Az érem két oldala

Szokás mondani: „Az ember csak beteg ne legyen!” ...de,ha beteg,legalább kórházba ne kerüljön!Eddig ezt a közhelynek tűnő mondatot csak ismertem, de nem éreztem át a lényegét.
Törött lábammal sajnos műtétre került sor.
Hosszúfolyosó, 5 egymás mellett lévő kórterem. Mindegyikben 6 ágy, amelyekben mozgásában korlátozott idős, beteg nénik feküdtek. Műtét előtt, műtéten túl. Én, a 49 évemmel fiatalnak számítottam közöttük. 5 napot töltöttem ezen a helyen.

A napi rutinmenet azzal kezdődött, hogy a nővérek korán reggel bejöttek a kórterembe – már fáradtan az éjszakai műszak után – gyógyszereket, injekciót, lázmérőt osztottak, ágytálakat ürítettek. Szótlanul, vagy néhány kedves szó kíséretében mentek kifelé. Ha kérés hangzott el valamelyik betegtársam szájából, már látszódott, hogy a hátuk közepére nem kívánják annak teljesítését.
Reggeli műszakváltás. Újabb két nővér. Gondoltuk – majd ők frissen a munka elején - segítőkészebbek lesznek. Mint a motor, tették a dolgukat. Ha kellett és volt tiszta ágynemű, áthúzták. A betegeknek, ha volt kérése (de inkább „ne legyen arckifejezés”), teljesítették. Éreztem a feszültséget.

A néni mellettem, szeretett volna felállni a járókeretéhez (két combnyaktörés után, 84évesen),de az 5.hónap után már elég gyengének érezte magát. A kérés –„ Nővérke legyen szíves segítsen kimenni a mosdóba!” – keresetlen válaszra talált, illetve „Próbálja meg, nem érünk mi most arra rá”. Egy másik néni, aki egy kissé túlsúlyos, nyílt törés utáni műtéten volt túl. Szeretett volna felülni, de nem tudott. A segítségkérésre a válasz egy fintorral kísért felültetés az ágyban. A másik lehetőség a lelkiismeret-furdalás beindítása: „Otthon hogyan fog felülni, drága?”Eljutottunk oda,hogy senki nem mert szólni, mert félt a visszautasítástól,az erélyes, flegma választól. A feszültség egyre nőtt bennünk. Én dühös voltam, háborogtam, hogy ilyen megalázó helyzetbe mégsem kellene hozni ezeket a kiszolgáltatott embereket.

Nekem szerencsére a családom mindennap jött, segítettek az ügyes-bajos dolgaimban, keveset vettem igénybe a nővérek segítségét.
2-3 nap után megjegyeztem – amikor a kórteremben sietve tettek-vettek a nővérek, - „Katika, nem lehet könnyű dolguk!”.... és akkor kiszakadt belőlük az, amivel meg a betegek nem törődnek: 2 ápolónő 30 betegre a BALESETI SEBÉSZETEN. Az állandó napi teendők: ágytálak takarítása, ágynemű csere, mert ugye vér is előfordul ebben a helyzetben, betegek nyűgjei, új betegek felvétele,ebéd osztás,mosdatás, adminisztráció,stb. Ilyen arányban igencsak fárasztó és idegtépő. Ennyi fizetésért tán még megalázó is. 12 órai munka után várja haza a család: gyerekek, a férj, aki úgyszintén egy „egész” emberre vágyik…
Akkor egy kicsit elszégyelltem magam, mert az éremnek mindig két oldala van!
Rengeteg kérdés fogalmazódik meg bennem.
Hova vezet ez a világ?… Kinek jó ez? …mint tudjuk, fejétől büdösödik a hal!