnyedén megnyert volna (bár valószínűleg előbb zárták volna ki, amiért már a felkészülés alatt megfekteti az összes vetélytársát), nőként mégse volt benne semmi, ami vonzott volna. De ez ugyanígy volt viszont is. Minden különbözőségünk ellenére leginkább olyanok voltunk, mint azok a tipikus amerikai "bro" haverok, akik megállás nélkül ölelgetik egymást, röhögcsélnek együtt, akár még napi rendszerességgel is felajánlják a legnemesebb szervüket egymásnak orális kényeztetésre, de közben olyan kőheterok, hogy annál heterobb heterot még nem hordott hátán a föld.
Nem volt semmi, ami összekötött volna minket Dannie-vel, de talán pont a különbözőségek skálájának végtelenbe vesző végpontjain, a téridő-görbületben csak elválaszthatatlan társak lettünk. Amikor azonban, az után, hogy a fél kontinenst végigmotoroztuk együtt, talán éppen ezért reagált ő is csak azzal a vigyorgással vegyes rosszallónak ható fejcsóválással, mint én az imént, amikor a beszélgetés végén mégis különváltunk, és amíg ő nekiindult, hogy szép sorban megfektessen a környéken minden lányt, aki csak él és mozog, és szebb egy láma faránál, én megkerestem a hegymászó csapatomat.
Végül pedig itt kötöttem ki, az Ojos del Salado oldalában, egy sziklakiszögellésen, az oxigénhiánytól mámorosan, ébren is félig álomba merülve és időről időre ismét megpendítve a mandolint.
Egyszerre volt olyan, mintha én is odahaza lennék Vele, a hazai sík szívében, és mintha Ő ülne itt mellettem a sziklaperemen, figyelve a tájat a mandolin zenéjét hallgatva. Ez volt a kedvenc hangszere. Ő tanított meg rajta játszani is. Valahogy kábulatban úszó elmém mintha azt hitte volna, azzal, ha az "Ő hangszerén" játszom, visszahozhatom Őt magamhoz.
Mindez azonban csak egy éber álom vágyképe volt, amibe szánt szándékkal engedtem magam belesüppedni.
Egy rövid időre megfeledkeztem a valós világról és csak pengettem a hangszert, amíg tapasztalt hegymászó társaim felállították az idefenti tábort.
Pár nap múlva pedig majd visszatérek a hegy lábához, ismét megszorítjuk egymás kezét Dannie-vel és egymásra vigyorgunk. Én nem kérdezem őt az időközben megtöcskölt lányokról, ő nem kérdez engem arról, ami idefenn történt és arról, amit a magasság kábulatában szabadjára engedtem a mandolin pengetésének mantrájával, abban reménykedve, hogy aztán egyszer majdcsak végleg el fogom tudni temetni magamban.
Utána pedig csak felszállunk a motorunkra és magunk mögött hagyjuk ezt a hegyvidéket az argentin végeken, tovasuhanva arra, amerre az út visz.