B-vel a föld körül - Magány

Egyedül, útban a világba.

FIGYELEM! A "B-vel a föld körül"-történeteim, egy-két a helyén jelzett kivételtől eltekintve, nem előzményei és nem folytatásai egymásnak. Csupán egy adott témakör köré szövődő sorozat egymástól független elemei.

FIGYELEM! A történet enyhe leszbikus utalásokat tartalmaz.

*********************************************************************




Az út aszfaltja úgy robogott el alattam, mint egy készségesen száguldó futószalag, mely épp akkora lendülettel löki előre utasát, amennyire az vágyik. Vágyak terén pedig engem a legkevésbé se kellett noszogatni.
Időről-időre nagy ívben kanyarra kellett ösztökélni a lábaim között brummogó bestiát, hogy kikerüljem a keleti utak gyakori vendégeit, a kátyúk százait, de egyébként nem kellett törődnöm semmi mással, csak a protektoros kabátomat és nadrágomat rángató menetszéllel és a bukósisakomra néha felverődő porra. Elvégre az út nyílegyenes volt és teljesen üres. Mintha a legutóbbi településsel hajnalban magam mögött hagytam volna minden emberi lényt is, egészen a következő koszfészekig, talán még további több száz kilométerig is.
Ez azonban engem a legkevésbé sem zavart. Egyedül voltam az úton, és annak környékén, egészen a távoli pusztai láthatárig. Csak én és a motorom a gondosan rögzített tartalék üzemanyag-tartályokkal, a kis csomagtartóba aprólékos műgonddal behajtogatott sátorral és némi szárított élelmiszerrel meg pár napra elegendő vízzel. Másra nem is volt szükségem. Csak a végtelennek tetsző magányra, amiből viszont akadt bőven, miközben komótos nyugalommal szlalomoztam a kátyúk között a nyílegyenesen a távoli kelet felé tartó úton.
Nem volt velem már semmi más, csak az emlékeim...
- Keletre? El akarsz motorozni Kazahsztánba? - Tisztán élt emlékezetemben az az arc, amivel bámult rám. Azok a szélesre tágult, megrökönyödött, a felszín alatt pedig talán már akkor rémült zöld szemek úgy szegeződtek rám, mintha mindenen keresztüllátva a legmélyebb énemig hatolnának.
Pedig akkor, évekkel ezelőtt, még az egész csak egy röpke, habókos gondolat volt, ami kiröppent a számon, ahogy ott hevertünk összegyűrt lepedőnkön egy kiadós szeretkezés után. Bár az Ő arca komoly volt és már-már rendreutasítónak ható aggodalmat sugárzott, én nem tudtam megállni, hogy ne mosolyogjak gyönyörű arcán, sörényként összezilált barnásfekete hajkoronáján és az ágyon elnyújtózó meztelen testén. Annyira szívesen megfogtam volna azokat a csodaszép melleket, csak hogy végigsimítsak puha bőrükön és finoman megpöcköljem a csúcsukon meredező bimbókat. És még azon a várható válaszon is vigyorogtam, amivel Ő általában viszonzásképp ugyanúgy megfogta az én melleimet és huncutul rám mosolygott.
Ezt azonban most inkább nem kockáztattam meg.
- Az igazat megvallva Oroszország középső vidékére - pontosítottam, miközben a fülem mögé tűrtem egy tincsemet. - De a legrövidebb út Kazahsztánon keresztül vezet, igen. És az a legjobb is.
Ő nem válaszolt semmit, csak összepréselte ajkait és kifürkészhetetlen tekintettel nézett rám. Egyszerre fénylett pupilláin az érdeklődés, a félelem, az aggodalom és az a tipikus női sugallat, amivel anélkül akarnak mindig rábírni valamire, hogy tegyem vagy épp ne tegyem, hogy kimondanák.
Én csak sóhajtottam egyet és elhevertem az ágyon.
- Tudod, van Oroszország középső részének déli peremén egy terület. Tuvai-medencének hívják. Egy nagyjából Ausztriányi méretű tál alakú mélyedés az Altáj hegységben, nagyjából Ázsia geometriai középpontjában.
Egy ideig továbbra is azzal a fürkésző tekintettel méregetett, majd sóhajtott egy nagyot. Zöld szemeiből egy pillanat alatt kiveszett a metsző tekintet és csak lágy, szeretetteljes aggodalom és törődés maradt a helyén, miközben oldalamhoz simult, bal mellem felett a vállamnak döntötte a fejét, egyik karját derekam köré fonta, másik kezével pedig hasfalam és jobb mellem cirógatta, néha pedig hónaljam alattig lehulló fekete tincseimet babrálta.
- És miért szeretnél oda menni, Szerelmem? - kérdezte, most már sokkal lágyabb hangon.
- Mert izgalmas utazás lenne - válaszoltam, miközben a plafont bámultam és felé eső kezemmel végigsimítottam puha haján. - Sokak szerint az a vidék a magyarok eredeti őshazája. Onnan indult el annak idején a vándorlás, aminek a végén itt lukadtunk ki, a Kárpát-medencében. Bizonyos szempontból olyan lenne, mintha haza mennék.
- És ezt a helyiek is így gondolják? - cirógatta ujjai hátával mellemet és érdeklődve felpillantott rám.
- Nem annyira - kacagtam fel. - Barátságos népek. És igazából mindenkit kedvelnek, akinek hozzájuk hasonlóan megvan a maga baja az oroszokkal. Bár van akkora szerencséjük, hogy lehet egy autonóm köztársaságuk Oroszországon belül, a két világháború közötti függetlenség után ez inkább visszalépés... Magyarországról viszont persze még soha nem hallottak.
- Értem - hajtotta ismét vissza a fejét a vállamra és most oldalam kezdte cirógatni. Kellemesen beleborzongtam puha érintésébe.
- Viszont hallottam egy történetet egy tanáromtól, aki már járt ott - folytattam kuncogva. - Az egyik kollégája ezt nem akarta elhinni és valamiért azt hitte, ha elég régre visszanyúl a történelmünkben talál valami ismerős pontot. El is kezdte sorolni a hét vezért, hogy Árpád, Előd, Tas, Huba...
- És? - kérdezte Ő érdeklődve.
- Az utolsóra felcsillant a helyiek szeme és elkezdtek vigyorogni, hogy "Á! Kuba. Fidel Castro."
Egyszerre nevettünk fel. Az öröm azonban nem tartott sokáig és hamarosan ismét éreztem, ahogy visszatér a szobába az enyhe feszültség. Szükségét éreztem, hogy folytassam terveim megmagyarázását.
- De maga az út is legalább annyira érdekes lenne.
- Mi az, felcsaptál taoistának? - mosolygott rám, próbálva oldani a feszültséget.
- Nem! - nevettem fel félszívvel. - Bár lelki értelemben se lenne utolsó, de én másra gondolok.
Vártam egy kicsit, de Ő nem szólt közbe.
- Igazából olyan az a vidék kicsit, mint amilyen a Vadnyugat lehetett százötven-százhetven éve. Akkoriban, ahogy az ember nyugat felé indult a keleti part nagyvárosaiból, egyre inkább kikoptak a civilizáció elemei, ahogy elérte a prérit.
- Ilyen ma Eurázsia is, ahogy Nyugat-Európából elindulunk kelet felé, a kontinens középpontja irányába - magyaráztam tovább. Európát politikai értelemben úgy is határozzák meg, mint azon országok csoportja, ahol plurális demokrácia létezik, a társadalom keresztény gyökerekre épül, van szabad piac, szabad sajtó és még egy sor hasonló tényező. Viszont ezek közül a feltételek közül az összes csak pár nyugat-európai országra igaz. Már a spanyolok, a portugálok meg a skandinávok se jeleskednek mindenben, kelet felé haladva viszont egyértelműen fokozatosan elfogynak ezek az értékek.
- És ahol már csak úgy ímmel-ámmal igaz bármelyik is, ott végződik Európa - fűzte hozzá.
- Valahogy úgy.
Tisztán emlékeztem, ahogy ezek után átkaroltam a törzsét dereka felett és gyengéden magamhoz szorítottam őt. Mintha megéreztem volna valamit. Most pedig, hogy itt voltam, ültem a motoromon és kis hazámból kelet felé haladva figyeltem, ahogy az európai értelemben vett civilizáció jeleivel együtt mintha a szín is kikopott volna a környezetből és minden más idézőjelesen kézzelfogható tereptárgy, elnehezült a szívem. Most már az egész álmomat kidobtam volna a fenébe, csak hogy visszakaphassam azt a pillanatot és ismét a karjaimban tarthassam őt, ő pedig boldogan hozzám simuljon és érezzem a bőrömön szeretete éltető hevét.
De most már késő volt. Talán ezért is vágtam bele annyi év álmodozás után végül ténylegesen is ebbe az útba. Felejteni akartam. Magam mögött hagyni mindent, ami ahhoz a világhoz kötött, amivel vele éltem. Így, hogy ő elment, és többé látni sem akart, minden fakó és értelmetlen lett, a fájdalmamnak pedig talán egy kicsit jót is tett, hogy láttam mindent tovaszállni magam mögött és porrá omlani a világot, miközben csak a szikkadt szürkés barnás puszta maradt az aszfalt két oldalán.
A távolban mintha felsejlettek volna már az Altáj időtlen vonulatai a horizonton. Mintha valami komor, misztikus és szívfájdalommal teli tündérország felé száguldanék.
Talán javarészt Miatta sem terveztem soha igazán, hogy belevágjak ebbe az útba. Nem akartam látni az aggodalmat a szemében.
- Olyan az egész, mintha a Vadnyugatra menne vissza az ember - mondogattam sokszor.
- Ja. De arrafelé nem lesznek koptatott farmersortos, cowboy-csizmás és mélyen dekoltált kockás inges lányok az út szélén - ugratott Ő erőtlen mosollyal az arcán.
- Ó, pedig olyan még nem nyalt ki soha - igyekeztem cukkolással jobb kedvre deríteni, de neki így is máshol járt az esze.
- Nem egy biztonságos vidék az, Szívem - bújt hozzám. - Lehet, hogy az emberek többsége barátságos, de sokat nem tudnak tenni, ha a semmi közepén bajba kerülsz. Az egy diktatúra, ami egyik oldalról keményen pórázon tart mindenkit, másik oldalról viszont...
- Tudom - sóhajtottam fel és köré fontam a karjaimat. - Az elit ott a szovjet hatalom maradványaiból él. Aki viszont ennek nem élvezi közvetlen hasznát, az egy szűk, nyugatbarát városi értelmiségen kívül nagyon sokszor inkább a fegyveres iszlámban látja a megoldást.
- Akkor meg miért akarsz mégis odamenni?
Erre a kérdésre azóta se tudtam olyan választ adni, ami akárcsak engem megnyugtatott és kielégített volna. De most már nem is érdekelt. Most, hogy ő már nem volt mellettem, hogy visszarántson a realitás talajára. Most, hogy már nem akart mellettem lenni. Azok után, hogy neki ebből elég volt. Belőlem elég volt. Mostanra csak ez az álmom maradt, ha már a többi darabjaira tört. Ha más nem segít, talán úgy tudok felejteni, ha most legalább az út pár hónapja alatt ennek élek. Utána pedig lesz, ami lesz.
Csak bámultam a messzeséget, a végtelen és üres pusztát és igyekeztem minden mással együtt az emlékeimet is hátrahagyni. Csak egy nő akartam lenni múlt és perspektívaként létező jövő nélkül, aki csak a jelennek és az útnak él.
Talán ezért is lett mindennek vége. Na nem azért, mert ragaszkodtam az úthoz, hanem mert jobban akartam, minthogy feladjam, de Őt meg jobban szerettem, minthogy hónapokra hátrahagyjam a bizonytalanságba. Talán igaza volt. Túlságosan elkényelmesedtem. Beletespedtem abba az örömbe és élvezetbe, amim volt és nem fektettem minimális energiát se a többi vágyamba. Emiatt pedig végül ami volt, az is összeomlott. Annyira akartam a biztonságot, a felhőtlen együttlétet, hogy végül az veszett el, amivel Őt boldoggá tettem volna. Azt vesztettem el, amivel magamhoz kötöttem és ezzel vesztettem el Őt is.
Végül pedig talán csak ez kellett. Ez kellett, hogy belevágjak. De most már úgy, hogy nem a cél érdekelt, nem a feltételezett ősi magyar haza az orosz határ túloldalán, nem az út szépségei. Inkább csak az, hogy mindent magam mögött hagyjak és talán úgy, hogy a múlt és az engem körülvevő világ minél több elemének kizárásával végül ismét visszataláljak arra az útra, ami boldoggá tehet.
Így hát akkor, ott, Kazahsztán pusztájának mélyén, csak igyekeztem kizárni a fejemből mindent és száguldani tovább az ismeretlen jövőbe.