Az Író

És írt.
Írt, fáradtan és félve. Írt, és ujjai közül aranyló vonalak kúsztak a papírra, betűkké alakultak, szépen, sorban. De aztán elmúlt a ragyogás: a szavak fekete árnyként díszítették a papírt, a nyomukban életre kelt a Sötét, behálózta a szobát, kisurrant az ablak résein és ellepte a világot.
Éjszaka lett. Örök, mélységes éj.
Fájdalmas sikoly hangzott a távolból, nyomában újabbak és újabbak, végeláthatatlan sikoly-áradat kelt útjára, betöltötte a füleket és nem hagyott helyet más hangoknak.
Hirtelen megrázkódott egy harangvirág.
Apró, halk csengése csatába szállt a sikolyokkal, közéjük kúszott és szétfeszítette a repedéseiket, míg végül az összes sikoly elenyészett, és nem maradt más a világban, csak az örök, mélységes Sötét, és egy aprócska, csilingelő hang.
Az Író megijedt, és kiejtette a tollat a kezéből. Megszakadt a történet sötét szövete, újra felragyoghattak az árnyék-betűk, és fényes csillagként kelt fel a Nap a keleti határon.
Az örök Sötét pedig egy időre szertefoszlott, de csak azért, hogy aztán, ha az Író újra felveszi a tollat, hogy megírja az Éjt, visszatérhessen, és ellepje a világot, sikolyokat keltve a távolban, amiket csak egy aprócska harangvirág csengő-hangja pusztíthat el.