Az Utolsó Rózsa I. rész

Lágy szellő suhant át a mezőn, megborzolva a bokáig érő zöldellő füvet, a csodaszép virágba borult bokrokat. A nap, vakítóan szórta szét sugarait, a felhők lustán kúsztak a kéklő égbolton.
Valahol a közelben fegyvercsörgés hallatszott. Nem messze egy erdő szélén két férfi feszült egymásnak. Az egyik tetőtől talpig díszes páncélban, tollal ékesített sisakban volt, kezében, pedig fényes hosszú kard melynek pengéjébe furcsa jelek voltak belevésve. A másik férfi egyszerű harcos látszatát keltette, rövid barna haja kócosan terült el fejbőrén, míg mélyzöld szeme erőt sugárzott szemgödréből. Fekete nadrágot, fehér rövid ujjú inget, rajta fekete bőrmellényt, csuklóján bőrszíjat viselt, nyakában vékony ezüstláncon egy puma medál lógott. Kopottas markolatú kardját igen csak ügyesen forgatta. Hol jobbra, hol balra szökellt a díszes lovag hatalmas kardcsapásai elől, majd egy óvatlan pillanatban előrelendült és szúrt. A lovag megdermedt mozdulata közben, hörgő hangot hallatott mikor a harcos kihúzta nyakából a véráztatta pengét, majd eldőlt, mint egy darab fa és nem mozdult többé. A győztes férfi megtisztította kardját, hüvelyébe csúsztatta felpattant lovára és elvágtatott az erdőbe.
Este volt…

Az olajlámpásokkal haloványan megvilágított földutas utcákon egy lélek sem járt már. Még a kalandorok, vándorok is, a minden falu fő helyszíneként – persze csak a piactér után – tisztelt fogadóban szálltak meg. A kétszárnyú faajtók mögül zeneszó szűrődött az éjszakába, míg az istálló felől friss szénaillatot sodort a kellemes, hűsítő szél. A mi egyszerű harcosunk először az épület mögé ment, hogy kellőképp megfáradt lova végre friss vízhez és élelemhez juthasson, majd jómaga a kétszárnyú ajtót belökve lépett a fogadóba.
Egy pillanatra mindenki elhallgatott, csak a zenész játszott tovább, mit sem törődve az újonnan érkezett idegennel, majd mindenki visszatért előző elfoglaltságához. Ki az evéshez, iváshoz, ki a muzsikaszó hallgatásához, ki pedig a két fel-alá járkáló, sürgő forgó, majd minden második női bájakra vágyó férfi ölébe hemperedő, kocsmáros lányok hátsó fertályának csipkedéséhez és paskolgatásához. Xoran, merthogy ez a neve a harcosnak, alig ült le egy eldugott sarokban lévő asztalhoz, mikor négy, nem épp barátságos ábrázattal felruházott jövevény lépett be az ajtón, majd azzal a lendülettel, amivel bejöttek, illetve robbantak, megálltak. Szinte azonnal megfagyott a levegő, de mindenki meglepődésére a négy alak a fogadó hátsó része felé vette az irányt, ahol a szobákhoz vezető lépcső volt. Mikor az idegenek eltűntek a fordulóban mindenki fellélegzett, a zenész vidám dallamokba kezdett és mindenki folytatta korábbi tevékenységét.

Xoran épp egy kellemeset kortyolt a kacsához rendelt vörös színű nedűből, mikor a marcona harcosok visszatértek immár egy fekete csuhába bugyolált alakot kísérve. Az ajtó felé indultak, mikor a fogva tartott úgy gondolta megpróbálkozik egy szökéssel. Sikertelenül.
Az egyik figyelmes kísérő még idejében elkapta a szökni próbáló csuhájának nyaki részét. A csukja lecsúszott, láthatóvá téve viselőjének arcát. Egyenes, lapockáig érő, ezüstösen csillogó hajú, opálos fényű világoskék szemű, meggypiros ajkú lány állt a kísérők gyűrűjében. Xoran letette poharát, hátradőlt székén és érdeklődve figyelte az eseményeket. Az egyik – feltehetőleg katona – visszarántotta a csuklyát a rabra, és kifele tuszkolták a fogadóból. Pár percig még mindenki némán figyelte az ajtót azt várva vajon visszajönnek-e még. Mivel senki sem jött, ismét visszatért mindenki az evéshez, iváshoz, beszélgetéshez. Egyedül Xoran gondolta úgy, hogy elindul a kis csapat után. Fizetett az ételért és kilépet a hűvös éjszakába…

Kellett egy kevés idő, mire a férfi szeme megszokta újból a sötétséget. Mikor teljesen kitisztult előtte minden, némán és hangtalanul elindult a sietve távozók után. Alig haladtak pár utcányit a poros kihalt kis faluban mikor a lányt kísérő katonák közül kettő eltűnt az utca két oldalán lévő sikátorban. Harcosunk nem állt meg. Egyik kezét kardja markolatára tette és magabiztosan sétált tovább. Egyszer csak az utca végén a kanyarban feltűnt egy lovas. Szélsebesen közeledett az utcán lévők felé. A lovon ülő alak félre csúszott a nyeregben, lenyújtotta kezét és a ló vágtázása közben a lány csuklója után nyúlt. Szerencsétlenségére rossz csuklót ragadott meg. Az egyik megszeppent ugyan de morcos katonához tartozó csukló roppanva rántotta le a lovast a nyeregből, aki nyekkenve fogott földet, majd ha már úgyis a földön volt sebtében előhúzott kését az említett harcos combjába döfte, felpattant és kardjának markolatával csontropogtató ütést mért az időközben térdre ereszkedett férfi tarkójára, és már fordult is a másik harcos felé, ám az sehol sem volt. Eltűnt a csuhás alak akit kísértek, eltűnt a másik harcos, aki az utca végén közeledett. Üres volt az utca. Még a ló is eltűnt. “Remek... Most vehetek egy új lovat...” Gondolta magában az ifjú, barna hajú barna szemű, magas, szálkás, az iménti affértól kicsit poros fiú, majd elindult a már jól ismert fogadó felé. Mikor belépett senki sem figyelt fel rá. A csapos is csak a negyedik ötödik hangos köhintésre vette észre az újonnan jött vendéget. Az ifjú kért egy szobát és hogy vigyenek fel neki ételt és italt, majd elindult a lépcsőn felfelé. Nem kedvelte a tömeget. Pláne nem a kocsmait. Nyugalomra és csöndre vágyott. Holnap úgyis sok dolga lesz. Alig rendezkedett be szobájában mikor a kis egyszobás helyiség ajtaján kopogtattak. Az ételt hozták meg. Gyorsan leült a szobában fellelhető rozoga asztalhoz és nekilátott az evésnek, majd jóllakottan ledobta magát az ágyra és mély álomba merült. Álmában látta a nemrég látott csuhás alakot. Mint már megannyiszor szinte minden álmában. Úgy érezte az alak bajban van. Meg kell mentenie. Nem tudja miért, de meg kell. Lassan közeledett a szerzet felé és kezét emelve megpróbálta lehajtani a csuklyát. Hirtelen velőtrázó sikolyra, és egy talpig fegyverbe öltözött, a már tegnap este látott katonák egyenruháját viselő harcos robbant be a szobába...

– Mi a ... – de nem volt ideje befejezni a mondatot, mert a „betolakodó” hangos üvöltéssel nekilódult. Baltáját háta mögül indítva nagy ívben lecsapni készült, ám mikor feje fölött tartott a gyilkos ív megtételében a balta hangos csattanással a plafonba fúródott és nem mozdult. Az egy pillanatra megszeppent fiú halovány mosolyt eresztett meg majd a legközelebbi mozdítható tárgyat – jelen esetben egy széket –a harcosnak nem igazán nevezhető egyén arcába vágta. Vajon mi a fenét akarhatnak? – gondolkozott magában miközben lefelé indult, hogy minél előbb tovább álljon. További túlzott gyilkolási kényszerben szenvedő férfi támadásától tartva leugrott a tegnap még nyüzsgő kocsma előterébe. Legnagyobb meglepetésére az egyetlen alak, aki ott tartózkodott, egy feltehetőleg a kavarodást kihasználó hajléktalan volt, aki épp a boros kancsókat és szanaszét hagyott tányérok tartalmát vette magához, majd megszeppenve a fiú érkezésekor, egy kancsót elejtve ki is rohant az utcára. Nem sokkal később az ifjú is követte példáját. És itt kezdődtek csak a gondok. Kint, a fogadó előtt kisebb csoport katona fogadta azzal a feltett szándékkal, hogy a lelket is kitapossák a fiúból, aki mindenki nagy meglepődésére előhúzta kardját és várta a támadóit. Az enyhe túlzással robosztus katonák harsány lónyerítésre emlékeztető, nevetésnek aligha nevezhető hangokat hallattak, és mintha mosolygásnak szánták volna a hahotázás utáni vicsorgást. Így hát a legnagyobb, hatalmas pofával el is indult a fiú felé. Mikor alig pár pillanattal később átvágott torokkal a homokban rángatózott és hörgött, egyszerre csak mindenki komolyan vette a „kis” harcost, ezért együttes erővel nekirontottak. Sorban hullott el mindegyik. Az eddig barátságos, kis fogadó látszatát keltő kocsma most mintha csatatérré változott volna. Bejárata előtti parányi téren vér keveredett a homokkal, és az imént érkezett harcosok tetemei hevertek, immáron kevésbé barátságossá változtatva a környéket. A fiú most felpattant támadója egyik lovára és ugyan azon az úton, melyen tegnap este érkezett, elhagyta a falut...

Már két napja lovagolt arra, amerre remélhetőleg a katonák elhagyták a várost, de még mindig nem találkozott senkivel. Épp azon elmélkedett, hogy milyen messze lehet még a következő falu, amikor elért egy tóhoz. A nap úgy dél körül járhatott, így a nagy melegben ez nem is jött rosszul számára. A vakítóan csillogó, mélykék színű vízben mozgolódást lehetett látni, a hatalmas víz partján lovak voltak egy-két fához kötve.
Gondolkodás nélkül a bozótosba irányította lovát, lepattant róla és az első fára, amihez egy fekete kanca volt ki kötve, felmászott. Hangos hahotázás ütötte meg a fülét, és már észre is vette az állatok gazdáit. A tóban fürdőző alakokat innen nem tudta rendesen kivenni, egyrészt a távolság miatt, másrészt a nap is vakítóan csillogott a víz felszínén. Ellenben az idegenek ricsajozásán kívül egy másik hang is megütötte a fán gubbasztó fiú fülét. A közeli fához egy ismerős, csuhába bugyolált alak volt láncolva. Feltehetőleg a szökéssel próbálkozhatott, bár ezt a zsákszerű ruhán keresztül igencsak nehéz volt megállapítani. A lomb fedezékében, majd a fák közt lavírozva lassan a fogoly mögé lopózott és alig hallhatóan megszólalt.
– Ne mozogj, mindjárt kiszabadítalak! – az alak egy pillanatra megrezzent, de a mozgolódást abba hagyta. A fiú félrehajtotta a csuha szegélyét és láthatóvá vált az a legalább kétujjnyi vastag lánc, amivel a lányt a fához bilincselték.
– Nem bízták a véletlenre… – morogta az orra alatt a fiú. – Most nem tudlak kiszabadítani. Nincs mivel. Előre megyek és ha majd a következő faluba érnek veled rabtartóid, kiszabadítalak. – a lány amennyire tudta, hátrafordította a fejét, hogy megnézze jótevőjét, de a fiú már vágtatott az úton. Nem sokkal később a kísérők végeztek a lubickolással, eloldozták a rabot és már mentek is tovább.

Esteledett mire a katonák és a fogoly megérkeztek Sian városába. A kapuban álló őrök szalutálva engedték át az érkező kis csoportot, amely rögtön a királyi palota felé indult.
A városnak két főútja volt, ezek a piactéren keresztezték egymást. Az egyik Északról Délre tartott, míg a másik Keletről Nyugatra és ebből a két útból ágazott el rengetek utca és sikátor. A keleti út egyenesen a királyi palota bejáratáig kígyózott, amíg az Észak–déli út, északi vége a közeli hegyek lábáig, déli vége a silen-tengeri kikötőbe. A fogoly és az őt kísérő harcosok megálltak a királyi palota hatalmas lépcsője előtt, ahol csak két őr és egy csuhás alak volt. A palota éber őrei mit sem törődve az érkezőkkel, egymással beszélgettek, a harmadik ismeretlen csuhás alak, feltehetőleg egy lámpagyújtogató volt, ugyan is lovának nyergére két hatalmas olajos hordó volt akasztva, melyből a palota körül fellelhető lámpásokat töltötte fel. A katonák mentek felfelé a lépcsőn, amikor a fiúba botlottak, aki elejtette töltő kanalát.
– Hé, te szerencsétlen! Arra figyelj, amit csinálsz! – üvöltötte az elől haladó harcos, miközben a fiú lehajolt a kanálért. – Eredj az utamból! – majd indult volna tovább, de inkább meggondolta magát és megdermedt mozdulata közben. Az imént még eszközéért lehajoló csuhás alak, most kardját a kapitány nyakának szegezve állt a lépcsősoron.
– Azt hiszem jobb lesz, ha senki sem mozdul – mondta mosolyogva. – Sőt! Azt hiszem most mindenki a lépcső jobb felére sétál, leteszi a kardját és letérdel! – majd oda mutatott, ahol lova ácsorgott. Ekkor nevetés ütötte meg a fülét. A háta mögött időközben a királyi testőrség sorakozott fel, íjaikat a fiúra emelve.
– Kettőből semmi… Sebaj.
– Vigyétek el. Holnap kifaggatjuk – szólt a testőrség parancsnoka, így hát az ifjú harcost lefegyverezték és megbilincselve a királyi palota egyik hátsó pincelejárata felé terelték.
– Érezd magad otthon! – vigyorgott kajánul az egyik őr, mikor, immáron az alagsorban a fiút sötét cellájába rugdosta, majd magára hagyta az újonnan érkezett rabot.
Sötét hosszú folyosó vezetett le a pince leghátsó sarkában, ahol az ifjú cellájában üldögélt. A szomszédos zárkában egy „kedves arc mosolygott” a semmibe. Nem ülhetett régóta ott, maximum száz éve. Koponyáján cafatokban lógott a már megrohadt, megfeketedett bőr. Vagyis ami még sok-sok éve az lehetett. Feketén tátongó szemgödréből egy terjedelmes patkány sandított ki, szájában egy korábbi társának lábával.
– Bájos! Van itt valaki a vérszomjas patkányon kívül is? – sóhajtotta a sötétben, reménykedve, hogy valaki tartózkodik még rajta kívül eme barátságos, vendégmarasztaló, jobb helyeken egyszerűen csak börtönnek nevezett rácskoporsóban. Pár másodperc néma csend után levonta magában az elkeserítő konklúziót, majd az ágy gyanánt odakészített nedves rongyot arrébb hajítva a falnak vetette hátát és lehunyta a szemét.

Kyan vagyok. Egy Rodden nevű gyönyörű faluban születtem. Anyámat és apámat az akkori uralkodó ölette meg mert „állítólag” lázadókat rejtegettek. Amúgy nagyon egyszerű. Kellett a bírtok a „Királynak”... Szüleim pedig, minden áron meg akarták védeni. Ezután egy „kiégett” zsoldos fogadott gyámjába. Megtanultam tőle mindent, amire szükségem lehet. Megvédeni magam, túlélni az életet. Mikor egy csatában ez a bizonyos zsoldos is meghalt (visszahívták, mert kevés volt a katona) egyedül maradtam és tizennégy éves fejjel, egyedül vágtam a nagyvilágnak. Egy szemernyit sem nőttem fel azóta, hogy elhagytam Roddent. Még most, a huszadik évem derekán is ugyan olyan vagyok, mint régen. Három éve indultam el, hogy megkeressem azt a lányt, akit minden egyes álmomban látok, azóta hogy felröppentek kósza pletykák, valami rózsáról, amit eme kontinens mostani uralkodója, Harden, kerestet. Hogy miért azt máig nem tudom. Ahogy azt sem hogy ki az a lány. Ezért vagyok hát itt. És kiderítem ki ez a lány.

Lassan kinyitottam szemem, bár attól nem kellett tartanom, hogy hozzá szokjon a fényhez, hiszen nem volt. És hogy jutok ki ebből az átkozott cellából? Persze, ha véletlen találnék egy kulcsot, vagy egy bármit, amivel kijuthatok, mindjárt egyszerűbb lenne a helyzet. Így most várnom kell addig, míg holnap kifaggatnak. Hátha akkor.

A lány lehajtott fejjel némán lépkedett felfelé a csigalépcsőn, négy őr gyűrűjében. A siani palota legmagasabb tornyába kísérték a foglyot. Ott volt a „Nagyúr” szobája. Mindenki rettegte nevét. Harden. Akik esetleg mégsem féltek tőle, előbb-utóbb fognak. Már a torony felé vezető út felénél lehetett hallani mennydörgő üvöltését, ahogy szolgáival „beszélt”. Még a kísérő harcosok arca is elkomorodott a hang hallatán.
Megtorpantak egy terjedelmes faajtó előtt. A túlviláginak ható üvöltést az ember már az agyában érezte. A hideg futkosott a lány hátán. Megborzongott mikor az utolsó „halálüvöltés”-re emlékeztető hang is elhalkult, majd abba maradt. Teljes volt a csend. Beléptek a toronyszobába, majd az őrök szalutálva kihátráltak. A kis rablány most ott állt egyedül, immáron csuha nélkül, leszegett fejjel. Ahhoz képest, hogy egy toronyban voltak, meglepően hatalmas volt a helység. A király szobája egy kör alakú teremből állt, a négy égtáj felé egy-egy színes mozaikos ablakkal. Az észak felé nyíló ablakon egy csodálatos téli tájat álmodott meg az alkotó, hóval borított lankák, kopasz fák, felkelő nap tarkította az üveget. Befagyott kis patak kéklett a mozaik sarkában, melynek tükrén a nap sugarai csillogtak. A következő mozaikon, Keleten, tavasz volt. A háttérben színpompás palota, bárányfelhőkkel tarkított ég. A fák bokrok rügyeztek, emberek lepték el az utat, ami a palota felé vezetett. Az ajtó felett tengerpart tündökölt. Hatalmas színpompás hajó eregette lustán vitorláit, orrában maga Harden ácsorgott a távolt kémlelve. Nyugaton esett az eső. A szürke égboltot villámok tarkították, a palota képe elmosódott a szakadó esőben. Kétségtelen hogy a mesterember kiváló munkát végzett. Minden egyes mozaik úgy volt kialakítva, hogy az éppen „arra járó” nap a kép része legyen. Északon megcsillogtatta a befagyott patakot, Keleten az emberek arcát, Délen a tenger vizét és a korona arany színét, nyugaton pedig csak fénysugarakat bocsátott elő a felhők közül. A falakon hatalmas képek meséltek el egy-egy történetet. A szokásos királyi festmények. Győztes csaták, istenként tisztelt király, fényűző lakoma, példamutatás. Mind-mind ott díszelgett a falon szépen sorjában.
– Szóval egy ilyen kis senkiházi fruska lenne Sora a varázsló lány? Az a Sora, akinek segítségével én leszek a legnagyobb valaha élt uralkodó a világon? És ugyanazon Sora, aki ezt meg akadályozhatná? A sors milyen egy undorító fintora. Nélküled nem találom meg, amit keresek, de veled veszélyben is van a tervem. Minden esetre, amíg elvezetsz a rózsához, minden egyes percben rajtad tartom a szemem. És ha már itt tartunk. Akár el is mesélhetnéd drága királyodnak, hogy hol keresse.
Sora hallgatott. Meredten bámulta kőből rakott padlózatot. Harden lassú léptekkel a lány elé lépett. Középkora elején járó, széles vállú, délceg férfi állt a fogoly előtt. Rövid szőke haja égnek meredve díszlett horgas orra felett. Kék szeme, nyílegyenes szája cseppnyi együttérzést, jóindulatot sem sugárzott. Könyörtelenség áradt az egész emberből. Széles vállán bíborpalást terült szét, mely minden egyes sarkon fordulás alkalmával hatalmas légáramlatokat keltett. Aranyozott bőrövvel szorított hosszú, kék, buggyos nadrágot, térdig érő fekete bőrcsizmát, fehér ízléstelenül kigombolt inget és megannyi díszes ékkővel tarkított nyakláncot, karkötőt, fülbevalót viselt.
– Még egyszer megkérdezem. Merre találom a rózsát? – majd megragadta a lány állkapcsát és felemelte a fejét. – A királyod vagyok, nézz rám, ha hozzád beszélek! – majd elengedte az állát és visszakézből arcon vágta. Sora elvágódott a hideg kőpadlón. Szájából vér szivárgott, arca lüktetett. – Oda fogsz vezetni. Meg nem ölhetlek, hiszen nem tudlak. Azért vagy, hogy azt a gazt védd örökkön-örökké. Ellenben az örökkön-örökké, neked csak és kizárólag kínszenvedést jelenthet, ha nem vezetsz el a rejtekhelyre. Most pedig, az őrök a szobádba kísérnek, bezárnak, és figyelik minden mozdulatod…

Léptek zajára lettem figyelmes. (Tehát már másnap van.) – gondoltam magamban. (Jönnek az őrök, hogy elbeszélgessenek velem.) Kitárult a pince hatalmas kovácsoltvas ajtaja. (Itt lesz az egyetlen alkalom, hogy megszökjek. Na de mi van, ha ki sem nyitják a cellám?) Két égimeszelő hanyagul felöltözött katona kíséretében, maga a testőrparancsnok tisztelt meg látogatásával. A kísérőihez képest szembetűnően alacsony állig felfegyverzett morcos parancsnok valószínűleg közröhej tárgyát képezte, bárhol ahol megjelent. Rikító színekben pompázó öltözékét már csak hátra lenyalt öt-hat szál haja tette nevetségesebbé. Mélyen ülő szemeit résnyire nyitva hordta szemgödrében, kihangsúlyozva, hogy aztán rettentően elszánt és gonosz tud lenni. Ha akar. Márpedig testőrparancsnokként ez volt a feladata.
– Jöttem látogatóba – mondta kaján vigyorral az arcán.
– Nem kértem – válaszoltam már-már flegmán.
– Nem kérdeztem – vette föl a szócsatározás vékony fonalát.
– Engem nem kell. Mondom én anélkül is.
– Akkor mesélj. Mit kerestél te akkor este a kocsma felé vezető úton, és mit kerestél tegnap a királyi palota lépcsősorán, a torkomnak szegezett kardal.
– Arra, majd erre jártam. Semmi több.
– Hál’ istennek téged nem kell életben tartani. Szóval gond nélkül kivégezhetlek, ha nem válaszolsz.
– Gyere be, beszéljük meg – vettem magamhoz a szót.
– Megy a hóhér.
– Félsz mi?
– Netán van mitől?
– Mondtam. Gyere be és megtudod.
A parancsnok megfordult intett az őröknek:
– Mennyetek figyeljetek kint az „ajtó” előtt. Ha jön valaki, kopogjatok hármat – azzal a két nyúlánk harcos vigyorogva megfordult és kisétált. Kifelé menet mintha az orruk alatt valami ilyesmit mormogtak volna: „Ennek annyi.”, majd hangos csattanással bezárult a vaskapu. Egyedül maradtam pillanatnyi röhejem egyetlen személyével.
– Sötét van – mondta majd a félhomályban tüzet csiholt egy fáklyára, és a falon található tartóba helyezte. Ezután a cellámhoz lépett kulcsot és kardot vett elő. Hiszen az, az én kardom. A zár halk kattanással kinyílt, a parancsnok belépet a cellába, majd elém dobta a kardot. Meglepő módon rám villantott egy barátságos mosolyt, kilépett a „ketrecből”, átment a szemköztihez és azt is kinyitotta.
– Na most fiam. Ebben a cellában ott a rongy alatt – mutatott a sarokban – van egy fadeszka. A deszka alatt pedig egy alagút. Réges-régen valami ráérő haláláig tartó börtönre ítélt ásta, azzal a szándékkal, hogy majd megszökik. Persze észrevették és kivégezték. Amennyire sok eszük van a menekülő járatot, nem temették be. Inkább befedték, és megoldták azzal, hogy nem zárnak ide senkit. Ha elég gyors vagy pont elkapod az őrségváltást, és senki sem veszi észre amint kiszöksz. Megbabonázva álltam kezemben a „visszaszerzett” fegyveremmel.
– Ki vagy te?! – buggyant ki belőlem a kérdés.
– Ejnye fiam. Kicsit neveletlen vagy. Hát így kell szólni a kiszabadítódhoz? –várta hátha mondok valamit. Mondtam.
– Ki vagy te?!
Elmosolyodott majd folytatta:
– Igazából nem vagyok én senki. Illetve azon kevesek egyike vagyok aki nem fél Hardentől, és azon kevesek egyike, aki tudja mi történhet ha azzal a lánnyal a Rózsára bukkan.
– Milyen rózsa? Ki az a lány? Miért kell Hardennek mind a kettő?
– Ó erre sajnos most nincs idő. De légy ma este, a város szélén lévő Fukar Ló nevű fogadóban és ott mindent elmesélek.
– És hogy szabadítom ki a lányt?
– Hogy kit hogy szabadítasz ki?! Meg vagy bolondulva? Menten visszazárlak. Hülyeségeket ne hordjál össze, mert nem szeretem.
– Cseppet sem érdekel, mit szeret és mit nem. Ki kell szabadítanom azt a lányt, akár tetszik akár nem. –az álruhás parancsnok elkomorodott.
– Ma biztos nem. Bált rendeznek a király tiszteletére. Minden héten van egy, hogy megjegyezzék ki a király. Ilyenkor van nyilvános kivégzés, megaláztatás, harci játékok, evés, ivás, dínom - dánom.
Elmosolyodtam.
– A legjobb alkalom, hogy meglógjak a lánnyal.
– Vagy hogy meghalj. – a kezembe nyomott egy kisebb kulcscsomót. - Ezeket használd majd, ahol kell - majd gyorsan elmagyarázta merre kell mennem, és én eltűntem a szomszédos cella alagútjában.

Hatalmas tömeg gyűlt össze a „Királynak” rendezett „bál”-ra. Többségüket a kivégzések, vagy az ingyen étel és ital vonzott. Természetesen Harden sem hiányozhatott a „mókáról”. Mégis csak neki rendezték. Először a harci játékok kezdődtek, hogy kellőképp feltüzeljék a közönséget a kivégzésekre, majd a további kellemesebbnél-kellemesebb programokra. Kyan a várfal küldő oldalán lapult a falhoz azóta, hogy kiszabadult börtönéből, és most elérkezettnek látta az időt, hogy beosonjon a palotába. Észrevétlen visszaosont az alagúton keresztül a tömlöcbe, majd ki a vaskapun. A környéken senki sem volt. Az őrök nagy része a városi bálon tartózkodott és „hőn szeretett” királyukat oltalmazták és vigyázták óvón, figyelve minden gyanús alakra, aki esetleg orvul meg akarja támadni a Hardent. Ebből kifolyólag az emberhömpölyeg pásztázásán kívül semmi dolguk nem volt. Hiszen mint tudjuk mindenki félt az uralkodótól. Aki nem, az majd fog.
– Jöhetnek a halálraítéltek! – üvöltötte a tömegbe a nagyúr, mire mindenki hatalmas üdvrivalgásban és eszeveszett sikoltozásba kezdett.
Remek alkalom nyílott arra, hogy elsurranjak a palota bejárata előtt posztoló két őr háta mögött, midőn az emberek a vigadáson hatalmas lármába kezdtek. A kapu alig hallható kattanással becsukódott mögöttem és én kardomat markomban szorongatva elindultam a segítőkész parancsnok által bezárt lány szobája felé. Kíváncsi leszek, hogy végződik majd ez a kis kaland. Nyakig benne voltam a gondban mire megérkeztem a fogvatartott lány ajtajához. Ha most bemegyek, egy palotányi őrön kell átverekedni magam menekülés közben. Márpedig be kell nyitnom. Ezt a gondolatmenetet magam mögött felejtve illesztettem a parancsnoktól kapott kulcsot a zárba és léptem be az ajtón.
- Akkor hát kezdjünk neki.