Az idegen I. rész

Éjjel egy óra volt. A sötétség átjárta a Berkeley - tér minden sarkát, egyedül az utcai lámpák piszkos sárga fénye villant meg néha. A szél fel- feltámadt, és a fák lombjának lomha hajlongása különös, ördögi árnyalakokkal népesítette be a töredezett utcaköveket. Ha sokáig figyelte az ember, úgy tűnt, mintha táncoltak volna. Vadul és fenyegetően, üdvözölve otthonukban az éjszaka kóborló teremtményeit. Bár valójában igen ritkán járt erre bárki is, hiszen a környék köztudottan a legrosszabb hírű kerület volt Londonban. Talán még Whitechapel-nél is baljóslatúbb, ahol egykor Hasfelmetsző Jack állt lesben hírhedt fekete bőrtáskáját szorongatva.

Romos, több száz éves épületek övezte szűk sikátorok szövevényes labirintusa, melyek közpotja a Berkeley – tér volt. A néma, méltóságteljes tér közepén a kiszáradt szökőkúttal, és Henry Roberts XVII. századi háborús hős szobrával, amint kivont karddal áll, tekintetét az égre emelve. Hiába, a nyüzsgő metropolisz ezen utcáiban a feledés, és az enyészet élte töretlen virágzását. Néha utcagyerekek vettek birtokukba egy- egy penész szagú épületet, vagy csak átvonultak a sikátorokon, és mókából betörték a még ép ablakokat; azonban ők is kivétel nélkül eltakarodtak, mire leszállt az éj.

Mindezt már később tudtam meg a környékről, akkor is csak igen kevés információt sikerült kicsikarnom a szürke arcú, zárkózott helyiekből, akik a tér megemlítése előtt még olyan készségesek voltak, de valami különös babona folytán, vagy mert nem szeretnek helyi ügyekbe idegeneket beavatni, ezen beszélgetéseim kivétel nélkül zsákutcának mutatkoztak. Néha azonban sikerült találnom egy-egy idősebb, sokat látott aggastyánt, akik talán az idős kort mindig magával kísérő mesélési kedvből kifolyólag elmondták nekem a teret övező legendákat, melyek mindegyike kapcsolódott valamilyen módon a katonához, akit a szobor ábrázolt, és melyek a rögeszmémmé váltak, mióta a városi legendákról készülő cikkhez a terepmunkát megkezdtem London füstös utcáin bolyongva.

Sir Henry Roberts - Viktória királynő tábornoka – egykor a nagy zöld házban élt, amely kastély-szerűen emelkedett ki a teret szegélyező hatalmas épületek közül. Úgy hírlik, bejárta egész Európát, és még messzebb, a keleti kontinensre is elkalandozott. Felesége, Alicia McMiller, McMiller gróf lánya, a korabeli szalonok híres szépasszonya; fia, és két leánya kitűnő egészségnek örvendett. Azt mondhatnánk, abban az időben nem létezett boldogabb ember Sir Roberts-nél. Talán gyanút is kelt az emberben a jólét, és boldogság ilyen foka, gyanút és félelmet, ha arra az ősi, ösztönös törvényszerűségre gondol, hogy a természet mindig kiegyenlíti önmagát. A tábornok azonban úgy tűnt, nem gondolt erre, hiszen a magabiztos nagyvárosi polgár töretlen jó kedvével rótta London utcáit, és a nagyvilágot, hol a királynő szolgálatában, hol egyéni kedvtelésének engedve. Mert hogy Sir Robertset a hadtudományokon kívül igen élénken érdekelték idegen kultúrák jellemvonásai, amely abban a korban, mely a gyarmatosításról, és az anyaország eszméinek transzportjáról szólt, nem volt egy általános jellemvonás. Gyakran olvasott a nagy, ismeretlen tájakat megjárt felfedezők kalandos utazásairól; Vasco da Gama, Kolumbusz, és Magellán megunhatatlan témát jelentettek számára. E régi felfedezőkkel ellentétben őt azonban nem a dicsőség, és a gazdagság utáni vágy hajtotta, miért is érdekelte volna mindez, hiszen neki magának is része volt már benne.

Sir Roberts valójában a lelke mélyén nagyon is romantikus ember volt, ezen tulajdonságát azonban sosem engedte kibontakozni a tény, hogy szülei a nemesi hagyományok, és a korszellem hangjának engedelmeskedve 9 éves korától katona iskolába járatták. Úgy tűnik, kései lázadását jelentette ez a keleti misztikus tanok és írásba foglalóik iránti sosem lankadó érdeklődés. Kihalófélben lévő népek titokzatos tagjaival állt kapcsolatban, akik elfeledett civilizációk gyermekeinek mondták magukat. Mivel mindez abban az évszázadban – kivált felsőbb körökben – nem volt egy elismerésre méltó hobbi, igyekezett titkolni, még felesége és gyermekei előtt is. Hatalmas mahagóni íróasztalának egy titkos rekeszében tartotta feljegyzéseit, melyeket útjai során készített füstös, keleti falvakban, gazzal benőtt mocsarak mentén, vagy a halszagú piacok rengetegében. A tábornok kreativitása nem ismert határt, ha e különös, később oly sok bajt okozó kedvteléséről volt szó.

Felesége, és gyermekei megszokták, hogy minden útjáról vásárolt, talált, és ajándékba kapott tárgyak egész garmadájával tért haza, na meg egy halom feljegyzéssel (ami avatatlan szemek elől rejtve maradt), és Sir Roberts távollétének keserves napjaiért mindig kiengesztelte egy-egy selyem kendő Mrs. Robertset, néhány egyedi, keleti játék, vagy csecsebecse a gyerekeket. Amikor egyszer a kis Sarah bojtos papucsot kapott Indiából, napokig le sem akarta vetni, és mikor bejelentette, hogy még iskolába is abba kívánkozik menni, Mrs. Caldvellnek, a nevelőnőnek csak hosszas rábeszélés után sikerült eltántorítania ezen szándékától a többiek legnagyobb mulatságára.

Lassan ők is a messzi tájak ismerőivé váltak, főleg a hosszas beszámolóknak köszönhetően, melyeket Sir Roberts tartott a gyerekek kívánságára vacsora után. Az ártatlan gyermeki arcok ugyanolyan csodálattal, és kíváncsisággal teltek meg a szalonban álló kandalló pislákoló fénye mellett, mint a feleségéé. Azokban az órákban gyermek volt ő is újra. A kicsik gyakran kérdezték a végeérhetetlen történetek után: apa, ugye egyszer minket is elviszel? A tábornok arca ilyenkor mindig komollyá, és tűnődővé vált, mintha messze járna, és csak gépiesen bólogatott: persze, persze… Mrs. Roberts ismerte férje ezen arckifejezését, és ilyenkor mindig úgy érezte, eltitkol valamit, de egy különös, ismeretlen eredetű rossz érzés miatt igyekezett magától elhessegetni ezt a gondolatot. Bár be kellett látnia, Sir Robertsnek volt egy olyan külön világa, amelybe senkit sem kívánt a kelleténél jobban beavatni, a házas évek alatt megtanulta elfogadni ezt, és jól tudta, hogy ettől a férje még ugyanúgy szereti őt, és a gyerekeket. Amúgyis szentül meg volt róla győződve, hogy végső soron minden férfi egy kissé bogaras.

Így ment az élet a Roberts házban: királyi kiküldetések, önkéntes utazgatások, és a londoni díszes társaságok váltakoztak Henry Roberts életében, miközben felesége a gyerekek neveltetésével, társadalmi kapcsolatok ápolásával, és legkedvesebb időtöltésével, a zongorázással volt elfoglalva. Az évek a megszokás jótékony, biztonságos medrébe terelték a mindennapokat, álmos idillbe, mellyel valami korabeli festő ábrázolhatta volna ezt a nemesi családot. Tompa, pasztell színekkel, egészséges, jóléttől ragyogó arcokkal.

Senki nem volt felkészülve az események egy váratlan fordulatára, mely fenekestől felforgatta nem csak a hatalmas, zöld ház festői harmóniáját, hanem az egész várost úgy, ahogy volt. Minden a legutolsó utazáson kezdődött. Sir Roberts csaknem egy hónapig volt távol Dél-Kelet Ázsia különböző vidékein, legalábbis ezt állította. Mrs. Roberts sejtette, hogy valami történhetett, mert az egy hónap alatt mindössze két levelet kapott a férjétől, azok is elég zavarosak voltak. A férfi azt állította, hogy eljutott egy Sirgutania nevű helység eldugott falvaiba, melyek egy szinte megközelíthetetlen hegylánc barlangjaiban épültek. Itt egy igen különös nép élt, akik úgy tűnt sok száz éve teljesen el vannak vágva a külvilágtól, a sziklától mentes hegyoldalakon növénytermesztéssel foglalkoztak, sámánjaik segítségével pedig minden este kísérteties, már-már ördögi szertartásokon a hegy szellemét imádták. De ami a legkülönösebb, Sir Roberts utalást tett rá a második levelében, hogy a sámánok között találkozott egy olyan emberrel, aki ismeri az angol nyelvet. Már kinézetre is különbözött a mongoloid küllemű törzs tagjaitól, akik láthatólag megkülönböztetett figyelemmel kezelték, egyfajta félelemmel vegyes tisztelettel. Inkább európaiasnak tűnt, bár ezt a hosszú szakáll, és a törzsi szokás szerint az arcára mázolt festék miatt elég nehéz lett volna megmondani. A szemei viszont feltűnően sötétkékek voltak, ami a hegyi nép egyetlen tagján sem volt megfigyelhető. Abban azonban a tábornok biztos volt, hogy nem angol;akcentusa éles, és tagadhatatlan volt, és furcsa módon olyan szavakat, és ragozási módokat használt, melyek Sir Roberts tudomása szerint legalább egy-kétszáz éve nem voltak használatban. A korát mindenestre szintén nem tudta volna megállapítani, egyszerre tűnt fiatalnak, és nagyon, nagyon öregnek.

A tábornok és kísérői érthető módon magukon kívül voltak a meglepetéstől, mikor Sunnara – így nevezték a helyiek – az anyanyelvükön köszöntötte őket. Később elmondta, hogy ő George La Rochelle, a francia király geográfusa, akit tizenkét évvel azelőtt bizonyos ázsiai területek feltérképezésével bíztak meg, de egy hóvihar folytán a Sirgutan hegységben minden útitársa meghalt, és ő maga is így végezte volna, ha a muran törzs tagjai meg nem találják nem messze barlangrendszerüktől, és abbeli hitükben, hogy nagy tudományok ismerője, és a hegy istenének küldötte, sámánukká nem teszik. A visszautat nem ismerte, és egyedül nem is merte megkockáztatni attól félve, hogy társai sorsára jut, ezért tizenkét éve a muran barlangokban élte világtól elzárt, koránt sem mindennapi életét. Angol tudására pedig az a magyarázat, hogy mivel negyedrészt angol, azelőtt gyakran meglátogatta Londonban élő unokatestvéreit, már amíg a francia-angol kapcsolatok újfent el nem mérgesedtek annyira, hogy kémkedés gyanújával egy tömlöcben találta volna magát, ha megkísérel angol földre lépni. Pedig immár csak Angliában voltak rokonai.

Néhány hét után a kutatócsoport visszatért muran földről, miután Sir Roberts elégséges információt szerzett a törzs életéről, és szokásairól, méghozzá George La Rochelle társaságában. A visszaút Sirgutan sosem járt vidékeiről a civilázicióba nem volt könnyű, de szerencsére a törzs egyik sámánja rendelkezett egy szakadozott, szinte archaikus kinézetű térképpel, mely a hegységből kivezető utat ábrázolta, melyet a hagyomány szerint még az ősök rajzoltak, mikor a hegy istenének hívására felmentek a sziklarengetegbe azzal az esküvel, hogy sosem térnek vissza. Az útnak még az ismerete is tiltott volt a muranok számára, a térképet is csak az ősök iránti tiszteletből tartották meg. Sir Roberts ezek után igazán nem értette, hogy miért adják nekik ilyen készségesen, és ha La Rochelle , vagy ahogy ők hívták Sunnara (amely névről később kiderítette, hogy „Hatalmas”-at jelent) valóban olyan fontos ember az ő szemükben, miért engdedik elmenni vele, és kíséretének összes tagjával, akik ezek után könnyen elárulhatják a törzs tartózkodási helyét. Nem tudta nem észre venni azt a megkönnyebbülést sem, ami a kis mongol arcokon tükröződött közvetlenül az indulás előtti órákban. Gyakran szinte lopva pillantottak La Rochelle felé, akit úgy tűnt, teljesen fel van dobva a ténytől, hogy hamarosan haza térhet. Sir Roberts e nyugtalanító megfigyeléseit azonban hamar elfeledtette öröme, melyet a sikeres felfedezés, és a rengeteg új élmény jelentett neki, na és az ismerős megnyugvás, hogy végre hazatérhet.

Miután végre megérkeztek Sumbai városába, és a geográfus megborotválkozott, és nyugati ruhába bújt, mintha egy másik ember állt volna előttük. Kifejezetten csinos arc, melyet határozott arcélek kereteztek, a korabeli tudósokra nem jellemző büszke, szinte királyi kiállás, de azok a szemek… Minden erőfeszítése ellenére, mellyel személyiségének egyszerű, derűs oldalát igyekezett megmutatni, valami meghatározhatatlan sötétség vette körül ezt az embert, valami ismeretlen borzalom, mely a múlt sötét redői között nyugodott arra várva, hogy valaki egyszer felfedje, vagy örökké az ismeretlen dimenzióinak homályába vesszen.

Ami ezek után történt, legenda. Bár a szájhagyomány, és a pletyka kreálta mesék a valóság ismeretének hiányában mindig több változatban öröklődnek apáról fiúra, esesetben mindegyikben közös pont, hogy La Rochelle Sir Roberts-cel együtt visszatért Londonba, és John Fitzby néven kezdett új életet valamilyen titokzatos okból nem fedve fel a francia udvar előtt, hogy túlélte a tizenkét évvel azelőtti expedíciót. A tábornok fülébe indoklásul alaptalan kémkedési vádakról suttogott, amit Sir Roberts kezdetben naivitása miatt – ami oly jellemző az álmodozó emberekre – tökéletesen el is hitt. Ez a naivitás azonban igen sokba került: három évvel ezen események után a Roberts családnak már csak egyetlen tagja volt életben.